Elengedtem.
2013 április 19. | Szerző: thedina
“Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse.”
Sérült vagyok.
Ezt a két szót ízlelgetem három teljes hete. Ízlelgetem, hol savanyú, hol keserű, máskor elviselhetetlenül sós ízüket, de kimondott szót csak a minap formáltam belőlük. Ma kimondtam. Tudatosítottam. Felfogtam. Megsirattam. Elengedtem.
Mindkét idei célversenyemet elengedtem.
Sérült vagyok.
Megtettem mindent, amit halandó ember megtehet a sérülésből való kilábalásra, de jelenlegi fizikális teljesítőképességem, az ebből következő mentális állapotom, valamint az idő szűkössége miatt be kellett látnom, jelenleg alkalmatlan vagyok ezekre a próbatételekre. Tökéletesen egészséges, erős fejű, állhatatos, megtörhetetlen, alázatos és hittel telt embernek lehet csak esélye ezeknek a próbatételeknek a teljesítésére.
Sérült vagyok. És mivel sérült a testem, fejben is megtörtem. Ez pedig végzetes. Pontosan tudom, hogy egy ilyen versenyt nem lehet kőkemény fej nélkül végigcsinálni. Éppen ezért engedtem el.
Tornáztam, pihentem, bicikliztem, injekció kúrára jártam, mégsem gyógyultam. Bal térdem a szteroid hatására szépen helyrejött, de a nyilalló érzés a jobb lábamban továbbra is fennáll. És eredete ismeretlen. Ebből kifolyólag érdemben egyelőre kezelhetetlen. Két hét pihenő után hétfőn kimentem futni. Fájt. Tíz szánalmasan rövidke kilométer és laza tempó mellett elfáradtam. Rossz jel. Kedden ismét kimentem. Tíz rövidke és laza kilométer mellett ismét elfáradtam. Szerdán újra kimentem. Tíz rövidke és laza kilométer mellett elfáradtam. A lábam pedig fájt. Megtörtem. Testben is, és immáron fejben is. Éreztem, nem fog menni egy hét múlva a 12 órás verseny. Nem állhatok így oda. Szavakban mégis erőltettem. A masszőr és a gyógytornász után csontkovácsot akartam, nem is akárkit, mondván, majd ő helyreteszi a testemet. Felhívtam, elmondtam, elsírtam, újra felhívtam, könyörögtem, akartam. Nem vállalja a kezelésem. Indoklás: az, amit csinálok és csinálni akarok magammal, régen túllépi a normális határt. Ezt már nem lehet orvosi módszerekkel kezelni. Testem energetikai szintje vészesen lezuhant, a sérüléssel próbálja tudtomra adni, hogy elég volt. Vegyem észre, hogy az egész szervezetem tiltakozik az ellen, amit csinálok vele. Ezt a mértékű megterhelést ő nem hajlandó semmilyen szinten támogatni sem asszisztálni mellette. Nem adja a nevét a kezelésemhez.
Ezek után csendes lett minden. És mégis őrült hangosság dübörgött fejemben.
Sírtam. Összetörtem. Apró szilánkokra törtek az álmaim. Futásom apró szilánkok formájában hevert a földön. Az elmúlt időszakban lefutott sok-sok ezer kilométernyi edzésem, a kőkemény téli futások, a tavalyi versenyek mind ott hevertek a földön, egyetlen karnyújtásnyira tőlem. De már nem lehetett őket összerakni.
Aztán lassan lehiggadtam. Rájöttem, hogy a lábam alatt heverő szilánkok az idei Sárvári 12 órás és az Ultrabalaton szilánkjai. Őket elveszítettem, de a futásomat nem. A céljaimat sem, és az álmaimat sem. Az idei évet elveszítettem. De a jövőmet nem.
Jövő szombaton vélhetően meg fogom siratni a Sárvári 12 órás versenyt. És ez valószínűleg pontosan így fog történni június 1-én, az Ultrabalaton napján is. Irigy leszek a rajthoz állókra, irigy leszek az állhatatos szenvedésükre. Viszont új célokat kerestem. És regisztráltam például a prágai 100 kilométeres versenyre. Mert innen is fel lehet állni. Fel is kell állni. És tovább kell menni. Most már nem sürget az idő, nem loholnak nyomomban a tavaszi versenyek, minden egyes nap minden egyes percében. Meg fogok gyógyulni. Ahogyan a térdemben lévő fájdalom megszűnt, úgy fog békességet és utam folytatására elegendő erőt, fájdalommentességet és egészséget hagyni nekem az a fránya csípőfájdalom. Nehéz volt elengedni. Talán életem eddigi legnehezebb döntése volt. Alternatíva nélkül. Viszont azzal, hogy elengedtem, felszabadult a görcsös kényszer, az egészségre káros, már-már alázatot elfeledtető kapkodás.
Meggyógyulok. Kitisztítom magamból a felgyülemlett negatív érzéseket, amelyek kiszorították az esszenciális állhatatosságot. És ha ez az érzés visszatér, ismét tudni fogom, ki is az a Tomán Edina. Ismét tisztán fogom látni az utat, amit be akarok járni. És pontosan tudom, hogy a sorsnak ezzel az újabb, számomra kivetett próbatételével újra csak célja volt.
“Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse.”
Az Élet Futás nélkül…
2013 április 12. | Szerző: thedina
Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz
járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott
voltál fent és oda vágysz vissza. (da Vinci)
Szóval az egész a térdemmel kezdődött…
Vagyis akkor még azt hittem. Aztán, jelenleg úgy tűnik, előállt az a bizonyos tyúk – tojás effektus. Egy szó, mint száz, két hete nem tudok futni. És a helyzet kétesélyes. Gombóc a torkomban. Sírni akarok.
Legutóbbi blog bejegyzésem a mámoros és katartikus, sikerélményekkel és boldog megelégedéssel teli Balaton Szupermaratonról szólt. A célba érkezés pillanatáig. Nem írtam le azonban a célba érést követő időszakot. Mert nem is szoktam. Ez olyan privát dolog, amikor az ember picit elvonul a világtól, végiggondolja az egészet, azt a nem mindennapi dolgot, amit véghezvitt, emésztgeti, ízlelgeti, siratja, megmosolyogja. Magáévá teszi. Eggyé válik vele. Majd elbúcsúzik tőle, és elkezd visszatérni az életbe. Elkezd minden idegszálával a következő megmérettetésre koncentrálni. Szóval ezért nem írtam róla. Természetes, hogy az ilyen nagy menetek után fáradtak vagyunk, fájdalmaink vannak, felborul az anyagcserénk, megbolondul a vízháztartásunk, és még sorolhatnám. Vagyis semmi különös nincs abban, ha két nappal egy ultraverseny után 3 kiló felesleggel és több liternyi vízzel a bőröm alatt ébredek. Persze sokan kétkedve néztek rám, amikor mutattam felpuffadt arcomat és csizmába belegyömöszölhetetlen méretűre duzzadt lábszáraimat. Eleinte én is megijedtem ezektől a tünetektől, de a tapasztalt ultrás társak megnyugtattak, a tünetek teljesen ’normálisak’, a leamortizált szervezet kétségbeesetten próbálja visszatartani az összes tápanyagot és vizet, amihez végre hozzájut. Ezért aztán tulajdonképpen órák alatt lerakódik minden. Nekem a BSZM után az egész arcom, még a szemhéjam is ödémás volt. Pár nap és elmúlik.
Nem múlt el viszont az az éles fájdalom, amit a verseny utáni második naptól éreztem a csípőmből kiindulva, a jobb combomon át egészen a lábfejemig. Két nap teljes pihenő után szerdán már szerettem volna, ha nem is érdemben edzeni, de legalább kocogni, átmozgatni egy keveset. A fájdalom azonban ezt nem akarta engedni. Általában 20-25 kilométer alatt csak résztávos edzésre megyek ki, ezért furcsa volt 10-12 kilométereket végigszenvedni, iszonyú szenvedős, lassú tempóban. Egyszerűen semmi értelme nem volt. A végső döfés a verseny után egy héttel, vasárnap ért, amikor egy utolsó kísérletet tettem az edzésre. Otthon voltam vidéken, aznapra ötven kilométer körüli táv lett volna a penzum. Ennek ellenére a falu széléig sem jutottam. Felváltva szúrt a bal térdem és a jobb csípőm. Minden egyes lépésnél. Amíg a falu szélétől hazaballagtam a gáttöltés tetején, őrült tempóban száguldoztak a gondolatok a fejemben. Pontosan tudtam, hogy három hét van hátra az idei első célversenyemig. Pontosan tudtam azt is, hogy most jött el az a pillanat, hogy makacsságomat és büszkeségemet félredobva, meg kell állnom. Nem lassítani, nem pihenni, hanem egész egyszerűen meg kell állni. És segítséget kell kérni. Mert baj van. Gombóc a torkomban. Sírni akartam.
Másnap reggel 9-kor már a gyógytornásznál voltam. (Az előzményhez tartozik, hogy a gyógytornász, a sportorvos és a masszőr kiválasztását is komoly utánajárás előzte meg, aminek köszönhetően remek szakemberek kezei közé kerültem.) Réka, a gyógytornász igen gyorsan felmérte az állapotom, és nem egészen fél óra alatt kiderültek az alapvető problémák. Miközben feküdtem az ágyon, Réka pedig szemöldökét ráncolva nézegette, mozgatta tagjaimat, közölte velem, hogy a jobb oldalam meg van rövidülve csípőből. Ennek oka is gyorsan kiderült: a novemberi térdsérülésem miatt erőteljesen – ámde tudat alatt – átterhelek a jobb oldalamra. Ezzel talán nem is volna komoly baj, ha nem futottam volna a baleset óta eltelt öt hónapban közel 3000 kilométert. Ez a mennyiség viszont már komoly problémákat indított meg a futóműveimben. A jobb oldalra való átterhelés egyenes következménye az is, hogy a jobb oldali csípőm iszonyatosan merev és feszes, olyannyira, hogy Réka szinte képtelen kiforgatni az egyenes pozícióból. A kép tisztul, a diagnózis egyre egyértelműbbé válik. Néhány perccel később, miközben ismét hanyatt fekszem, megemelt lábbal, hajlított térddel, Réka pedig próbálja térdből mozgatni a lábszáram kifelé, majd befelé – inkább kevesebb, mint több sikerrel – egy spontán kérdést kapok:
- Ugye kifelé csapod a sarkad, amikor futsz?
- Igen – válaszolom.
Ezt meg honnan tudta? Kérdezem magamtól, de Réka már mondja is a választ az el sem hangzott kérdésemre:
- Egyértelmű a lábad korlátozott mozgásteréből kiindulva. Ezzel pedig az aktuális csípőfájdalom is egyértelművé vált.
Sarkam kifelé csapkodó mozgásával a belső combizom dolgozik, a külső comb, illetve csípőizom pedig szépen lassan leépül. Röviden és tömören arról van szó, hogy a külső, távolító csípőizmom haldokló státuszban van, roppant gyenge, és begyulladt. Na, fene, ez nem hangzik túl jól. Jó hír viszont az, hogy a probléma nem gerinc eredetű. Megint csak ismétlem, ezek a problémák vélhetően nem állnának fenn, ha a futásaim mennyisége nem volna többszöröse a még egészséges határon belül lefutott kilométernek. Na, de tudjuk mi mindannyian, az ultrafutás réges-régen nem az egészségről szól…
A novemberi esés következtében összevarrt térdem
Adott tehát egy gyulladt csípőizom, amit ki kellene lazítani, és meg kellene erősíteni. Adott továbbá egy sérült térd, ami minden lépésnél éles fájdalmat okoz. Végül, de nem utolsó sorban adott az április 27-i dátum, ami két idei célversenyemből az első. Réka szerint a pánikolás és a kapkodás helyett próbáljunk ésszerű kereteken belül maradni. A csípőizmom erősítésével és nyújtásával keljek és feküdjek, futni pedig eszembe ne jusson. Hoppá. Akkor ezt még egyszer: ’Futni pedig eszembe ne jusson.’ Na de kérem, nekem három hét múlva jelenésem van Sárváron. Ahol nem csak az esélytelenek nyugalmával szeretnék 12 órán át körözni, hanem tervekkel szándékozom rajthoz állni. Rá egy hónapra pedig Ultrabalaton. Az idei fő verseny. Ami Sárvárra épül. Na de kérem, mi lesz így velem? Na de kérem, mikor futhatok mégis?
Két hétig biztosan nem. Amíg fájdalmam van, biztosan nem. Beszereztem egy szobabiciklit (itt is csókollak érte Attila) amivel megpróbálom a keringésem szinten tartani. Persze, nehezen, hiszen egyrészt nem szeretek tekerni, másrészt közel sem érem el azt a hatást, mint a futással. A pulzusom sem tudom 120 fölé vinni, még akkor sem, ha majd’szétszakítom a pedált, olyan erősen tekerek. A napi penzum 40-45 kilométer. Biciklivel. Vicc. A bringa után pedig szigorú gyógytorna, csípőerősítés, hasizom erősítés, belső comberősítés. És nyújtás, nyújtás, nyújtás.
Közben a térdem miatt visszamentem a Sportkórházba Dobos doktorhoz, aki a novemberi esésem után azt mondta, megsérült a porc a térdemben, szedjek porcerősítőt és javulni fog. Hétfőn, a gyógytorna után visszamentem (visszasántikáltam) Dobos doktorhoz, és azt mondtam neki, nem lett jobb. A doktor újra megvizsgált, nézegette a röntgen-és ultrahang képeket, nyomkodta a jókora varrott heg alatt a térdemet, majd közölte a tényeket. Szteroid injekció kúra lesz szükséges. Hát jó. Legyen. Nekem már teljesen mindegy, mit csinálnak velem, csak múljon végre ez a kegyetlen fájdalom. Bízom a doktorban, remek szakember. Ezért rábólintok az injekcióra, még ha tudom is, a szteroid nincs túl közeli barátságban a véralvadásgátlómmal… A doktor szerint az első szúrás után még nem lesz érezhető változás. Én viszont másnap már képes vagyok lépcsőzni. Na, most akkor ez pszichés vagy ennyire akarom? Ennyire akarom. A térdem javul. Jó lesz ez. Tovább. Előre.
Szerdán ismét gyógytorna. Réka dicsér: szépen javultam két nap alatt. Persze, tettem is érte, esténként éjfélig tekerek, tornázok és nyújtok. Viszont a fájdalom sajnos nem csökken. Réka türelemre int. És még további futásmentes időszakot kér. Gombóc a torkomban. Sírni szeretnék. Na de kérem, mi lesz így velem? Hogy fogok én így versenyezni? Steve barátom szavai jutnak eszembe: „Kérlek légy futó és ne versenyző!” Steve bölcs ember. Példakép. Tudom, hogy igaza van. Mégis iszonyatosan nehéz elengedni. A futásomat. A versenyemet. Amire évek óta készülök. Úgy érzem, az egész évem elveszett. Mert így is van. Gombóc a torkomban. Sírni szeretnék.
Réka nyugtat: ha a bringával szinten tartom az edzettségem, másfél hét elég lesz a verseny előtti átmozgatásra. Hiszen a kilométerek a lábamban. Az akaraterőm velem. A szívemben pedig az érzés, hogy menni kell. Gombóc a torkomban. Sírni szeretnék. Utálok tekerni. Utálok tornázni. „De most ezeket kell tenned” mondja Attila. És igaza van. A sors akarta ezt is, a sors megóvott egy ennél is csúnyább sérüléstől. A sors figyelmeztetett rá, hogy rendbe kell tenni a térdem. És figyelmeztetett rá, hogy baj lesz a csípőmmel. Még talán időben. Béla barátom szavai járnak a fejemben: „Legyenek sokkal türelmesebbek a vágyaid, amíg a test is “felnő” hozzájuk. Mert utána olyan erősek lesznek együtt (a test, és a vágy), hogy senki nem állíthat meg.” Az én testem még nem nőtt fel ahhoz, amit művelni akarok vele. Ezért kellett ennek történnie. És minden erőmmel azon leszek, hogy fizikálisan is felnőtt legyek ezekhez az emberfeletti vágyakhoz. Mert Bélának igaza van. Testem és vágyaim együtt legyőzhetetlenek lesznek.
Gombóc a torkomban. Sírni szeretnék. 15 nap a versenyig. Még nem tudok futni, de erős vagyok. Iszonyatosan erős. Nehéz napok ezek, mert nem tudom a sérülés végkimenetelét. Nem tudom, mikor múlik a fájdalom és mikor leszek képes futni. És nem tudom, versenyezhetek-e még idén. Nem tudom, mi lesz az idei álmaimmal. Csak azt tudom, hogy ha ebből is kimászom, ismét erősebb leszek. Okosabb, türelmesebb és higgadtabb. És talán egyszer elmondhatom majd azt, hogy a testem is felnőtt a vágyaimhoz.
195.5 Csodálatos Kilométer története
2013 április 3. | Szerző: thedina
Mielőtt konkrétan a Balaton Szupermaratonra térnék, néhány mondat erejéig fontosnak tartom, hogy írjak az idei téli alapozásomról. A decembertől március közepéig tartó időszak folyamán 2000 kilométert futottam. Soha előtte nem futottam ennyit a téli alapozás három és fél hónapja alatt, sem mennyiségre, sem minőségre. Tavalyi szezonomat a novemberi Piros 85 sikeres teljesítésével zártam – azt hiszem, méltón. Néhány nappal később egy szerencsétlen, edzés közbeni villamossínen való hasalás következtében szétnyílt a bal térdem. Miután farkasszemet néztem a szanaszét szakadt nadrág, a bőröm és a szövetek alól előbukkanó térdkalácsommal, gondoltam, talán most egy-két nap kimarad. Aztán miközben a sebész az ötödik öltést illesztette térdembe, közölte, hogy egy hét sín, két hét a varratszedésig, mereven tartott láb, összességében három hétig eszembe ne jusson futni. Két hétig a falat kapartam. Menni sem tudtam a sínbe tett lábammal. Aztán a tizenötödik napon, a varratszedés másnapján futócipőt húztam. És megkezdtem a téli alapozást.
Persze, az esés nem múlt el nyomtalanul. És most nem a jókora varrott hegre gondolok. Miután az esés után heteken keresztül minden egyes futólépésnél kegyetlen erős fájdalom hasított a térdembe, elmentem a Sportkórházba. Egy egyszerű röntgen vizsgálat kimutatta, hogy a térdemben az amúgy is felpuhult állapotban lévő porc az eséskor csúnyán berepedt. Ezen pedig akut módon segíteni nem lehet. Maradtak a fájdalmas edzések. Porcvédőt, a korábbinál is több vitamint és ásványi anyagot kezdtem kúraszerűen szedni, de a fájdalom csak lassan, nagyon lassan csökkent. Ennek ellenére sem engedtem a heti 130-140 kilométerből. Szinte természetessé vált, hogy a napi edzés közepe táján, egy széles törzsű, a tekintélyes mennyiségű hó alatt roskadozó fa tövében ücsörgök, és a szememből folydogáló forró könnycseppek pillanatok alatt az arcomra fagynak. Fájt a térdem, de kegyetlenül. Általában pár percig sajnáltattam magam – saját magamnak – aztán felálltam és futottam tovább. Ez így ment majdnem az egész alapozó időszak alatt. Februárra kezdtem érezni a porcerősítő kúra hatását, ekkor már csak a dombokon és gyors tempónál hasított térdembe a fájdalom. Éppen ezért sajnos idén – az általam igen fontosnak tartott – hegyi terepfutások nem szerepeltek az alapozásban. A gyorsító edzéseket is csak február közepén tudtam elkezdeni. Nem indult tehát túl jól a komoly tervekkel teleszőtt 2013-as esztendő. Sokszor éreztem azt, hogy semmi értelme az egésznek, csiga lassúnak éreztem a tempómat, semmi fejlődést nem tapasztaltam magamon. Csak a lassú, fájdalmas, monoton, hosszú edzések. Optimistább napjaimon azt mondtam magamnak, hogy mindezt, amiért hisztizek és sírok, egész egyszerűen el kell végezni. A fájdalmat el kell viselni, a mélypontokon túl kell lendülni. A sikerért kőkeményen meg kell dolgozni. Így aztán mentem tovább. Minden egyes napon.
Féltem a gyorsító edzésektől, csökkent tüdőkapacitásomból kiindulva. Sokáig úgy gondoltuk, az én keringésemmel a további gyorsulás nem abszolválható, kizárólag a távok teljesítése lehet célkitűzés. A kisördög a vállamon azonban nem hagyott nyugodni. Éppen ezért február elején néhány szakmai tanácsot követően elkezdtem résztávozni. És akkor ért a felismerés: a lehetetlen tényleg nem létezik. Képes voltam 4 perces kilométereket futni. Heti egy résztávos edzést végeztem, emellett a hosszú – ultratávú, vagyis 60-70 kilométeres – futásokat is bőven 6 perces ezreken belül teljesítettem. Ez pedig bizakodásra adott okot.
Vártam. Iszonyatosan vártam, hogy megtapasztalhassam, hogy megmutathassam saját magamnak, és egy picit a világnak is, mire lesz elég ez a téli alapozó időszak. Eredetileg – anyagi okokból és a tavalyi túledzettséget elkerülendő – összesen két idei fő versenyt tűztem ki magam elé. A Sárvári 12 órást és az Ultrabalaton egyéni teljesítését. A szezonnyitó Balaton Szupermaraton viszont folyton piszkálta a fantáziámat és nem hagyott nyugodni. Akartam, nagyon, de valamiért mindig jobban tartottam a több napos terheléstől, mint attól, hogy egyben, pihenő nélkül fussam le az adott távot. Itt ugyanis nagy hangsúly van a gyors regenerálódáson. Ezt pedig nem éreztem erősségemnek. A Balaton Szupermaraton egy kétszáz kilométeres verseny, amelynek során a távot négy nap alatt kell teljesíteni. Értelemszerűen napi átlag ötven kilométert. Végül az indulás mellett döntöttem. Ebben szerepe volt a vállamon lévő kisördögnek, és persze némi anyagi támogatásnak is. Egész egyszerűen szükségem volt mentálisan arra, hogy a júniusi főverseny előtt körbefussam a Nagy Tavat. Igaz, az ellenkező irányban, de mégis kellett ez az érzés.
Csütörtökön, a verseny első napjának reggelén, mint egy kislány az anyukája magas sarkú topánkájában, úgy illegettem magam a futócipők királynőjében. A Vomero 7-et régóta magamévá akartam tenni, annak, hogy ez csak most történt meg, szintén anyagi okai voltak. De végre megszereztem, megszerettem, sőt, imádtam. Annyira tökéletes, annyira finoman öleli a lábam, annyira vigyáz rám a csillapítása, és annyira gyorsan összeszoktunk, hogy pontosan tudom: nála jobbat soha nem fogok akarni. Ő a tökéletes, az igazi.
Az eső lankadatlanul zuhogott, mintha muszáj volna neki. Én mégis magától értetődő nyugalommal ültem Attila mellett az autóban. Szeretek esőben futni. Az olyan más. Intimebb. Magányosabb. Olyan, mintha az aláhulló vízcseppek falat vonnának a külvilág és köztem. Esőben vagyok én, van a világ, de a kettő között nincs kapcsolat, nincs átmenet. Siófokon egy pillanat alatt beleborzongtam, ahogyan a viharos szél az arcomba csapta a jéghideg vízcseppeket. A hidegnek és a szélnek, legfőképpen pedig a hideg szélnek egész más a jelentése Budapest kertvárosi részében és a Balaton partján. Első nap Siófokról futunk Fonyódig. Végignézve a rengeteg futón, egyértelművé vált, nálam kevesebb ruhát senki nem visel. Persze, ez nem meglepő, az első kilométer után általában patakokban folyik rólam a víz, akármilyen hideg és nyirkos legyen is az idő. A rajtvonalnál boldog ölelkezés és szeretetkinyilvánítás a rég nem látott barátokkal, futótársakkal. Majd elkezdődik. Olyan hosszú az út előttünk, olyan messze a cél, mégis olyan hirtelen vágunk neki. Menni szeretnék már, de mégis maradni. Úton akarok már lenni, de mégis olyan jó a barátok ölelését kiérdemelni és büszkén állni. A rajtvonalnál álló, vállamat szeretetteljesen átölelő futótársakból egyetlen pillanattal később vetélytárs válik. Nem akarom, de mégis. Szeretem őket, de mégis. Felnézek rájuk, de mégis.
„ Csak midőn már ittál a csönd folyójából, fogsz igazán dalolni. S midőn elérted a hegytetőt, a csúcsra akkor indulsz. S midőn befogadja tested a föld, akkor jön az igazi tánc.” Hát akkor jöjjön az a tánc! Jöjjön az a verseny, jöjjön, aminek jönnie kell! Istenem, miért kellett nekem a mezőny elején elrajtolnom, a leggyorsabb futók között? És miért akarok versenyezni? Hiszen edzésnek szánom az előttem álló kétszáz kilométert. Az órámra rá sem merek pillantani, a tempó iszonyatosan erős nekem. Most versenyzem? Vissza kell vennem. De nem akarok visszavenni! Futni akarok, nem kocogni, nem edzeni, hanem VERSENYEZNI. Az idővel. Saját korlátaimmal. Szeretett futótársaimmal. Mert most ez a dolgom. És ez így jó nekem. Tíz kilométer: ötven perc, öt perces tempó. Húsz kilométer: egy óra, negyven perc, öt perces tempó. Huszonöt kilométer: két óra tíz perc, még mindig öt perces átlag tempó. Harminc kilométer: ha most nem lassítok, fejre fogok állni. Lassítok. Élvezem a futást. Élvezem a versenyzést. Átfut az agyamon, hogy most rontottam el az egészet. Hiszen előre elterveztem, nem futok tempót. Iszonyatosan mérges voltam magamra. Féltettem az előttem álló napokat. De mégis mosolyogtam. Örömködtem. Élveztem, hogy bevállaltam. Élveztem, hogy kockáztattam. És élveztem, hogy a maratoni távot három óra ötven perc alatt abszolváltam. Szép volt! Gondoltam. És roppantul élveztem, hogy az első napi 48,5 kilométeres távot négy óra huszonhét perc alatt teljesítettem. Fülig érő vigyorral futottam be a célba. Ezekben a pillanatokban nem érdekelt semmi, csak az elégedettségem. Nem érdekeltek az eredeti terveim, nem érdekelt, hogy kifutottam magam, nem érdekelt a másnapi 52 kilométeres táv, nem érdekelt az előttem álló 150 kilométer. Csak ez az új érzés érdekelt, és kötötte le minden gondolatomat és érzékelésemet, az új érzés, amit az önmagammal való versengés adott. Aztán amikor megtudtam, hogy negyedik helyen állok a női mezőnyben, még nagyobb adrenalin költözött belém, s vette át az irányítást az ész érvek felett.
A kettősség, ami bennem volt, a két ellentétes érzés folyamatos harcot vívott egymással. Sosem szerettem visszalépni. Viszont tudtam, az első napi tempót nem tarthatom végig a verseny során, ezért másnap vissza kell vennem. Fürödtem viszont a büszkeségben, amit a negyedik helyezésnek és magamhoz mérten gyors tempónak köszönhetően éreztem. Ha csak néhány órára is, de jól esett ez a mennyei, illatos, forró fürdő. A lábaimban fel-feltörő kezdeti kiáltásokat a masszőr tapasztalt kezei szépen elfojtották. Az elszántságot és az akaratot pedig szépen kitisztították a tejsavtenger alól. A masszőr helyiségben összetalálkoztam Mateve-vel. Azt mondta, ügyes voltam. Nagy szavak ezek az ő szájából. Büszke is voltam. És szavait elrejtettem mélyre, oda, ahol bármikor rájuk találok.
Másnap, azaz pénteken került sor a leghosszabb távra. Verőfényes napsütésre ébredtünk. A szél viszont kegyetlen erővel fújt. Reggelire szokás szerint mézes gofrit ettem. Ennek energiatartalma nagyjából maratoni távig elég szokott lenni. Harminc kilométerhez bekészítettem a magnézium ampullát, illetve bekevertem egy savasodás-gátlót, biztos, ami biztos alapon, inkább ezt igyam, mint a sima vizet. A fonyódi rajtnál természetesen megint én viseltem a legkevesebb ruhát, bár, meg kell hagyni, valóban alulöltöztem a rövidnadrág – póló kombinációval. Legalábbis, amikor realizálódott a két foknál nem magasabb hőmérséklet, ami a viharos erejű szél miatt fagyosnak hatott. Amikor Gyuri is fejét csóválva nézett rám, az öltözés mellett döntöttem. A pólót hosszú, de vékony aláöltözőre cseréltem, rá pedig a ronda narancssárga versenymellényt vettem.
A tempót az első perctől fogva 5.35-5.45-ben tartottam. A viharos szél Fonyódtól Balatonszentgyörgyig tűrhető volt, hiszen nagyrészt oldalról vagy hátulról ért. Viszont egy éles kanyarnál, olyan 25 kilométernél olyat tapasztaltam, amit korábban nem sűrűn. Vagyis még soha. Egy fal várt minket, amibe kivétel nélkül mindannyian beleütköztünk. Egy láthatatlan, a viharos erejű balatoni szél által épített áttetsző, ámde kegyetlenül erős, áthatolhatatlannak hitt fal. A mezőny állt, szinte mozdulatlanul, csak a lábunk mozgott, de térben semmit nem haladtunk. Kétségbeesetten figyeltem az órámat, és a kétségbeesés által kreált sírás kerülgetett, amikor láttam, hogy eddig szépen betartott, cseppet sem megerőltető, ámde okosnak és szükségesnek vélt tempóm radikálisan visszaesett. Sőt, tulajdonképpen egy helyben futottunk, akkora erőkifejtéssel, amivel talán hegyeket lehetett volna megmozgatni. Most mi lesz? Hogyan tovább? Mivel nagyrészt a külvilágot kizárva futottam, nem tudtam, merre járunk, csak a kép volt bennem, a Balaton vizuálisan elképzelt alakja, és pontosan tudtam, hogy ez az éles kanyar azt jelenti, ráfordultunk az északi partra. Ez pedig nem volt reménykeltő, hiszen a hátralévő táv ugyanebben az irányban fog haladni. Egy végeláthatatlan völgyet szelt az út ketté, szívből reméltem, hogy a völgyből kiérve némileg fellélegezhetünk és csillapodik a szél. Mert ha nem, szintidőre sem érünk Szigligetre. Tempónk ugyanis lassabb a könnyed sétánál. Erőnk mégis fogytán, pusztán azzal, hogy ellent próbálunk állni a természetnek. A futók többsége, belátva tehetetlenségét, és az erőlködés értelmetlenségét, gyaloglásra váltott. Én bolond, persze sosem belátva a vereséget, továbbra is imitáltam a futást, amivel minimálisan érzékelve haladtam ugyan, de az erőkifejtés többszöröse volt a gyaloglókénak. A völgy végén, az ízes, finom habot a tortáról el nem feledvén, kellemetlen emelkedő várt, aminek tövében azt mondtam: rendben, szél, te győztél. Gyaloglásra váltottam.
„Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…” A domb tetején visszatértünk a civilizációba, némileg engedett a szél az erejéből. De ettől kezdve váltogatták egymást a kegyetlenül erős, és a viharos erejű széllökések. Mindezt természetesen szemben. Kegyetlen érzés volt rájönni, hogy a tervezett átlag tempó nem lesz meg. És nem miattam, nem sérülés vagy hasmenés miatt. Hanem a természet erői miatt. Görcsösen figyeltem az órámat, a széltől futhatatlan völgyek tempóját kiegyenlítendő, a szélvédett, lejtős részeken próbáltam erőteljesen gyorsítani, és 5 percen belüli tempót futni. De ez a legrosszabb taktika volt. Teljesen kifáradtam. Maratoni távnál éreztem, hogy minden erőm elfogyott. A frissítőasztalon lévő banánszeletek már mit sem értek, így kértem Attilát, hozzon nekem mézet, mert tudtam, most csak valami radikális energia-bomba segíthet. Tudtam, hogy baj van, mert ennyitől még nem fáradhattam volna ki. De sajnos ezt teszi a szél. Megettem a mézet, gofrira kent változatában, majd mielőbbi hasznosulását remélve, tovább indultam. Sajnos hiába. A 45. kilométert jelző tábla közeledett, a vasúti sín mellett haladtunk éppen, amikor a méz és a gofri kétségbeesetten külön akart válni testemtől. Ezek ellen az ingerek ellen sajnos tehetetlenek vagyunk, így a 45. tábla tövénél könnyes búcsút vettem a finom, energia-dús mennyei étektől.
Teljesen kiürültem, elég komolyan antiszociálissá váltam és az elengedett 5.40-es átlagtempót siratva bandukoltam tovább. Alapvetően a zene húzott – sokszor hangosan énekeltem – valamint olyan gondolat foszlányok, mint a célba érés katarzisa, az üzenetek, amiket a barátaimtól kapok, a biztatások, és maga a tudat, hogy bíznak bennem, gondolnak rám. Számtalanszor eszembe jutott az iszonyatos tempóval közeledő június elsejei dátum, az Ultrabalaton. Ilyenkor arra gondoltam, hogy ezt a négy napi távot akkor egyben, kényszerpihenők, alvás, kényeztető masszázs nélkül, egyben kell lefutnom. Amikor ez eszembe jutott, gondolataimból kinéztem a világba, realizáltam, merre is járok éppen, és odaképzeltem magam két hónappal később. Ez lelki átszellemülést adott, plusz két nagy pofont. Így pedig mindjárt könnyebb volt tovalibbenni. Ezt a Szigliget előtti szakaszt még soha nem futottam, és tudtam, hogy a szigligeti vár tövében, a hegyoldalban lesz a befutó. Már távolról kirajzolódott a hegy, tetején a várral. Legalább volt egy támpont, egy kalkulálható távolság. Persze, ha az ember már látja a célt, az valamiért sokkal lassabban akar eljönni, mint látatlanban. De most kivételesen türelmes voltam. Sokkal inkább lekötötte figyelmem a hegy meredeksége. A célként megjelölt vár alatti parkolót kerestem tekintetemmel. Az utolsó kilométereken ismét elkezdtem a tempómat számolgatni, és amikor láttam, reális még a 6 percen belüli átlag, megerőszakoltam magam és a melankolikus befelé fordulásom tempóváltássá konvertáltam. Utólag visszagondolva, örülök, hogy a távolból nem rajzolódott ki a célegyenes meredeksége. Mert éppen elég volt vele aktualitásakor szembesülni. Futni akartam, annyira, de annyira akartam, hogy futhassak a célegyenesben, de képtelen voltam rá. Egész egyszerűen kiürültem. A célban boldog elégedettséget éreztem, de ez egy furcsa, üres lebegés volt. Egyszerűen jó volt megállni, jó volt megérkezni. Nem több. És nem kevesebb. A tempóm viszont kevesebb, mint 6 perces ezrek. Vagyis sikerült a terv. Megöleltem Gyurit és Attilát. Majd leültettek, mert állítólag iszonyatos állapotban voltam. A célban realizáltam, hogy három rétegnyi ruha vérzett át a mellkasomnál. Az első pillanatban megijedtem a terjedelmes vérfolttól, tudva, hogy a véralvadásgátlóm okozhat váratlan bajokat. Aztán jött a felismerés; ugyan, ilyet eddig kizárólag férfiaknál láttam, de csúnyán bevérzett a mellbimbóm. Az erős szelet okoltam, illetve természetesen esetemben a véralvadásgátlóval lehetett a dolgot magyarázni. Egyszerű kidörzsölődés.
Ültem egy padon, arcomat fejembe temetve, hátamon az idegesítő fóliával, amit a célba éréskor tesznek ránk – meg ne fázzunk. És boldog voltam. Sokszor megkérdezik tőlem, boldog vagyok-e. Erre mindig azt felelem: nem. Mert éppen akkor, amikor megkérdezik, tényleg nem vagyok boldog. Az én boldogságom pillanatnyi állapot. A megelégedéssel és a katarzis átélésével van igen komoly kapcsolatban. Ha ott, Szigligeten, a vár tövében valaki megkérdezte volna ezt a hófehérré sápadt, mégis, a napsütéstől pirosra sült arcú, mély karikákkal körülölelt szemű lányt, hogy boldog-e, azt felelte volna: igen.
A harmadik nap, vagyis a Badacsonytól Balatonfüredig tartó táv az, amit már egy éve vártam. Minden egyes métere, minden egyes dombja és lejtője azt az utat jelenti, amit minden évben a lehető legnagyobb alázattal és méltósággal teszek meg. Ez a nap nem a tempóról szól, nem a versenyről és nem a teljesítményről. Ez a negyvennégy kilométer az emlékeimről szól. Azokról az emlékekről, amiket rajtam kívül senki más nem ismerhet, nem érezhet, és nem érthet.
„A levegőért és a szavakért kapkodtam. A hosszú ideje torkomban lévő, fojtogató gombóc óriási méretűre nőtt, és innentől kezdve érzéseim irányíthatatlanokká váltak. Elkezdtem zokogni. És nem tudtam abbahagyni. A zokogás pillanatok alatt görcsszerűvé vált, mintha többé nem lenne vége. Fájt, borzasztóan fájt, minden egyes összerándulás alkalmával hasogatta a fájdalom a mellkasomat. Nem tudom, mi fájt valójában. Talán ezekben a percekben tudatosult az elmúlt három hét, ezekben a percekben gondoltam bele először abba, hogy mi történt velem. Ezt pedig nem könnyű ép ésszel feldolgozni. Ekkor szakadt ki belőlem a görcsösen visszatartott testi-lelki fájdalom. Talán ekkor érte el határát tűrőképességem, erőm és tartásom. A füredi szívkórházba való érkezésemkor rám törő érzelemáradat lecsillapodása után nyugodt és csendes lett minden. Tudtam, meg kell próbálnom befogadni az új élményeket, nyitottnak kell lennem a változásokra. Már nem voltunk ketten, elmúlt a morfium hatása, vagyis a testemtől való elkülönülésre való képesség. Ez már én voltam. Az első napokban megállás nélkül ítéletidő tombolt, ami rettenetesen hasonlított a lelkemben dúló viharok harcához. A múlt és jelen harcához. A napok óta mindent elborító sötét felhők vastag takarója alól türelmetlenül vártam a nap sugarainak fényt és meleget adó felcsillanását. (…)A szanatóriumban való tartózkodásom óta először éreztem egyfajta nyugalmat a lelkemben. Végre nem akartam mást, mint amit a pillanat adott. Nem akartam, lázadva a tehetetlenségem ellen, elszaladni, magam sem tudom, hová. Nem akartam erőtől duzzadóan, téglánként elhordani a kórház épületét, nem akartam máshol lenni, mint ahol voltam. Egész egyszerűen jó volt ott állni a magas, égbe meredő fák tövében, és lassan, de annál erősebb vággyal közeledni a vastag jéggel borított Balaton vize felé. Nem volt már bennem félelem és kétség afelől, hogy nem leszek képes visszamenni a partról, mert biztosan tudtam, hogy menni fog. (…) Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott állok a parti sétányon. Előttem két méterre a Balaton jégtől és a frissen ráhullott hótól vakítóan fehérlő felszíne, amely a kikandikáló napsugárnak köszönhetően ezüstösen csillogott, amíg a szem ellátott. Néhány pillanat volt az egész, de különleges élményt nyújtott, ahogy a napsugár éppen akkor bukkant elő, amikor leértem a fák közül a partra. Úgy éreztem, hogy a napsugár nekem táncol, engem akar jókedvre deríteni. Csodálatos volt, és végre nem élt bennem más érzés, mint hogy ebben a pillanatban nincs olyan hely a világon, ahol szívesebben lennék, mint itt. Akkor, azon a csodás parton megismertem az örökkévalóság érzését.” (2004. január, Balatonfüred) És március huszonharmadikán, kilenc évvel a történtek után ismét ott álltam. A parton, ahol megismertem az örökkévalóság érzését. Ahol szívesebben voltam, mint bárhol máshol a világban. Onnan visszatérni és újra itt lenni… Elfáradtam. Ez volt ugyan a legrövidebb táv a négy nap során, de a legszintesebb is. Az emelkedők pedig sosem voltak az erősségeim. (a Piros 85 rég volt, tán igaz sem volt…:) ) Az 5.40 körüli tempót szépen sikerült tartani, és antiszocializmusomból kirángatva az utolsó öt kilométert egy futótársammal tettem meg, és az ő biciklis kísérőjével. Eleinte kifejezetten ellenkeztem a társaság ellen, de aztán olyan jónak és hiúságomat legyezgetőnek tűnt a két férfiember bókjainak áramlataiban fürdeni, hogy ideiglenesen szociális futónak érezhettem magam. Az együtt lefutott utolsó kilométerek így az átlag tempónál lendületesebbre és mosolygósabbra sikerültek. Mégis, a céltól pár méternyire a jókedv dacára kibuggyantak az örömkönnyek.
Fél szemem a célkapun tartottam, fél szemem viszont a kopasz fák között a kórház épületét kereste. Fenségesen magasodott a dombon. Az épület, ahol első lépéseimet tettem meg. Megállíthatatlanul előtörtek az emlékek. Olyan gyorsan történt minden. És olyan nagyon boldog voltam. Csordultig voltam érzésekkel; büszkeség, öröm, fájdalom, elégedettség és boldog nyugalom árasztott el. Hazaértem. Versenyeztem. Negyedik lettem. És még mindig negyedik vagyok. Lábaim nem fájnak. Éhes vagyok. Boldog ember vagyok. Bárcsak soha ne érnének véget ezek a verseny utáni célba érkezések.
Viszont minden cél egy újabb verseny kezdete. Esetünkben az újabb verseny másnap reggel nyolckor indul, Siófokra. Féltem az utolsó naptól. Újra egy ötven kilométeres táv következik, jelentős emelkedőkkel. Iszonyatosan elfáradtam szombat estére. Lázas voltam, a fáradtságtól. A puszta létezés is nehéz volt, és nem az izomfájdalomtól, hiszen szerencsére az nem volt, hanem a kőtömbként rám zúduló, eddig soha nem tapasztalt fáradtságtól. Próbáltam pihenni, elmentem masszázsra, hogy az izmaimat is kényeztessem kicsit, és a szombati szálláshely csodálatos adottságait kihasználva, órákon át áztattam magam egy óriási sarokkádnyi forró vízben. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Mert megérdemeltem 
Utána vacsoráztam Mátéval, de a fejem, amit már tartani sem bírtam, kis híján a spagettiben landolt, így nyolc óra magasságában már aludtam.
Másnap reggel hatkor fizikailag fájt felkelni. Úgy éreztem, képtelen vagyok futni. Amikor elhúztuk a függönyt, hogy felmérjük az időjárási viszonyokat, kis híján sírva fakadtam. Visszatért a két nappal ezelőtti viharos szél, ami vadul táncoltatta az óriási gombócokként aláhulló hópelyheket. Lázas voltam, amitől rázott a hideg, a fáradtságtól és kimerültségtől alig álltam a lábamon, kint pedig ítéletidő tombolt. És el kell futnunk Siófokig, ami egész pontosan ötvenegy kilométer. Nagy levegőt vettem, felhörpintettem a forró tejeskávémat, forró zuhanyt vettem, magamra húztam a több rétegnyi ruhát, teleraktam zsebeimet magnéziummal, majd útra keltünk. Ahogy kiléptünk a panzió emeleti erkélyére, a kegyetlenül erős szél egyetlen pillanat alatt tekintélyes mennyiségű havat vágott az arcunkba. Szép hófehér szőnyeg borította a füredi Tagore sétányt, élveztem, ahogy szeretett Vomero-m lágyan maga alá gyűrte, ropogtatta a fehérséget, és visszavonhatatlan nyomát hagyta a pihe-puha, szűz pelyhek tömegében. Útban a Szívkórház parkja felé, lassú lépteimmel cseppet sem összhangban, érzések és gondolatok iszonyatos tömkelege gondoskodott róla, hogy minden félelmem, aggodalmam és fáradtságom eltapossam, a fehér vízcseppekkel együtt. Ott, azon a számomra szent helyen minden negatív érzésem felváltották a már ismerős, határtalan erővel és akarattal felruházó érzések. Szűz volt a hó, senki nem járt még előttem a kútnál. Körbejártam, kétszer, majd háromszor is, megtöltöttem az elmúlt napok savasodásgátlót tartalmazó kulacsát az Élet vízével. Kilépett egy idősödő hölgy a kórház épületéből, kezében több üres üveggel, a kút felé tartott. Hangosan, mosolyogva köszönt felém, s büszkén mutatott a kút felé: – Az életemet köszönhetem ennek a víznek! Minden reggel megtöltöm az üvegeimet, s naponta meg is iszom több litert belőle! – mondta. Elmosolyodtam, s csak annyit mondtam neki: – Én is. Erre ő is elmosolyodott. Azt hitte, arra mondtam, hogy én is naponta iszom a vízből. Pedig nem. Évente egyszer. De valaha én is naponta ittam. És az én életemet ugyan Gyöngy doktor mentette meg, de az Élet vize fog ma elvinni Siófokra.
Gyurival készítettünk pár remek fényképet, majd búcsúzóul végigmértem még egyszer a tekintélyes épület falait, fejet hajtottam előtte, hálát adtam a sorsnak, amiért itt lehetek, majd gondolatoktól és érzésektől telve visszasétáltam a versenyközpontba. Gyülekezett a tömeg, mínusz három fok hidegben, viharos szélben és vízszintesen szakadó hóban a Balatoni nyár című dal üvöltött a hangszórókból. Tudtam, pontosan tudtam, hogy be fogok futni Siófokra. Mert semmi nem állhat az utamba. És azt is pontosan tudtam, hogy megőrzöm negyedik helyemet, mert senki nem állhat az utamba. Nem vettem órát, nem volt kísérőm, nem mértem a pulzusomat, nem érdekelt semmi, csak az, hogy negyedikként célba érjek Siófokon. Érzésből futottam. Egyetlenegyszer sem néztem órára, fogalmam nem volt, milyen tempóban futok, de nem is érdekelt. Csak futottam. A cél felé.
Figyeltem magam körül az embereket, pontosan tudtam, hogy jó helyen vagyok, pontosan érzékeltem, hogy megtartom a negyedik helyet. Kizártam a világot, kizártam az ingereket, a szelet, a hideget, a csúszós utat. Csak a testemre koncentráltam, a jelzéseire, kétségbeesett kapálózására, amikor könyörögve kérlelt, álljunk már meg. De még nem állhatunk meg. Menni kell tovább, Mert azt akarom, hogy fájjon, egyre jobban, még jobban fájjon. Mert a fájdalom és a küzdés rabja vagyok. Futok a határaimért. Az egyre erősebb fájdalmakért. Futok, mert küzdeni akarok. Harminc kilométer környékén nem tudtam, képzelődöm, vagy a reális világot látom-e, de anyuékat véltem felfedezni a távolban. Már integettem is nekik, de aztán rájöttem, képzelődtem, mert nem ők voltak. Ez utána még többször is előfordult, annak ellenére is, hogy pontosan tudtam, nem jöhettek le aznap a Balatonhoz. Gyurival találkoztam többször a táv során, mindig megnyugtatott, hogy beszélt anyuval, és azt hazudta neki, hogy jól vagyok. Ezek szerint ennyire rosszul nézhetek ki?
Furcsa érzés, de minél inkább képes vagyok kizárni a külvilágot, és minél erősebben tudok a testemre koncentrálni, annál közelebb érzem magam a határhoz. Nem voltak izomfájdalmaim, nem fájt a térdem sem, nem ment a hasam és nem is hánytam. Az utolsó öt kilométeren csak arra kellett koncentrálnom, hogy az úton maradjak, szépen egyenesen fussak, és be ne dőljek az árokba. Ez akkor valahogy magától értetődőnek tűnt. Annyira elfogyott az erőm a végére, hogy az egyenletes, egyenes futásra is koncentrálni kellett. Hosszú óráknak tűnt az utolsó öt kilométer. Hosszú, mentális erőből lefutott óráknak. Az utolsó másfél kilométeren valami eszméletlen mélyről előtörő örömfutás tört ki belőlem. Valahonnan mélyről, onnan, amely helynek a létezéséről sem tudtam, jött elő az utolsó löket, az utolsó lélekjelenlét, az utolsó hajrá, a versenyszellem megtestesülése, és ott, az utolsó másfél kilométeren, látva a célkaput, hallva a belső hangokat, a szívem hangját, sorra előztem le a váltós csapatokat. Úgy futottam, mintha az életemért futnék. Futok sírás közben, vagy sírok futás közben. Futottam, repültem, szárnyaltam. Megérkeztem. Megcsináltam. Sírtam. Mert nem tudtam, de talán nem is kellett visszatartanom. Megöleltem Gyurit. Ő pontosan érezte ennek a súlyát. Ő pontosan ismerte az érzéseimet. Ő pontosan érezte az érzéseimet. Mert ott volt velem. Steve adta át az érmet, majd átölelt, úgy, ahogyan csak az tudja átölelni a másikat, aki annak minden rezdülését érti és érzi. Aki pontosan azt élte át, amit a másik.
Balaton Szupermaraton. Egy sorozatterheléses laza edzésnek hittem. Végül kőkemény verseny lett belőle. Női kategória 4. helyezést értem el, amire roppant büszke vagyok. A verseny 195,5 kilométeres távját 19 óra 15 perc alatt teljesítettem.
Köszönöm minden kedves barátomnak, akik drukkoltak, és akár egyetlen gondolat erejével is támogattak. Legfőképpen pedig Muladi Gyurinak és Schwartz-Nagy Attilának tartozom köszönettel, akik végig mindenben maximálisan támogattak és mellettem álltak, segítettek.
2012-es év – 4700 lefutott kilométer
2012 december 29. | Szerző: thedina
“..Futok, mert szeretem. Jobban, mint bármi mást a világon. Mert szeretem futás közben szívem csodálatosan erős lüktetését a fülemben érezni. Futok, mert nincs jobb, mint egyre többet és többet akarni. Mert eggyé válhatok az úttal; a birkanyájtól hangos ösvénnyel, az aszfalttal és a hegyi talaj hófödte kanyarulataival. Futok, mert ilyenkor egyedül lehetek. Mert rajtam kívül senki más nem érti, miért teszem. Futok, mert ez a szenvedélyem. Mert én a futásba vagyok szerelmes. Futok, mert új élményeket akarok a cipőmbe, futok, hogy fájdalmas hólyagok nőjenek a talpamra. Futok, mert vágyom az izomlázat, és futok, mert nem tudom, hogy mi a fenéért futok. Mert futó vagyok. Ha nincs pénzem azért futok, ha van, akkor pedig azért. Futok, ha szerelmes vagyok, és futok sírás közben. Vagy sírok futás közben. Futok, ha szerelmeskedni akarok, és futok, mert azt akarom, hogy fájjon. Mert a fájdalom és a küzdés rabja vagyok. És azért is, mert büszke akarok lenni. Futok az érzésért és futok a kilométerekért. Az esőért, a szélért és a kánikuláért. Futok, mert belefáradtam az életbe, és futok, mert azt mondják; lehetetlen. Futok a határaimért. Az egyre erősebb fájdalmakért. A szenvedésért és a katarzisért. Futok, mert küzdeni akarok. Futok a halálért…” (Szívtangó)
Az ultrafutó a gondolkodásmódjától és emberfeletti akaratától válik ultrafutóvá. És attól, hogy olyan ambíciókkal bír, amelyek minden más, ’normális’ embernek, de tulajdonképpen ő magának is emberfeletti szenvedésekkel és küzdelmekkel járnak. A különbség az, hogy az ultrafutó ezek által a szenvedések által találja meg a boldogságát. Hogy miféle boldogság ez? Ezt csak az ultrafutók érthetik.
2012. január 1. óta 4700 kilométert futottam. Éppen egy novemberben szétnyílt térdnyivel maradtam le a 5000-ről. Hiszen a fő cél az 5000 km abszolválása volt, ami abszolút reálisnak is tűnt. Az év utolsó harmadában azonban több sérülés nehezítette a kilométerek gyűjtését.
Összességében elégedett vagyok az idei évemmel. Sokat edzettem. Sokat versenyeztem – talán túl sokat is. Persze, a kezdők tipikus csapdájába estem, vagyis ész nélkül akartam magaménak tudni a versenyeket. Ennek következtében sérülésekben sem volt hiány.
A jövő évet okosabban, jóval okosabban fogom összeállítani. Sőt, már össze is állítottam. Ami biztos, az év versenye az Ultrabalaton lesz. Egyéniben.
A 2012-es év fontosabb futóeseményei:
Március, Balaton Szupermaraton. Az első ultraversenyem. Két nap alatt 97 km, amit 9 óra 22 perc alatt tettem meg. (Abszolút 6. helyezés)
Április, Veszprém, 6 órás Bajnokság. 63,5 km, női abszolút II. helyezés. A legjobb idei eredményem.
Április, Sárvár, 12 órás OB. Ez egy roppant szerencsétlen verseny volt; 12 óra futás – 12 óra hasmenés. Szenvedés a javából.
http://tomanedina.cafeblog.hu/2012/05/04/elengedtem-az-almom-de-cserebe-gyoztes-lettem/
Május, Baja, 6 órás Országos Bajnokság, női III. helyezés. A legnagyobb dicsőség, Lubics Szilvi és Vajda Anita mellett a dobogón végezni.
Az év versenye, az Ultrabalaton. A 212 km-es távot Csákány Krisztivel teljesítettük párban, 26 óra 16 perc alatt. Ezzel az eredménnyel II. helyezést értünk el. Első komoly sérülésem ehhez a versenyhez köthető. Azóta tudom, mennyire tud fájni a csonthártyagyulladás…
Ugyan, ez csak 600 méter volt, de minden egyes pillanata örökre megmarad bennem. Olimpiai Fáklyafutás, július 13. Preston.
Július végén került megrendezésre Lajkó Csaba által a Jótifuti elnevezésű jótékonysági futás. Ennek első napján, Székesfehérvárról Budapestig csatlakoztam a kezdeményezéshez.
Suhanj! színekben futhattam a K&H maratonon Eszterrel
Suhanj! 6 órás éjszakai futás Szigetmonostoron. Hasmenésben itt sem volt hiány, és azt hiszem, itt voltak az első túledzettségre utaló jelek.
A Baján megrendezésre kerülő Spartathlon edzőtáborba az utolsó pillanatig alig mertem elmenni. De aztán büszke voltam magamra, mert sikerült végigcsinálni a nagy hőségben a három napi 150 km-es adagot.
Zombor – Baja ultraverseny, 60 km. Női III. hely. iszonyú hőségben.
Maratoni távot terveim szerint már ‘csak’ edzéseken futok. Az egyetlen kivétel, ahova minden évben vissza fogok térni, a Jászberény Maraton. Örömfutás.
Balatonalmádi 12 órás Országos Bajnokság szeptemberben. A legnagyobb csalódás. 8 órán és 80 kilométeren keresztül vezettem a női mezőnyt. És egy sérülés miatt kellett feladnom. Jövőre visszatérek…
Börzsöny terepmaraton, 2000 méter szinttel. Bemelegítés a Piros 85-re.
Piros 85 – ami valójában 90 km és 3200 méter szint volt – az idei év fénypontja, úgy is mondhatnánk, a versenyszezon méltó befejezése. A legnagyobb küzdés volt eddigi versenyeim történetében. 13 óra 58 perc alatt teljesítettem.
“De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek,
mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”
Ez vagyok én
2012 november 22. | Szerző: thedina
“Kértem Istentől erőt, hogy újra fel tudjak állni…
Kaptam súlyt a vállamra, megtanultam mászni..
Kaptam több fájdalmat, ezáltal megerősödtem
Már nem fájnak a pofonok
Kaptam még több csalódást… megváltozott az életem
Kaptam akadályt, bátor lettem
Már tudom… hogy mindent azért kapok az Élettől
Hogy próbára tegyen.. ki tudok-e mászni a gödörből..
Megerősít a fájdalom.. a könnyektől lettem az aki vagyok.”
Fenti szavak tulajdonképpen 2003 decembere óta keringenek a fejemben hullámvasút-szerűen. De ennek ebből a szempontból nem akarom, hogy különösebb jelentősége legyen. Azt hiszem, belecsömörlöttem. Van az úgy, hogy véget ér egy periódus. Egy periódus, aminek pillanatai vastagon körbehálózzák az embert, és soha nem akarják szabadon engedni. Az embernek pedig eszébe sem jut, hogy szabadulni kellene. Sodródik. Erőt merít ebből a szimbiózisból. És tudat alatt élvezi, hogy a sodró áramlatnak köszönhetően nem kell új, önálló utakat kitaposnia. Bekerültem egy körforgásba, ami nagyjából olyan élmény volt, mintha a kezdetekben áhítozva vártam volna a tekintélyes erejű hurrikánt, hogy felkapjon, és visszafordíthatatlanul magával vigyen. Utazni vágytam a belsejében, átélni mindent, amire kíváncsi voltam, ami gondolataimat és legfőképpen érzéseimet ingerelte. Egy idő után azonban a hurrikán természetét is kiismertem. Beleuntam. Ki hinné, hogy a hurrikán zűrzavarát és kiismerhetetlenségét is meg lehet unni? Belefáradtam. Akárhogy próbálgattam, már nem volt enyém. Már nem voltam önmagam. Kinőttem a hurrikán határtalan tágasságát. Felmegyek az internetre saját magamra rákeresve, kinyitom a kerületi újságot, beleolvasok a könyveimbe, és mit látok? Valakit, aki én vagyok, de annyira már mégsem. Valakit, akinek léte tiszteletre méltó, de már a múlt része. Hosszú éveken keresztül másról sem szólt az életem, mint arról az időszakról, Amikor megállt az idő… Amikor szív és lélek végzetes Szívtangóját járta. ’Majd a szív megbotlott, és a lélek erős karja sem tudta őt tovább megtartani. És már csak egy test feküdt a metró hideg, élettelen kövén…’
Csak úgy, mint évek óta folyamatosan, az elmúlt hetekben is több megkeresés érkezett a média részéről. És egyszer csak, egy videó felvétel során, ahogy ültem, szemben a kérdezővel, bámultam a távolba, azt éreztem, nem tudok válaszolni a feltett kérdésre. Nem akarok válaszolni. Nem értettem, hogy mi történik. Szédülés fogott el, és szerettem volna elrohanni, messze a távolba. Mert nem akarok válaszolni többé ezekre a kérdésekre! Nem akarom többé a betegségemet szavakba önteni! Nem akarok többé a túlélő Tomán Edina lenni! Nem akarom többé, hogy sajnáljanak! Nem akarom sajnáltatni magam, és nem akarok szánalmat látni az emberek szemében. Hirtelen olyan volt, mintha minden, ami addig történt, fekete-fehérbe burkolózott volna. Mintha egy film kockái eddig a pillanatig fekete-fehérek lettek volna. És ettől fogva csodálatosan kiszínesedett a kép. És most már minden színes. Elkezdtem hallani a saját hangomat, Azt a hangot, ami új még és vékony, de az idő múlásával egyre csak erősödik.
Nem gondolom, hogy különböző életek volnának a múltunkban, így az enyémben sem. Egy életem van, aminek voltak komoly, meghatározó részei, amelyekre hosszú időn keresztül testem és lelkem teljes súlyával támaszkodtam. De most már nincs szükségem erre a támaszra. Talpra álltam. Most már minden a helyén van. A járt ösvények helyett új utakat akarok kitaposni magamnak. Utakat, amelyek a már testileg-lelkileg egészséges ember sajátjai.
Első két könyvem megírása olyan meghatározó dolog volt, aminek akkor mindent, szó szerint mindent odaadtam magamból. Ezek a könyvek az akkori Tomán Edinát jelentik. Mindenestül. Lecsupaszítva, meztelenre vetkőztetve, sőt, élve felboncolva. Kellettek nekem ezek az írások. Úgy éreztem, minden leírt szóval közelebb kerülök a megoldáshoz, a válaszokhoz, saját magamhoz. Azzal pedig, hogy nyilvánosságra hoztam őket, a saját húsomat, lelkemet vittem a vásárra. Úgy éreztem, mennem kell előre, boncolnom kell saját magamat, még ha ez olykor elviselhetetlen fájdalmat is okozott. Küzdenem kell a feledések ellen, a halhatatlanságért. A történtek halhatatlanságáért.
Akkor nem csak leírtam, de el is mondtam mindent. Ezerszer és ezerszer. És egy napon arra ébredtem, hogy már senkinek semmit nem akarok a történtekről elmondani. Már nem esik jól. Mert túlléptem rajta. Már nem akarom, hogy különcként nézzenek rám, nem akarom, hogy én legyek a fél tüdővel ultramaratont futó lány, és nem akarom, hogy folyton azt kérdezzék, miért futok? Nem akarom! Csak csinálni akarom a dolgom, az életem sajátos nehézségeivel együtt.
Ma már előfordul, hogy azt érzem, mintha nem is én írtam volna ezeket a könyveket. Mintha mindig is tökéletesen egészséges lettem volna. Ilyenkor persze biztosan történik valami, ami emlékeztet rá: lassítsak, mert azért vannak itt akadályok. Áthidalható akadályok. Amelyek másnak talán semmit nem jelentenek, de ezeknek köszönhetően én megtanultam figyelmesen szétnézni, mielőtt rálépek az útra. Mekkora az esély rá, hogy a műtétem, a szívproblémám, a csökkenő tüdőkapacitásom, a véralvadási betegségem mellett az arcomról kelljen kioperálni egy ismeretlen eredetű, hirtelen ott termett daganatot? (Esetemben a műtét vérzési kockázatait kiemelve.) Kevés, de én valahogy kifogtam. Műtét előtt egy hét hematológia, műtét után egy hónap rehabilitáció – és futás-mentesség. Mekkora az esély rá, hogy a Hármashatárhegyen, edzés közben egy darázs megcsípjen a két szemem között, engem, aki allergiás a darázscsípésre? Kevés, de én valahogy ezt is kifogtam. Egy hét intenzív osztály, szemeimet elrejtő, embertelen méretű ödémával az arcomon, a vérhígítóm miatt potenciális gyógymódként nem adható hormonkezelés híján folyamatosan a légcsőelzáródástól tartva. A futás-mentességről nem beszélek, mert ez értelemszerű. Mennyi az esély arra, hogy több nehéz terepversenyt épségben abszolválva, akkorát esek egy szimpla edzésen, ráadásul a betonon, a lakásomtól 200 méterre, hogy szanaszét szakad a térdem, olyannyira, hogy a térdkalácsot az orvosnak kell visszagyömöszölni a helyére? Kevés, de én valahogy ezt is kifogtam. Két hét összevarrt térddel, sínbe tett lábbal. Futás tilos. Mert még menni sem tudok. Felsorolt eset csupán három az összesből. Néhány hónap termése. A legutóbbi következményeit éppen a napokban elszenvedve. És ezek persze csupán a testi próbatételek.
Számos irreális történés. Önsajnálat. Sírás, értetlenség, kérdések tömkelege, szitkozódás, düh, igazságtalanság-érzés. Aztán a nagy önsajnálatból kiemelkedve ismét jön a felismerés; ez vagyok én.
Az elmúlt hetekben folyton ezek a szavak jártak a fejemben:
‘Kértem Istentől erőt, hogy újra fel tudjak állni. Kaptam súlyt a vállamra, megtanultam mászni. Kaptam több fájdalmat, ezáltal megerősödtem.’
Már tudom, minden nehézséget azért kapok az élettől, hogy próbára tegyen… ki tudok- e mászni az újabb és újabb gödrökből. Hogy miért, azt még nem tudom.
Ez van. Ez vagyok én. Erős vagyok. Ha fáj, akkor is. Ha bántanak, akkor is. Ha egyedül vagyok, akkor is. Ha nem futhatok, akkor is. De ha futhatok, akkor vagyok a legerősebb
Már csak egyetlen nap…
Holnap varratszedés után mélyeket sóhajtok a kórház fertőtlenítő szagú levegőjéből. És felállok. Talpra állok, mint már oly sokszor. És futok. Tovább.
Mert futó vagyok.
Futószív
2012 november 4. | Szerző: thedina
A film a Médiaunió Alapítvány “A sport mindenkié!” pályázatára készült.
Az én Spartathlonom
2012 október 23. | Szerző: thedina
A zseniális az ultrafutásban a haszon hiánya; egyszerűen nincs értelme az űrhajók és csúcstechnológiás számítógépek világában hatalmas távolságot egyszerűen, két lábon járva megtenni. Nincs pénz benne, nem lehet nagy hírnevet szerezni, sőt gyakran társtalan, magányos vállalkozás. De elég arra gondolni, hogy a filozófusok, költők és apostolok az idők kezdetei óta vallják és ragaszkodnak ahhoz, hogy az élet több, mint vegytiszta logika és józan ész. A hosszútávfutók tudják ezt – ösztönösen, és valami mást is, ami feledésbe veszett. Bárkinél jobban értik azt, hogy a fizikai erőfeszítés milyen ajtókat nyit ki a lélekben – a régiek még tudták ezt. A hosszú, olykor monoton és megerőltető távolságok a létezés mélységeinek kérdését feszegetik; a kérdést, hogy kik vagyunk. (David Blaikie)
A történetek először is felébrednek.
Az ágy mellé készített mobiltelefon ébresztőjének gyűlölt hangjára kinyitják álomtól ragadós szemüket, majd kitápászkodnak a furcsa mágnesességgel bíró ágyból. Az éjszaka sötét csendességéből egyszer csak elkezdenek hangosan lélegezni. A mozdulatlanságból kilépve megrezegtetik a leveleket, amelyek szorgalmas susogásba kezdenek, apró fodrokat küldve a folyók felszínén keresztül a távolba. Ez a történet az én fejemben ébredt. A gondolat szikrája elárasztotta minden sejtemet, újjáélesztve a túlélés képességének próbáját. A szikrából napfolt méretű lángok lettek, s mint ahogyan a vadász a lelőtt állat félholt testét bökdösi puskájával, úgy okozott bennem fájdalmat a percről percre, óráról órára kegyetlenebbé váló, már-már elviselhetetlenül embertelen Spartathlon.
Ez a történet a vergődésről szól. És mégis az életről. Az életért való vergődésről. A létezés mélységeit feszegető kérdésekről.
Nem voltam még ezelőtt Görögországban. Tudtam, hogy egyszer ott leszek a Spartathlon rajtjánál – futócipőben, és a rettegve, ámde büszkén viselt rajtszámmal a derekamon. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egyszer láthatom a versenyek versenyét a magyar csapat kísérőjeként, testközelből. Spontán ötlet volt, ahogy megfogant, máris észérveket, anyagiakat, időt, energiát, munkát, önsajnálatot félredobva azon kaptam magam, hogy ülök egy buszban, Edittel, Attival, Pecsenyével, Márkusöcsivel és Szabó Sanyával, és bőszen rójuk a szerb, macedón, majd görög autópályákat.
Az út hosszú volt és izzasztó – a klíma ellenére -, a megérkezés Athénba pedig.. nos, levert a víz egyetlen pillanat alatt. Athén örökkévalóságnak tűnő külvárosából a belváros felé vezető út során többször is. És ahogyan elnéztem Pecsenye arcát, ő is megérezte a forró athéni levegőben a ’halál szagát’. Folyamatosan ment a klíma a buszban, a levegő azonban szemmel láthatóan sütött odakint. Az aszfalt fölött vibrált a levegő. De persze a halántékomon csordogáló izzadtságcseppek nem a harmincnyolc fok miatt voltak. Attila arcán halálos nyugalom ült, de tudtam, legbelül őt is megérintette a Spartathlon szele. Különös szél ez, az a fajta, ami képes a félelmet nem ismerő ember lelkét is ridegen átfújni. Rajtam is áthatolt, pedig ismeretlenül álltam a Spartathlon előtt, ismeretlenül férkőztem a közelébe. Ő viszont talán tudta azt, hogy az életemet áldozom arra, hogy egyszer eggyé válhassak vele. Ezért érzett és hívott különösen közel magához.
Szerdán délelőtt érkeztünk Athénba. Másfél napunk volt kipihenni a húsz órányi utazást. Pontosabban a futóknak volt másfél napjuk. Hiszen most csak ők számítottak. Egyedül ballagtam hát le az athéni tengerpartra, hiszen amelyik futónak esze volt, addig élvezte a szállodában a klíma adta boldog hűvösséget, amíg csak lehetett. Kihalt volt a part, de a várttal ellentétben szép. Néhány nyugdíjas pártól, szociális természetű galambtól, és napját a parti kávézóban töltő életművésztől eltekintve magam ücsörögtem a homokban. A víz kellemesen meleg volt, éppen annyira, hogy enyhülést adott a forróságban. De mivel alapvetően nem rajongok a természetes vizekért – irritál a gondolat, hogy nem tudom, mik úszkálnak a lábaim között és alatt – nagyrészt a homokban ücsörögtem és az újonnan beszerzett fényképezőgép működését próbáltam feltérképezni. Művészkedtem; fotóztam sirályt, szerelmes galambpárt, horizontot, csillámló hullámokat..
..de az agyam folyton a lelkemen furcsa ridegséggel átfújó félelmen járt. Akkor is, amikor a távolba meredve a horizonton túl a messzi Spártát kerestem. Akkor is, amikor elmentünk a híres, hírhedt London Hotelba, először a rajtcsomag átvétel, majd a verseny tájékoztató okán. A rideg fuvallat ekkor már egyre gyakrabban éreztette jelenlétét. Visszafogott aggódással szemléltem a történteket; a nevezési asztaloknál szabályos sorokban álló futókat, a hotel előterének padlóját beborító rajtcsomagokat. Figyeltem az arcokat, fürkésztem rajtuk a félelmet, az érzelmeket, a vádlikon feszülő szálkás izomrostokat. Kerestem az elkapott tekinteteket, hátha sikerül valamivel többet megértenem a bennük lezajló érzelemáradatból, mentális állapotból. De ők csak tették a dolgukat, oly természetességgel, hogy szinte el sem hittem; ezek az emberek másnap útra kelnek. És az emberi, fizikai és mentális szenvedés minden fokát végigjárják a Spártába vezető úton. Fizikai roncsként, testileg-lelkileg tucatszor meghalva majd újjászületve érkeznek meg Leonidasz szobrához, hogy beteljesítsék akaratukat. Hogy engedjenek a bennük élő ösztönös vágynak; a fizikai szenvedés által átélhető lelki ajtók kinyílásának. Attila azt mondja, a rajt előtti napon, a futók szemébe nézve meg tudja mondani, képesek-e rá, vagy sem. Végigérnek-e az úton, vagy sem. Fürkésztem az arcokat, és kerestem a válaszokat. A miértekre. Kerestem a jeleket. A jelzéseket. A félelmet. Kerestem szemükben a történeteket. Hiszen mindegyikőjüknek van egy története. Egy útja. Az előttük álló 246 kilométer, a Spártába vezető út ezeknek a történeteknek az utolsó fejezete. A hab a tortán, ha morbid akarok lenni. Ami mögöttük van, az a lényeg. És engem futóként ez érdekelt. Az ide vezető út. Egyik oldalról iszonyatosan szerettem volna köztük lenni, szerettem volna, ha én is csatába induló hős lehetek. Másrészről rettenetesen nyugtalanító érzés volt tehetetlenül szemlélni a történéseket.
Számtalanszor elképzeltem már az akropoliszi hajnalokat. Reggel hatkor indultak a buszok a London Hoteltől az Akropoliszhoz. Korom sötét volt. Munkanap lévén viszont forgalom már akadt, nem is kicsi. A görögök temperamentumos közlekedésének köszönhetően pedig gyorsan fel is ébredtem. Vagyis el sem aludtam az éjszaka, egyetlen percre sem. Ez pedig nem volt túl biztató az előttünk álló harminchat órát tekintve. Aggasztott, hogy Attila békésen szunyókált mellettem a busz hátsó ülésén. Azon gondolkodtam, ez vajon a rutinosok, avagy az esélytelenek nyugalma? Hiszen tisztában voltam vele, hogy nincs mit szépíteni, Attila nem készült fel tisztességesen az idei megmérettetésre. Két sikeres Spartathlon teljesítés, és húsz év ultrás múlt ide vagy oda, az idei évben jómagam, az ultrákat éppen csak kóstolgató lelkes futóként többszörösét edzettem annak, amit Attila. De ennek gondolatát gyorsan elhessegettem. Hagytam őt aludni. Csabira pillantottam. Arcának minden apró rezdülése félelemről árulkodott. Edit hozzám hasonlóan halálos csendben tűrte a percek kínzón lassú múlását. Egyikünk sem mondta ki, de tudtam, ő is azt érzi; keljenek már útra, jöjjön az a harc, kezdődjön hát az őrület és a haláltusa.
Hogy mit éreztem az Akropolisznál? Először is azt, hogy milyen gyönyörű és fenséges kivilágítva az Akropolisz. Az eddig csak képekről ismert világ. Furcsa volt ez az egész légkör három dimenzióban. Úgy éreztem, forog velem a világ, élvezni vágytam ezt a szédülést és forgást, de a történések folyton visszahoztak az életbe. A közös fényképezkedés – persze az én fotóim nem sikerültek, árnyékosak lettek, de én csak drámai művészképeknek hívom őket, ahogyan a későbbiekben az éjszakában készült példányokat is. Ismét tudatosítottam, egyetlen versenyen sem lehet kapkodás nélkül elindulni, mert még a Spartathlon rajtja előtti percekben is volt, aki a sapkáját kereste, volt, akinek ekkor jutott eszébe, hogy le kéne ragasztani Leukoplast-tal a kezében tartott kulacs alatt a kezét – Véghatti – és olyan is volt, aki az izgalomtól egész egyszerűen és szinte magától értetődően elveszítette józan ítélőképességét és ezzel együtt minden racionalitását – ez voltam én
Ölelkezés, jókívánságok, lopott csókok, titkolt könnycseppek, szikrákat szóró pillantások, ideges arcrángások, feszülő vádlik, a napbarnított bőrön fénylő izzadtságcseppek… A mindenféle – kinek miféle – feszültséget fokozandó, dobosokból, ha jól emlékszem kongásokból álló zenekar zendít rá, és adja meg a továbbiakra jellemző szívritmus ütemét. Olyan szinten a hatása alatt voltam ezekben a percekben a történteknek, hogy tulajdonképpen csak képek maradtak meg bennem. Olyan, mintha archív fényképekből kellene most összeszednem gondolataimat, olyan fényképekből, amelyeknek hangja van, szaga, íze és villódzó fényei. Elveszített realitásom és az állóképek adta részleges momentumok miatt bennem valami dobpergés-színű, sportkrém állagú, fekete-fehér szagú és be-bevillanó illatú képek élnek. És egy távoli, tompa hang. A rajt hangja. Torokszorító volt. A többiek féltése. És a saját hiányérzetem. Vágyakozásom. A részévé akartam én is válni az élménynek. Menni akartam, futni, úgy éreztem, a feszültség, ami összegyűlt bennem, hív, csalogat az útra. Abba a másik világba. De nekem most maradnom kellett. Hála Istennek…
Valami véget ért. Valami pedig elkezdődött. Véget ért a ’kezdődjön már a harc’ tenyérizzasztó várakozása. Mintha a rajt pillanatával egy méretes szikla esett volna le görnyedt hátunkról. Az más kérdés, hogy e helyett a szikla helyett egy sokkal nagyobb, súlyosabb és ragaszkodóbb szikla épült ránk, lassan, fokozatosan és észrevétlenül.
Tudni kell, hogy a Spartathlon első nyolcvan, azaz nyolcvan – a gyengébbek és/vagy hitetlenkedők kedvéért 80 – kilométerén a versenyszabályzat szerint tilos a kísérőknek a futókkal érintkezni. Vagyis etetni, itatni, vállba veregetni, megölelni, megcsókolni, sebeit nyalogatni, széket kirántani alóla, satöbbi. Tudni kell továbbá, hogy a verseny ezen kezdeti szakaszának – ismét leírva, nyolcvan kilométerének – megtétele annyit jelent; a futó megváltotta a belépőt a Spartathlonra. Itt, nyolcvan kilométernél, vagyis Korinthosznál kezdődik ugyanis a valódi verseny. Itt kezdődik a valódi Spartathlon. Az eddig való eljutásról illik tudni továbbá néhány dolgot a szintidőkről. Tudom, fejből fújja mindenki, hogy ha Spartathlon, akkor feszes szintidők… Nos. A kérdés az, felfogjuk-e, mit jelent a földkerekség talán legkeményebb, 246 kilométeres versenyén a szoros szintidő? A Spartathlon beszámolókat olvasgatva valahogy természetesnek és magától értetődőnek tűnhet az, hogy az első nyolcvan kilométer arról szól, hogy gyűjtögetjük előnyünket a szintidőhöz képest, és mire Korinthoszhoz érünk, van is belőle bőven – jó esetben. A tények és elképzelések után viszont jöjjön a valóság.
Reggel 7 óra. Már most 30 fok fölött van a hőmérséklet. A percekkel ezelőtti sötétség észrevétlenül eloszlik. Mire az utolsó futók is átlépték a rajtszőnyeget, teljesen kivilágosodott. Mi kísérők pedig autóba pattantunk és irány az Athénból kivezető menekülő útvonal. Az első húsz kilométert a forgalmas athéni főútvonalon kell megtenni a futóknak, lépésben haladó autók mellett, tehát a szén-dioxid és a szén-monoxid mennyiségét tekintve nem szenvedtek hiányt. A szintidőket tekintve hajszállal a hat perces ezreken kívüli tempóban kell egyik ellenőrzőponttól a következőhöz megérkezni. Nos, ezt az információt azért érdemes pár pillanat erejéig emészteni, végiggondolni, ízlelgetni, kóstolgatni. Mert valamirevaló futóember józan ésszel felfogja, hogy emellett a limitidő mellett nem lehet bizony kényelmesen kocogni, kedvünkre bokrozni, hányni , földön fekve látványosan szenvedni, bármennyire is jól esne. Mert egyszerűen nem fér bele az időbe. Menni kell, futni, tempóban, tartósan 5.30 körül. Feltéve, hogy a frissítőpontokat rendeltetésszerűen használni is szeretnénk, nem csak átsuhanni rajtuk.
A főváros bűzéből kimenekülve csodálatos élményt nyújt a háztetők mögül előbukkanó végtelen tenger látványa. Legalábbis nekünk, kísérőknek. A futók számára viszont elkezdődik a soha véget nem érő emelkedők, kanyarulatok, lejtők, forrón égető sziklafalak és a veszélyesen hívogató tengernyi hűs víz adta gyötrelem. A hőmérséklet 11 óra után nem sokkal, elérte a negyven fokot. Az aszfalt valósággal lángol, árnyék sehol a vidéken. Ahol csak tudtunk, leálltunk az út szélén az autókkal, hogy legalább integessünk futóinknak, illetve feltegyük a szokásos ’Minden oké?’ kérdést, amire persze ekkor még elég hihetőnek tűnő határozott bólogatás volt a válasz. A mezőny egyre jobban széthúzódott. És korán, rettentő korán megjelent a futók arcán a szenvedés. Nem kérdés, a szokatlanul meleg idő előtti szelektálásba fogott a futók között. Első két megállásunk során nagyjából az egész mezőnyt bevártuk. Nem okozott meglepetést, hogy a magyar csapattagok közül Szilvi haladt az élen, mögötte nem sokkal lemaradva Rudolf Tomi, Zahorán Ádám, majd a mi Csabink. A női mezőnyben ekkor Szilvi a második helyen állt Lizzy Hawker mögött. Én ezen meglepődtem, annak ellenére is, hogy Szilvi előző este utalt rá; Lizzy bizony UTMB-n edződött, 24 órás világcsúcstartó. És először indult a Spartathlonon. Tartogathatott tehát meglepetéseket.
Tóth Attila szépen haladt, az első szakaszon még mosolyt is kaptunk tőle. Csakúgy, mint Véghattitól és Kasz Feritől, akik együtt futottak, szép, biztonsági tempóban. Tudom, hogy Atti mindig a mezőny végén indít, és az első maratoni táv után, az emelkedőknél kezd feljönni a fáradó, domboktól megtorpanó futókra. Azt mondja, muris dolog hátul kezdeni a versenyt, majd szépen, lassan de biztosan egyre feljebb kapaszkodni. Ha valaki, hát ő biztosan tudja, mit és miért tesz. Rutinos. Nem először van itt. És nem is másodszor. Ismeri a Spartathlon minden méterét, minden ellenőrzőpontját, oda-vissza, sőt, keresztbe-hosszába. A meleg azonban idén senkit nem kímélt. Ha őszinte akarok lenni, féltettem Attit, mert úgy éreztem, nem készült fel eléggé az idei Spartathlonra. Tulajdonképpen – ha a számokat tekintjük – nagyjából négyszeresét edzettem az ő edzésmennyiségének az idei évben. Persze tudom, ez semmit nem jelent, hiszen én alig egy éve futok ultrákat, ő pedig húsz éves ultrás múlttal a háta mögött állt rajthoz. De akkor is. A Spartathlon az bizony Spartathlon. Gondoltam én akkor is, amikor még fogalmam sem volt arról a haláltusáról, amit itt testközelből átéltem.
Ötven kilométer után, dél és 42 celsius fok magasságában hirtelen felpörögtek az események. Ekkor nagyjából már ismertük a futóink előtt s mögött haladókat, így időben ki lehetett kalkulálni, hova mikor érkeznek. Mivel a szabályok szerint nem lehetett őket segíteni, általában két ellenőrzőpont között álltunk le az út mentén, nézelődő, pisilő, fürdőző turistát imitálva. Mecara után nem sokkal egy bögre hideg kakaóról álmodoztam – ami a másnapos, kissé száraz pogácsához istenien passzolt volna – egy árnyékos, ám a meleg miatt kellemesnek itt sem nevezhető parkolóban. Az élmezőny sorrendje – hazánk fiait és lányát tekintve – nem változott, Tóth Attila azonban a megtett kilométerszámhoz képest elég rosszul nézett ki. Hülye kérdésemre, miszerint minden rendben van-e, egy halk és erőtlen ’Az túlzás volna’ jött válaszként. Tűkön ülve vártam Attit és Ferit, mert tudtam, eljött a limitidő szaporításának ideje. Talán fél órájuk lehetett ugyanis az ellenőrzőpontokra meghatározott szintidőből. Ahogyan a magyar csapat több, mint felének. Fokozódó idegeskedésem levezetendő, leballagtam a tengerpartra lábat lógatni.
Hát, az valami csodaszép volt. Elbűvölően kéklő hullámok, lágy szellő, vakítóan tiszta víz. A part teljesen kihalt, nem is értem ezeket a görögöket… Fürdőruha is volt rajtam, enyém lehetett volna, ha nem is a világ, de a mecarai tengerpart hűs hullámai mindenképpen. Éppen elkezdtem kivitelezni a hullámokba való őrült gázolásomat, amikor az a piszok tücsök – gyengébbek kedvéért lelkiismeret – a vállamon rám förmedt; azok a szegény bolondok ott haldokolnak a forró aszfalton, mégsem tehetem ezt. Ezért aztán könnyes búcsút véve ettől a földi paradicsomtól, visszaballagtam az autóhoz és vártunk tovább. Feri kísérőivel voltam az autóban, még jó, hogy igencsak humoránál lévő apa – fia párosról volt szó. Feri lassan fel is bukkant egy meredek emelkedő tetején, Atti azonban nem volt vele. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy baj van. Azt vártam, gyorsabb lesz a tempója Ferinél, így az, hogy lemaradt, egyértelműen tudtam, bajt jelent. Nem vártam tovább, elindultam az úton, és nagyjából tíz perccel lemaradva megláttam Attilát: gyalogolt. Hát erre nem számítottam. Alig ötven kilométer után Attila gyalogol? Leesett a vércukor szintje. Evett mézet, de semmi javulás. Rám sem nézett, csak a homlokát ráncolta. Semmi mosoly, semmi grimasz, semmi poén, semmi bunkó beszólás, csak gondterhelt homlokráncolás. Erre pedig megállt bennem a vér. Akárhogyan is számoltam, még minimum öt órán keresztül kitart a hőség. Ez napszúrás esetén nem túl biztató. Illetve akárhogyan is számoltam, húsz perc sem volt hátra a következő ellenőrzőpont zárásáig. Attila pedig képtelen futni. Néhány perccel később kijött belőle minden. Ettől helyrejött a gyomra, a kérdés az volt, be tudja-e hozni lemaradását. Nem tudta. Kicsúszott a szintidőből. Ő, aki 2.45-ös maratont tud. Ő, aki 24 órás Ultrabalatont tud. Ő, aki kétszeres Spártai hős. De ez mit sem számít. Ez itt a Spartathlon. Az első 80 kilométer talán a legkeményebb rotációs szakasza a versenynek. Általában eddig kiderül a felkészületlenség, előjönnek a sérülések és a limitidő is sokaknak a verseny végét jelenti. Befutsz az ellenőrzőpontra, a szívtelen és kegyetlen pontőrök rezzenéstelen arccal, görög félmondatok ordítozása közepette leveszik a rajtszámod, és ennyi. Vége. Nincs tovább. Vége az álmoknak. A céloknak. A küzdelemnek. És a befektetett iszonyatos mennyiségű munkának. Az embernek a szíve szakad meg, ha ezt végig kell néznie. Korinthosz előtt Attila mellett több magyartól is elvették a rajtszámot, időtúllépés miatt.
Kemény percek ezek, de az élet megy tovább. Még ha akkor úgy is tűnik, vége mindennek. Mert ilyenkor tényleg vége mindennek. Egy picit meghal az ember. Attila is tudta ezt, viszont azt is, hogy többek még versenyben vannak, őket kell tovább segíteni. Elhatároztuk, hogy Korinthosznál együtt átszállunk Ági autójába. És hármasban folytatjuk az utat. A zarándokutat. A tenger felé tekintve kirajzolódott először csak halványan, szinte káprázat-szerűen, majd egyre határozottabban a Peloponnészosz. Közeledett a korinthoszi csatorna és a 80 kilométeres frissítőpont.
Elhaladtunk az olajfinomítók mellett, fullasztó bűz volt, égető hőség, sehol egy árnyék, semmi levegőmozgás. A várttal ellentétben a Korinthoszi csatorna annyira jelentéktelen, hogy észre sem vettem, amikor áthaladtunk rajta. A híres Korinthosz. A legnagyobb frissítőpont. Itt aztán zajlik az élet. Pláne most, hogy a futók nagy része enyhén szólva szenvedősen ért ide. Rengeteg ember, sürgés-forgás, frissítőasztalok, masszőr sátrak, hányó, síró, élettelenül maguk elé meredő, földön fekvő, élőnek csak jóindulattal nevezhető futók tömkelege.
Itt végre legálisan is lehet találkozni a futóinkkal, éppen ezért Korinthosz igen jelentős pont, lélektanilag mindenképpen. A Spartathlon valódi rajtja. A tényleges verseny kezdete. Délután 4 óra. 30 perc volt hátra a szintidőből. Megérkezik a záróbusz, rajta több magyarral. Gondterhelt, fáradt, csalódásról és fájdalomról árulkodó arcokkal. Szükségtelen magyarázkodásokkal. Összetört álmokkal. Sérült izmokkal. Gördülő könnycseppekkel. Beszélgetünk velük, közben Tóth Attilát várjuk. Ági láthatóan ideges, Attila az előző években Korinthoszhoz közel három óra előnnyel érkezett. Most nincs egy órája sem. És rossz állapotban van. Vánszorog. Le kell ülnie. Fejét lehajtva ül egy széken, élettelenül maga elé meredve a fejét csóválja. Ijesztő látvány. Amikor arra gondolok, vagy azt kérdezik tőlem, ki az az ember, aki az utamat mutatja, akiben megtestesül a tiszteletem, csodálatom, akinek minden lépését próbálom figyelemmel kísérni, hiszen ezek a lépések azok, amelyek előttem példaként lebegnek, nos, ez az ember számomra egyértelműen Tóth Attila. Kettős érzés volt bennem amiatt, hogy tudtam, mostantól Attilát fogjuk végigkísérni az úton. Égtem a vágytól, hogy én is ott lehessek, vele együtt átélhessem a történéseket. Másrészről megijesztett a tudat, hogy most aztán végig kell néznem nem csak a végső katarzist, hanem az odáig vezető út számtalan haláltusáját, Attila és a többi futó minden egyes meghalását és újraéledését. Korinthosznál Ági határozottan megetette, megitatta Attilát, jeget pakolt a hátizsákjába, majd nehezen, nagyon nehezen, de útjára indította. Ősi Korinthosz felé.
Sokak számára ez a szakasz jelenti a Spartathlon mélypontját. Túl Korinthoszon, tudva, hogy ez még csak az út eleje, mégis már 8-9 órája futnak, a melegtől kiszívva, kiszáradva, fáradtan, a nap még mindig csak alig éreztetni, hogy lassan nyugovóra térne. Az ember a rajt pillanatától Korinthoszt várja. Túllépve a várva várt ponton pedig marad a nagy üresség. Előjön a pszichés fáradtság, felmerülnek a miért? kínzó kérdései, és a vége egyre messzebb és messzebb. Előttük az éjszaka, a Hegy, a Spártai főút rettegett, égbe nyúló emelkedői. Ősi Korinthosz kegyetlen szakasz, de elsősorban mentális szempontból. Észnél kell lenni, és fejben roppant erősnek. Aki fejben gyenge, itt fog kiszállni. Mert elveszíti a céljait, a motivációt, a reményt, mindent, ami valójában idehozta őt. A vidék lecsendesedik, a hullámzó út mindkét oldalán narancs- és szőlőkertek sorakoznak.
Lassan haladunk az autóval, mert hamarosan utolérjük Attilát. Gyalogol. Úgy tűnik, képtelen futómozgást végezni. Elhaladunk mellette, de nem szólunk egy szót sem. Fejét leszegve ballag az út szélén. Ránk sem néz. Ismét előre megyünk, megállunk, bevárjuk őt, próbáljuk, vagyis inkább Ági próbálja őt biztatni, némi sikerrel, mert újra futni kezd. Én megszólalni sem merek. Egyrészt nem tudom, mit mondhatnék, magamból kiindulva pontosan felfogom, hogy ilyenkor vagy a háta közepére kívánja az ember a biztató szavakat, vagy pedig egyszerűen meg sem hallja. Ezért aztán csendben hallgattam. Ági persze erőszakos volt, szabályosan lenyomta Attila száján a gélt, az elfelejtett magnéziumot, a folyadékot. Attila hol futott, hol gyalogolt. De a limitidő vészesen csökkent. 40 perc. De inkább 35. És ezt pszichésen bizony kemény volt feldolgozni. Arra gondoltunk, semmi baj nincs, az volna a furcsa, ha minden rendben lenne. Lassan enyhülni fog a hőség, és Attila erőre fog kapni. Gondoltuk. És persze el is hittük. Mert nem tehettünk mást. Korábban elhatároztam, hogy rengeteg fényképet fogok készíteni az útvonalról, és kíváncsian vártam a tájakat, városokat, amelyeken keresztül vezet az utunk. De utólag jöttem csak rá, hogy szinte semmire nem emlékszem az egészből. Annyira más világba csöppentem, annyira más gondolatok, érzések és érzékelések kötötték le a figyelmem, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk. Egy szakaszon közvetlenül az ókori romok mellett mentünk el, itt rémlik egy csodaszép hegy a háttérben.
Erről a helyről viszont inkább képek maradtak meg bennem. Hangulatos kávézók között elhelyezett ellenőrzőpont. Visszhangzó kávéskanál csilingelések, boldog nevetések a teraszokról. Lustán pihegő kutyák a hófehér márványkövön. Egy játszótér, éppen a hegytetőn lévő Akrokorinthossal szemben. És Löw Andris teljesen váratlan felbukkanása. Nem hittünk a szemünknek, amikor Andris befutott az ellenőrzőpontra. Hiszen jó ideje semmi hírt nem hallottunk róla, csak azt tudtuk, hogy vészesen közel járt már Korinthosz előtt a szintidőhöz. Most pedig szabályosan berobbant a frissítőállomásra, megtöltötte a kulacsát vízzel, majd suhant is tovább, mint aki éppen most kezdett el futni. Néhány perccel mögötte érkezett Attila. Változatlanul rossz állapotban. A sapkától és leszegett fejétől nem látszódtak a szemei, de a szája is mindent elárult. Meredek emelkedőn vezet az út a kávézóktól, Ági egy szakaszon elkísérte Attilát.
Véghattival addig kólázunk egyet, és próbálnék az ő lelkével is foglalkozni – ha hagyná. De persze ő nem az a típus. Hullámzik. Egyik percben teljesen magába roskadva ül és bámul a távolba üres tekintettel, a következő percben pedig valami éktelenül morbid megjegyzéssel akar minket jólléte felől biztosítani. Nehéz ezt a hullámzást elviselni, de ez nem kívánságműsor. Atti csalódott és az ég tudja, mi játszódott le az ő fejében is. Vélhetően konklúziókat kóstolgat, hibákat keres, magyarázatokat. Pedig nem kellene. Csak és kizárólag magáért és magának. Sokan hívják őt telefonon, és minden egyes hívás során – nem hallom ugyan, de – pontosan tudom az első elhangzó kérdést: mi történt Atti? Gyűlölöm ezt a kérdést. A nagyobb versenyeim után nem véletlen, hogy napokig a telefonomat is kikapcsolom. Ha jól sikerült azért, ha nem sikerült, akkor pedig azért. Mert az ultra annyira más világ, hogy idő kell az onnan való visszatéréshez. Mert bizony vissza kell térni a realitás talajára, azok közé az emberek közé, akik azt a másik világot nem ismerhetik. És először saját magunkban kell helyére tenni a dolgokat. Az érzéseket, Örömöket, csalódásokat. Boldogságot, fájdalmat. És ha ez szépen lassan letisztulni látszik, akkor már alkalmasak vagyunk a külvilággal való közlésükre. Emlékszem, nekem Sárvár után kellett a legtöbb idő ehhez. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam erről mesélni az embereknek. Hülyén néztek rám így is, hiszen hogyan is érthetnék meg, mi jó volt nekem a 12 órán át tartó folyamatos hányásban és hasmenésben. Mert hiszen abban semmi jó nem volt. De amit a verseny végén éreztem. Nos, az a boldogság pótolhatatlan. Most is hiányzik az érzése, Görögországban is hiányzott, és minden egyes nap minden egyes percében. Mert az ultrafutókat ez a boldogság élteti és viszi tovább ezen a rohadt nehéz úton. Akkor is, ha hosszú-hosszú órákon át olyan szintű fájdalmakat élnek át egy végtelen mélységű gödör legalján, amit ’halandó’, hétköznapi ember nem is ismerhet. Tudtam, most Tóth Attila egy ilyen fájdalom-gödör mélyén vergődik. „Ahol vagyok: ott a paradicsom” Mondta Voltaire. Ízlelgettem szavait, és azon gondolkodtam, igaza van. És még sincs igaza…
Borzasztóan érdekelt, mi játszódik le Attila fejében. Ahogyan erőtlenül gyalogolt a narancs-és szőlőültetvények között, a lemenő nap megfojtott sugaraiban, még végeláthatatlan messze a céltól, fejét leszegve, a világot kizárva, tökéletes magányában. A csend táptalaja az a hely, ahol minden dolgok magvai lakoznak. Attila csendje érthető, az ő táptalaja a gödör mélyének termékeny talaja volt, itt aztán lakozhatnak magvak, bőven. Órákon át tartott ez a kegyetlen vívódás, a harc az idővel, az izmokkal, amelyek a gyengeség mértéke miatt már nem engedelmeskedtek az agynak. Mi játszódik le ilyenkor egy ember fejében? A rosszabb pillanatokban próbál megbarátkozni annak a fájdalomnak a megismerésével, ami a feladás pillanatában fog rátelepedni. Mert az a fájdalom rosszabb minden testi fájdalomnál. Hiszen örökké tart. Örökre szól. Mélyen beleköltözik és gyökeret ver minden sejtünkben. Ezt pontosan tudva, addig megyünk tovább észérvek nélkül, amíg a test végleg fel nem adja a harcot. Attilánál ez a pillanat a 31-es számú ellenőrzőponton jött el.
Soulinari kedves kisváros 110 kilométernél. A frissítőpont egy domb tetején áll, nagy a nyüzsgés, a falu öregjei székeket pakolnak az út mellé, onnan figyelik a nem mindennapi eseményeket. A sikátorszerű utcák minden halk szóra visszhangoznak. A görögök kiabálós természete folytán jó hangosak ezek a visszhangok. Este 8 óra 30. Már jó ideje teljes a sötétség. 8 óra 55-kor jár le a limitidő. A domb aljában a vaksötét miatt csak a közeledő futók alakját lehet látni, mozgásukról lehet őket felismerni. Feltűnik Attila vékony, magas alakja. Az, hogy vánszorog, nem kifejezés. Egyensúlyérzékét és koordinációját elveszítette valahol az előző frissítőpont óta eltelt négy kilométeren. Attól tartva, hogy állapotában arra is képtelen, hogy épségben feljöjjön ezen a pár méteren, és elérhesse a pontot, elfordultam. Képtelen voltam végignézni, ahogyan utolsó erejét összekaparva felküzdi magát. Észrevétlenül besétáltam egy közeli szűk kis sikátorba, és éreztem, hogy folynak a könnyeim. Tudtam, hogy vége. Attila arra sem volt képes, hogy megálljon a lábán. Arca furcsán kékes, szemein látszódott, hogy talán már nincs is köztünk. Azt mondta, néhány perccel ezelőtt hányt. De ő nem szokott hányni. Leültették egy székbe. Messziről figyeltem, mert nem akartam, hogy meglássák a könnyeimet. Hosszú percek óta mozdulatlanul ült, élettelenül, még a légzése sem látszódott. Feje előre ejtve. 10 perc a limitidőből.
Az egyik pontőr javaslatára lefektették a földre. Attila nem ellenkezett, csak sodródott. Feküdt a hideg csempén, szék-és asztallábak között, mozdulatlanul, Ági térdelt mellette. És teltek a percek. A súlyosan nehéz percek. Ági megkérte Véghattit, segítsen neki talpra állni, de nem ment. Lábai összecsuklottak, begörcsöltek. Képtelen volt felállni. A pontőr a szokásos ordítós-görögös hangnemben elkérte tőle a rajtszámát. Itt megint folytak a könnyeim. Vége.
A könnyeim több dolognak szóltak. A sajnálatnak, amit Attila iránt éreztem. Mint példakép iránt. Mint a számomra a világ legerősebb, legkitartóbb, legszívósabb embere iránt, aki az én szememben talán nem is volt halandó. De most felfogtam, Attila is halandó. Sérülékeny és bizony képes veszíteni. Sajnáltam őt. És magamat is. Mert ekkor kezdtem felfogni, mennyire kegyetlen ez a világ. A Spartathlon világa. Éreztem, pillanatok, percek alatt repedeztek be szilárd alapokon álló álmaim alapjai. A repedések egyre nagyobb felületet értek el, mígnem roppant egy nagyot, és összedőlt az egész mindenség. Darabokban hevertek az álmaim, céljaim, vágyaim. Darabokban hevert a Spartathlonom. Önző gondolatok ezek, hiszen Attila Spartathlonja hevert csak igazán romokban.
Nem tudtunk mit kezdeni a kialakult helyzettel, esetlenül és bénán álltunk Attila fölött. Közben éppen a limitidő lejártakor befutottak a még versenyben lévő magyarok. Noszik Jani, Szabó Sanyi és Kasz Feri. Hihetetlen jó érzés volt meglátni őket, azt hittük, már kivették őket a versenyből. Jani és Sanyi szó nélkül indultak tovább, mit sem törődve azzal, hogy talán egyetlen perc előnyük volt a szintidőhöz képest. Látszódott arcukon az eltökéltség, a ’minden áron tovább megyek’ érzése. Látszódott azonban az is, már nem teljesen voltak tisztában a helyzet súlyosságával. Ítélőképességüket legyűrte a fáradtság. Kasz Feri könnyeivel küzdve mondta, nem bírja elviselni, hogy órák óta közvetlen mögötte halad a záróbusz, azt mondta, beleőrül. Fejben megborult. A lábai még elvitték a következő frissítőpontig, de fejben már feladta. Elvették a rajtszámát. Ahogyan Sanyiét is.
Azzal, hogy hallgatok, de figyelek, és ezzel együtt elfogadom a valóságot – elfogadom a dolgokat úgy, ahogy vannak, és nem úgy, ahogy én szeretném, ha lennének. Mindezek révén kivételes tudás kerül a birtokomba és kivételes hatalom. Kivételes tapasztalat és kivételes önuralom.
Bölcselkedést félretéve, rettenetesen nehéz és nem várt volt a helyzet. Én azonnal mondtam Áginak, vigye Attilát valami hotelbe, mert iszonyatos állapotban van. Persze hotel nem volt foglalva, hiszen erre egész egyszerűen senki nem számított. Kora este még viccesnek tűnt, amikor Ági – már kifogyva az Attilát futásra biztató érvekből, fenyegetésekből, parancsokból – kimondta: legalább reggelig fuss, holnaptól már van szállásunk. Akkor még én is szégyenlősen ugyan, de mosolyogtam ezen kijelentésén. Ami persze mostanra cseppet sem volt vicces. De még morbid sem. Azt hiszem, egyetlen percig sem volt kérdés, hogy lelki sebeink nyalogatása helyett visszaszállunk az autóba, és a még versenyben lévő társainkat fogjuk Leonidasz szobra elé segíteni. Andrist és Janit. Egy ideig kettejük között ingáztunk, mivel Andris néhány kilométerrel járt Jani előtt. Sajnos azonban hamarosan Jani is kifutott a szintidőből.
A most következő eseményeket két részre osztanám. Az első szóljon az éjszakáról. A másik az új görög nap virradásáról. A Souliraninál még fagyos hangulat lassan, nagyon lassan engedett fel az autóban. Ez is kizárólag Áginak és az ő csodálatos lélekjelenlétének és páratlan optimizmusának volt köszönhető. A két Attila a feladás okozta fájdalom elviselésével küzdött a maga kis világában, a maga konklúzióit ízlelgetve. Attila – az első ülésen – emellett küzdött a múlni nem akaró lábgörcsökkel és gyomorfájdalmakkal. Véghatti pedig – mellettem a hátsó ülésen – azt hiszem elsősorban a lelkiismeretével küzdött. Én pedig… nos, én az érzéseimmel küzdöttem. Vagyis inkább az érzéseim küzdöttek egymással. A pokolban éreztem magam. Abban a pokolban, ahová mindig is vágytam. Az ember pontosan tudja, hogy a pokol egy forrón égető hely. Na de felfogjuk mi azt, mit is jelent a szó, hogy forró? Olyan ez, mint amikor képeken csodáljuk az alpesi táj mesébe illő makulátlan, hófehér szépségét. Aztán amikor ott állunk, térdig a hóban, a fenségesen az égig magasodó hegyek lábánál, beleszippantunk a fagyos hószagú levegőbe, bőrünkön érezzük a szél hideg csípősségét, felfogjuk; ez egy más világ. A kép egy illúzió. Egy elképzelés. Egy olyan kétdimenziós illúzió, amiből hiányzik a lényeg. Az élet. Amikor az ember olvas, vagy fotókat nézeget a Spartathlonról, kialakul benne egy kép, egy elképzelés arról, milyen is lehet ez a világ. Amikor pedig belecsöppen a háromdimenziós valóságba, rádöbben, hogy itt minden sokkal, de sokkal élesebb, gömbölyűbb, szegletesebb, égetőbb, fájdalmasabb, gyönyörűbb, büdösebb, illatosabb és kegyetlenebb. Igazabb. Sirattam a hamis illúzióimat, mert azok olyan kézzel foghatóak voltak. A valóság viszont kegyetlenebb mindennél. Embertelen. Hogyan is képzelhettem én, hogy valaha rajthoz állhatok a Spartathlonon? Én naiv. Tökéletesen egészséges, erejük teljében lévő, évtizedek óta az ultrafutásnak élő férfiak elveszítik a harcot. Mit akarok én itt a hiányos tüdőmmel, a műtétem óta meglévő szívbillentyű problémáimmal és súlyos véralvadási betegségemmel?
Meghatározó élmény volt számomra a 35-ös pont, Nemea.
Korinthosz után a második legnagyobb frissítőpont. 123 kilométernél ez a Spartathlon matematikai féltávja. Persze szigorúan matematikailag, hiszen kivétel nélkül minden Spártai hős állítja; a Spártai főút kezdete, vagyis az utolsó 50 kilométer jelenti az út felét. Általában előrementünk az autóval a következő frissítőig, majd ott bevártuk Andrist. Ez pontosan így történt Nemeában is. Számomra olyan volt ez a frissítőpont, mintha egy más világba csöppentünk volna. Mesevilág volt, egy kegyetlenül morbid mesevilág. A fények, a hangok, a szagok, a légkör. Rengeteg ember; kísérők, szervezők, orvosok, masszőrök, alvó, evő, szenvedő futók mindenütt. Fél 11 körül járt az idő. Fél óra volt hátra a limitből. Andris nem kapkodta el a dolgot. A délutáni szintidejéhez képest viszont úgy tűnt, javulás állt be. Nemeában több futó lefeküdt aludni – persze, csak percekre. A masszőrök ágya is mind tele volt fájdalmas nyöszörgést hallató futókkal. A kísérők etették, itatták, öltöztették a szerencsétleneket, hiszen ők maguk már sokszor erre sem voltak képesek. Főtt étel is volt, amire én is felkaptam a fejem; ekkor éreztem először, hogy éhes vagyok. Két sajtos – joghurtos tészta között Ágival isteni görög mazsolát csemegéztünk.
Nemea valahogy nem engedi tovább az embert. Nem véletlen, amit Véghatti szokott mondani, miszerint igyekszik a lehető leggyorsabban áthaladni a nagyobb frissítőkön. Mert észrevétlenül is elcsábítják az embert a kísérői, az ételek, a fekvőhelyek, és súlyos percekbe kerülhet ez a gyenge elcsábulás. Én is csak álltam, és bámultam a nyüzsgést az éjszakában. Olyan volt, mint egy szorgos hangyaboly, ahol mindenki tudja a feladatát, mindenki az adott célra koncentrál, kerülve minden felesleges mozdulatot. Az égre tekintettem. A világmindenséget néztem, teljes és valós formájában, s a temérdek csillagot az égen. Harmonikus szépséggel ragyogtak, ritmusukat és dallamukat sosem vétik el, sosem zavarodnak össze és sosem botlanak meg. Vajon ők ott fenn tudják, milyen fontos dolog történik itt és most a föld ezen pontján?
Tóth Attila hála istennek kezdett kikászálódni a mélypontról. Ahogy teltek az órák az éjszakában, egyre jobb állapotba került. Legalábbis fizikálisan. Értem ezalatt azokat a maguktól értetődő dolgokat, miszerint például ételt kívánt a gyomrába tölteni, vagy képes volt lábra állni, amikor sürgető gondja akadt. Véghattinál viszont úgy tűnt, lelkiismeretével való harca közben egyre inkább vesztes pozícióba került. Csodálatos volt az őszinte önzetlen segítség, amit mindketten Andris iránt tanúsítottak. Saját gyötrelmeiket félretéve maximálisan azon fáradoztak, hogy társuk küzdelmét és fájdalmait lehetőség szerint csökkentsék. Közben hírek is érkeztek az élmezőnyben járó magyar futókról. Rudolf Tomi hihetetlen erős volt, gyönyörűen haladt, az abszolút mezőny élvonalában. Szilviről tudtuk, hogy sajnos gyomorproblémái igencsak megnehezítették a küzdelmeit, a holland lánnyal folyamatosan váltották egymást a második – harmadik helyen. Csabi pedig combfájdalmakkal küzdött már délután óta. Mi is egyre fáradtabbak, egyre sebezhetőbbek és a történések hatására egyre érzékenyebbek voltunk, így nem csoda, hogy a rossz híreket nehezen éltük meg. A jó híreknek viszont iszonyatosan tudtunk örülni. Lélekben ott voltunk hát velük, testben viszont Andris útját vigyáztuk, egyre közeledve a Hegy felé. Andris fejlámpa nélkül futott, de néhány korom sötét szakaszt leszámítva, a telihold fényének köszönhetően viszonylag jól lehetett látni. Lassan gurultunk az éjszakában, az autóban halálos csend, odakint egyre ritkulnak a civilizációt jelző települések. 10-15 percenként bevártuk Andrist, kérdeztük, szüksége van-e valamire, ha igen, teljesítettük kérését, ha nem, egyszerűen csak váltottunk vele néhány szót, miközben az autó lassan gurult mellette. Néha úgy éreztem, nem tudta mit és kivel beszél. Nem volt teljesen magánál. Csak a lábai vitték előre. És a szíve. A szintidőhöz sajnos még mindig vészesen közel járt Andris, de persze mi reménykedtünk. Nem tehettünk mást. Úgy éreztem, a világ végéhez közeledünk. Körülöttünk a nagy üresség, hol kihalt földút, hol aszfalt. Szemmel láthatóan kevés volt a futó az út szélén. Volt, hogy hosszú percekig senkit nem láttunk. Ági szerint az előző években több volt itt a futó. Ennyire gyilkos volt a nappali hőség?
Bámultam kifelé az ablakon, és nem tudtam, hogy a lámpafényben a köd apró szemcséit látom-e, vagy az út porzik körülöttünk. Mindenesetre a szemcsék mögött a hold fényében távoli hegyek körvonalai rajzolódtak ki. Közeledtünk a Hegy felé. Áthaladtunk Malandreni majd Lyrkia városkákon, mindkettőben nyüzsgő élet fogadott minket a frissítőpontokon. Malandreniben úgy tűnt, a végtelenségig vártunk Andrisra. Attól tartottunk, meglepett minket, valahol elveszítettük őt, és már előttünk jár. Végül befutott, 20 percnyire a szintidőtől. Azt mondta, egy teherautó platóján szundított 10 percet. Nohát. Még jó, hogy az a teherautó nem indult el Andrissal a platóján. Ez az ember tényleg nem szívbajos. Lyrkia után már egyre határozottabb és meredekebb emelkedőkön haladtunk. Egészen a Kaparelli nevű településig, amit Ági nem véletlen emlegetett. A városkában a frissítőponthoz vezető út emelkedési szintje – nem túlzok – nem sokkal maradt el a derékszögtől. Ezt autóval sem volt egyszerű megközelíteni, de hála Ági fantasztikus vezetési stílusának, sikeresen abszolváltuk. Azt pedig, hogy milyen érzés lehetett a szerencsétleneknek 154 kilométerrel a lábukban felfutni ezen a csodás emelkedőn, csupán haloványan tudtam elképzelni – pedig nem semmi fantáziával rendelkezem, sőt, rendszeresen futok terepen, jó nagy emelkedőket.
Nemea mellett Kaparelli volt a másik elvarázsolt mesevilág. Kedves kis falu, idős nénikkel és bácsikkal a frissítőasztal mögött. Még egy finom tűzpiros almát is kaptam tőlük, vélhetően látták rajtam, hogy nyálcsorgatva bámulom az asztalon lévő színes gyümölcsöket. Már a ponthoz vezető emelkedő is irreális volt, azonban ez csak a kezdet. A Hegy előszobája. Úgy vált minden egyre irreálisabbá, ahogyan egyre beljebb és beljebb merészkedtünk ebbe a Spartathlon nevű, az önkínzás talán legsúlyosabb formáját bemutató illúzió-szerű rémálomba. Kaparellit elhagyva 157 kilométernél jártunk, és egy 1200 méter magas hegy áll előttünk. Elkezdődik a brutális szerpentin, közeledünk a híres-hírhedt U kanyarban lévő frissítőhöz.
Gyönyörű hely. Attila fázott, vélhetően magas láza volt, ráadásul a fáradtság is alvásért kiáltott, így aztán az autóban maradt. Ágival kiültünk egy sziklára, ami az alattunk lévő hihetetlen mélységbe meredt. A telihold fénye csodaszépen kivilágította a tájat. Beszélgettünk, már nem emlékszem, miről, de még nevetgéltünk is. Aztán elhallgattunk és csak bámultunk lefelé, a meredek szerpentinen villódzó fejlámpák fénycsíkjára. A völgy mögött is ezer méteres hegycsúcsok magasodtak, ami tovább fokozva a látvány drámaiságát. Félelmetes és hátborzongató volt a látvány, ahogyan a futók, vagyis a fejlámpák lassan közeledtek felénk a mélyből. Fáztam, a nappal teleizzadt ruháim alatt libabőrös voltam mindenütt. Ismét az égre tekintettem. A világmindenséget néztem, a varázslatos teliholdat, s a végtelen csillagtengert az égen. Ragyogtak a hold fényében. A végtelen távolból közeledő fejlámpák pedig az ő fényükben fürödtek. Vajon ők ott fenn tudják, milyen fontos dolog történik itt és most a föld ezen pontján? Andrist fürkésztük a szerpentin távoli kanyarulataiban, de mivel fejlámpa nélkül futott, nehéz lett volna őt felismerni. Lassan mégis feltűnt az U kanyar elején, fáradtan, meggyötörten, le is feküdt a ponton lévő nyugágyra, azt kérte, keltsük fel 12 perc múlva, amikor szeretne majd egy meleg kávét. Ekkor 25 perce volt a szintidőig. A 12 perc alvás után 13 perce fog maradni. Ágival egymásra néztünk. Én jobbnak találtam, ha nem mondok semmit, gondolataimat inkább magamban tartottam. Ági azonban kimondta őket. Semmi esélyt nem adtunk Andrisnak a célba érésre. Semmit. Ha az éjszakát valahogy végigfutja is, be-becsúszva szintidőn belül, a másnapi forróság túlélhetetlen lesz ilyen szintű kimerültség esetén. Mindenesetre a 12 perc leteltével Andris felpattant a nyugágyról, felhörpintette a meleg kávét, majd nekiindult a meredek szóval nem kifejezhető hegynek. Ágival ekkor már azon gondolkodtunk, mennyire kényelmetlen lesz öt embernek az autóban nyomorogni Spártáig, kvázi teljes mértékben eltemettük Andrist. Mindenesetre elszántan, de egyre fáradtabban tovább indultunk, a Hegy túlsó felére. Fél 5 körül járt az idő. A futókat itt egy 3 és fél kilométeres szakaszon nem lehet kísérni, mivel kövek, sziklák között, abszolút nehezen járható földúton kell abszolválniuk a csúcstámadást. A Hegy megmászását követően Sagasban volt a következő frissítőpont. Ettől kezdve sajnos szakadozott emlékeim vannak, mert képtelen voltam ébren maradni. Persze néhány momentum, kép, hang élénken él bennem, de a dolgokat nem láttam összefüggésükben. Emlékszem, hogy iszonyatosan hideg volt, vacogtam alvás közben. Hajnali 5 óra. 8 fok körül a hőmérséklet. Durva belegondolni, hogy 12 órával ezelőtt 35 fokkal volt melegebb. És alig 3 óra múlva a hőmérséklet újra el fogja érni a 40 fokot. Arra is emlékszem, hogy Andris jeget kért. 8 fokban. Iszonyatos láza lehetett. Persze Ágiék autója maximálisan fel volt pakolva frissítővel, így jéggel is. Andris szerintem nem tudott volna olyan dolgot kérni, ami ne lett volna az autóban. Nestani a következő nagy ellenőrzőpont, 7 óra után valamivel érünk oda. Félálomban hallom, amint mondják a többiek, hogy Andrisnak még mindig 20 perce van a limitidőből. Nem csökkent. Szuper. Alszom tovább. A tripoli síkság Ági szerint a verseny mélypontja. Monoton, kegyetlen unalmas és egyhangú, odakint pedig még mindig éjszakai sötétség.
Arra ébredek, hogy mindenki alszik körülöttem az autóban. Odakint pedig pirkad. Ez valami meseszép volt. Ahogyan a távoli hegyek között már látszódik a nap narancssárga fénye, amint megvilágítja a sziklás hegyormokat. Egy kihalt út szélén állunk, semmi civilizáció, csak bokrok, fák és a távoli hegyek. Felbukkan egy futó a távolban. Elszégyellem magam. Ők 24 órája futnak, megküzdöttek hőséggel, fáradtsággal, szintekkel és kegyetlen holtórákkal, én pedig itt szenvedek az autó kényelmes ülésén, meleg kardigánomba bugyolálva, és minden vágyam egy kellemes zuhany volna… 24 órája harcolnak. Én pedig alszom. Elszégyelltem magam. Atti hirtelen felugrott mellettem, mondván megérkezett Andris. Erre Ági és Attila is felébrednek, mindenki kiugrik az autóból – na jó, Attila még módjával bánik az ugrálással, a lábai továbbra is fájnak, érthető módon – és várjuk Andris érkezését. Jó kis ébresztő volt. A 8 fok talán túlzás is. Nem volt az több 6 foknál. Gondolom, miközben Andris továbbra is jeget kér. Én pedig fogat mosok. A fogmosás pedig életet – és friss leheletet – lehel belém. Miután saját kicsinyes problémáimat sikerül háttérbe szorítani – úgy, mint álmosság, didergés, fürdéshiány, izzadság, büdösség, éhség – lassan visszatérek a realitás földjére, és ismét gyorsan megállapítom, hogy ez a verseny irreális. 24, azaz huszonnégy órája futnak, és Spárta még mindig végtelen messzeségben tőlük. A mentális féltáv, vagyis a Spártai főút is még húsz kilométernyire. Abban a tempóban, amiben jelenleg a futók haladnak, ez minimum két és fél, de inkább három óra. A nap hamarosan felkel, ami azt jelenti, percek alatt fog a hőmérő higanyszála 10-15 fokot felfelé kúszni. Majd még többet és többet.
Miközben szokás szerint bámultam kifelé az ablakon, saját ultrás élményeimen merengtem. Mivel 24 órát még nem futottam, az Ultrabalaton 106 kilométerét hoztam elő gondolataimban, mert a hajnali órák érzéseit akartam felidézni. Este 7-től futottam reggel 8-ig. A hajnali órákra gondoltam. Amikor minden normális, halandó ember alszik. Mi viszont lankadatlanul futottunk. Mert akkor és ott az jelentette a mindent. ’Július 1. hajnali fél 6, Csopak. 95 kilométer és 10 órányi futás van mögöttem. A jobb sípcsontom melletti csonthártya a gyulladástól már a lila, a piros és a zöld különböző árnyalataiban váltogatja színét. A duzzanattól nagyjából kétszeresére nőtt a lábszáram. Fáj. Kegyetlenül fáj. Alig bírom a kompressziós zokniba préselni. Percek óta zokogok. És Tihany még veszettül messze van. Mintha a környék összes kutyája körülöttem szaladgálna. Lassan rájövök, ez a hajnali látomás. ’Ultrafutó látomás’. Minden farönköt kutyának nézek. A csonthártyagyulladás miatt képtelen vagyok haladni, látomások gyötörnek és lassan a frissen szabályozott fogaim is lekopnak a fájdalmas csikorgástól. Soha ilyen kilátástalannak nem láttam az életet. Szerettem volna bedőlni az árokba és csak feküdni. Vagy meghalni. Mindegy már, csak ne kelljen futni. Istenem, csak egyszer érjek be Tihanyba. ’
Fél 11 magasságában értük el a Spártai főutat. Andrisnak egy órája volt a szintidőhöz képest. Néhány órával ezelőtt még életjelet sem sokat mutatott. Az eddigi gyakori gyaloglások után most pedig már szinte csak futni látjuk. Andris feltámadt. Visszajött közénk. Ez hihetetlen, de bevallom, még ekkor sem voltam túlzottan optimista, hiszen, lévén egy 600 méteres fennsíkon haladtunk, a hőmérséklet még nem ostromolta a 40 fokot. Egyelőre. És belegondolva, hogy alig 10 fokban is jéggel hűtötték magukat, minden bizonnyal nem élvezik túlzottan a nap melegét. Persze abban az állapotban, amiben ők voltak lassan 30 órányi futás után, a láztól értelemszerűek a hőhullámok és a vacogások egyaránt. Vajon mire gondolnak? Gondolnak egyáltalán bármire? Mit éreznek? Érzékelik-e még egyáltalán a testüket? Vagy a fájdalomtól már érzéketlenné vált mindenük? Mindenesetre Andris rendszeresen jeget kér; a kulacsába, sapkájába, nyakába, mindenhova, csak hűteni tudja magát. Andris úgy tűnik, feltámadt hamvaiból. Andris harcol. Andris vaníliás jégkrémet kér. Andris besuhan az egyik benzinkútnál lévő kávézóba – miután meglátta autónkat a parkolóban – és eldobja magát a hideg csempén, miközben mi békésen iszogattuk életmentő délelőtti kávénkat. De szerintem Andris ekkor nem alszik, hanem elájult. Andris küzd a meleggel. Az ismét egyre durvuló dombokkal. Andris harcol.
Tűz a nap, a Spártai főút pedig olyan, mintha a pokol legmélyebb bugyrai felé tartanánk. Durva, egyre durvább emelkedők, áll a levegő, az aszfalt izzik, és az isten tudja, mi tartja még a lelket és mi keringeti a vért ezekben az emberekben, akik az út szélén vonszolják elgyötört testüket, amiben annyi erő sem maradt már, hogy kis-és nagy dolgaikat néhány méterrel az úttól végezzék el. Szívfacsaró látvány az út szélén álló, de inkább görnyedő, hányó, vagy éppen nagy dolgát erő híján állva végző futók sora. Ez utóbbinál elfordítom arcom, mert nem vagyok képes végignézni. Befogadóképességem határához érkeztem, egyszerűen nem bírom, nem akarok több szenvedést látni. Ez embertelen. Soha nem láttam még embereket ilyen állapotban. Kontrollálhatatlan, irányíthatatlan testek, amelyeket ész már nem vezethet, mert ha észnél volnának, felfognák, mit tesznek magukkal. Ezeket a testeket már csak a szívük viszi előre. És itt nincs az az ember, aki bármit is tehetne értük. Hiszen amíg a lábukon állnak, menni fognak. Mi pedig szó nélkül kell, hogy végignézzük ezt az órákon, napokon át tartó állapotot. Nem látnak, nem hallanak már semmit. Látszik a szemükben a józan ész hiánya, üres tekintettel merednek ránk. Hihetetlen, de őket tényleg ez teszi boldoggá. A látottak hatására magamba zuhanok, és ismét elszégyellem magam. De most naivságom miatt.
Fájdalmasan lassan telnek az órák. Attól az iszonyatos mértékű szenvedéstől, amit az út mentén végig kell néznünk, mi is egyre jobban kínlódunk. Megkockáztatom; ezt mentálisan nehezebb végignézni testközelből, mint átélni. Hiszen náluk a józan ész már elveszett. Mi viszont józan ésszel, kell nem csak, hogy végignézzük, de támogassuk is ezt a haláltusát. A forróságtól az elmúlt 30-35 órában számtalanszor leizzadtunk, ragadt minden porcikánk, büdösek voltunk és én személy szerint roppant ingerült, már alig látok, szédülök, fáj a fejem, összevesztem Attilával, legyen már vége, érjünk már Spártába, mert megőrülök! Úgy éreztem, csordultig vagyok érzésekkel. A látvány, a szagok, az ismerősnek hitt, mégis tökéletesen ismeretlen látnivalók, a forró levegő vibráló feszültségéből származó hangok, a mindenhonnan erőteljesen áramló fájdalom teljesen elborítottak. Nem voltam képes a külvilágból érkező ingereket továbbra is befogadni, feldolgozni. Befogadóképességem az elmúlt órákban radikálisan lecsökkent, s most, az út végére szinte leállt. Úgy éreztem, forog velem a világ. Csak néztem ki magamból, de már nem fogtam fel azt sem, amit látok. Őszintén csodáltam Ági végig kitartó jókedvét, akkor is, ha tudom, sokszor már ő is a háta közepére kívánta az egészet. Pláne a mi végtelenül romboló, szomorkás és nyomott hangulatunkat. Attilák hangulatát nem kell magyarázni. Nehéz érzés lehet autóban ülve végigjönni az úton. És autóban ülve beérni Spártába, végigmenni a pálmasoron… Mire Spárta széléhez érünk, Andris nem tudom, hogyan, de két óra előnyt szedett – vagyis futott – össze magának a szintidőből. Hihetetlen ez az ember. Számtalanszor meghalt az elmúlt 34 órában, de mindannyiszor újraéledt. Esélyt sem adtunk neki. Most pedig itt van.
Leírhatatlan érzés volt a távolból meglátni a szobrot. Végigmenni a felé vezető pálmasoron. Majd ott állni, Leonidasz szobra előtt néhány méterrel.
„Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Áll a felirat a szobor talapzatán. Nem lépek fel a lépcsőn, nem megyek a szobor közelébe, és nem is érintem meg. Valami azt súgja ott legbelül; nem szabad. Nincs itt az ideje. Hallgatva hát a belső hangra, a lépcső alján maradtam, és onnan tekintettem fel a méltóságteljesen magasodó szoborra. Furcsa, hűs, mégis jóleső hidegrázás vonult végig egész testemen.
Nagy a tömeg, néhány percenként érkeznek a futók. Mindenki fényképez, ujjong, integet. Mi pedig Andrist várjuk. Már itt kellene lennie. Aztán meghalljuk a hangosbemondóban; Andreas Low. Megérkezett. Megöleli Tóth Attilát. Engem a hideg ráz. Tudom, mennyire fáj ez Attilának. Mindkét Attilának. Sírnom kell, de mégsem jönnek a könnyek. Pedig a torkomban lévő gombóctól majd’megfulladok. Attilára nézek. Fájdalom és keserűség ül az arcán. De boldog. Mert őszintén örül a mi Andrisunk célba érésének. A zarándokút véget ért.
Andris felmegy a lépcsőn, ismét megáll, majd tekintetét a szoborra emeli. Végre folynak a könnyeim. Tekintete azt mondja; ejj,te Király, feladtad a leckét rendesen! De itt vagyok! Tizenötödször is eljöttem! Andris megérinti a király lábát, majd megpihen a szobornál. Leül, arcát a tenyerébe hajtja. 34 óra szenvedés, harc, és embertelen küzdelem, önmagával, a körülményekkel, a testével és a józan ésszel. Sírni csak a győztesnek szabad. Andris győzött. Ismét győzött.
Sokan kérdezik tőlem, lehet-e példaképe valakinek, aki visszajött onnan, ahonnan én. Igen, lehet. Az én példaképeim ők, a Spártai hősök. Mert ők is képesek visszatérni. Nem a halálból, de onnan, ahonnan csak kevesek.
Alapvető gondolat, ami a Spartathlon átélése óta motoszkál bennem; megéri-e? Megéri-e végigcsinálni ezt az egészet? Megéri-e az életünket rátenni, időt, energiát, fájdalmakat nem kímélve menni a cél felé. A választ még nem tudom egyértelműen. Több futó is azt mondta, miután testközelből végignézte a versenyt, hogy soha. Soha nem fog a Spartathlon rajtjához állni. Egyrészt mert nem éri meg. Másrészt pedig alkalmatlan rá. Hiszem azt, hogy ennek a versenynek a teljesítésére csupán néhány kivételes teljesítménnyel bíró ember képes. A Spartathlon nem hasonlítható össze egyetlen más ultraversennyel sem. A Spartathlon egy más világ. Egy ésszerűtlen világ. Hosszú napokon, sőt, heteken keresztül azt gondoltam, ezt nekem is el kell felejtenem. Valóban úgy éreztem, összetört az álmom. Mert én nem vagyok rá alkalmas. De ma már nem mondom, hogy soha…
***
Az idei Spartathlonon a rajthoz állók egyötöde ért célba. A 16 rajthoz álló magyarból pedig négyen teljesítették a versenyt. Rudolf Tamás, Lubics Szilvia, Lajkó Csaba és Löw András.
Van nekem egy Hősöm…
2012 szeptember 24. | Szerző: thedina
2010-ben, nem sokkal első maratonom után olvastam egy, a misztikum sötét homályába tűnő futásról. Szándékosan nem írtam futóversenyt. Mert ez a szó méltatlan a Spartathlonhoz. Ez nem pusztán egy futóverseny. A Spartathlon minden futás császára. A földkerekség legnehezebb ultraversenye. 246 kilométer. Kétszáznegyvenhat. Athén és Spárta között. A történészek szerint valójában a Spartathlon képezi a maratoni mitológia alapját. I.e. 490-ben Miltiadész, athéni hadvezér egy Pheidippidész nevű futárt küldött Spártába, hogy segítséget kérjen a perzsák elleni harcban Leonidasz királytól.
A Spartathlon mítoszához és embertelen körülményeihez hűen, nem vághat neki bárki a távnak. A rajthoz álláshoz meg kell érni. Nem is annyira fizikálisan, mint mentálisan. A rajthoz állók minden év szeptemberének utolsó péntek reggelén Athénból, az Akropolisz lábától indulnak az Útra. És harminchat órájuk van rá, hogy megérkezzenek Spártába. Leonidasz király szobrához. Ahhoz a szoborhoz, ami a felkészülés hosszú évei során egyetlen, közös célként lebeg a futók szeme előtt. Önmagában a Spartathlon hossza csak a kihívás egyik fele. A szélsőséges meleg, a több ezer méteres szintemelkedések, a feszes szintidők, a folyamatos ébrenlét mind magyarázatként szolgálnak arra a tényre, miért csak a rajthoz állók – jó esetben – negyven százaléka jut el a célig.
A Spartathlon már az első pillanatban magával ragadott. Faltam a szavakat, amelyek részletekbe menően leírták azokat az embertelen szenvedéseket és fájdalmakat, amit a rajthoz állók az út során átélnek. Napokon, heteken keresztül bújtam a Spartathlon teljesítők beszámolóit. Az Út teljesítőit hősként tisztelem és példaképként tekintek rájuk.
És gyorsan felfogtam: a Spartathlon a pokol. És a mennyország. Azonnal tudtam, ennél már nem lehet tovább menni. Azok a hősök, akik az Út végére érnek, és megérintik Leonidasz király szobrát, elérik az emberi teljesítőképesség végső határát. Azt, aminél nincs tovább.
És lassan, de biztosan eldöntöttem: nekem ezt meg kell csinálnom. Végig kell mennem az Úton.
Ez az én küldetésem.
És hogy miért? Miért kell ez nekem? Mert át akarom élni. A Spartathlon számomra nem verseny. Hanem egy zarándokút. Amelynek során test és lélek számtalanszor átlépi végső határát. Meghal. Majd újraéled. Halál és születés követi egymást kétszáznegyvenhat kilométeren és harminchat órán át. Nem tudom, mikor leszek rá készen, de egyszer be fogok érni. Mert mindennél jobban akarom. És mert be kell bizonyítanom; képes vagyok rá. Erre is képes vagyok… (Szívtangó)
A verseny közel harminc éves történetében számos magyar siker született. Magyar győztesek, többszörös teljesítők vésték be nevüket a Spártai Hősök Csarnokába… Köztük Attila, aki immáron kétszeres Spártai Hősként áll rajthoz szeptember 28-án kora reggel. De ne szaladjunk ennyire előre…
Ahhoz képest, hogy idén, év elején futottam első ultra, vagyis maratonnál hosszabb távomat, viszonylag gyorsan lehetett részem sikerélményekben. Utólag visszatekintve, túlságosan gyorsan és túlságosan szép eredményeket is sikerült produkálni, de ez már egy másik történet konklúziója.
Eldöntöttem, hogy veszem a bátorságot, és részt veszek azon az edzőtáboron, ami minden évben megrendezésre kerül, valamikor a nyár közepén, kitűnő felkészülési lehetőséget nyújtva a Spartathlonon, valamint a 24 órás Világbajnokságon indulóknak. Iszonyatosan vártam az edzőtábort, de persze félsz is volt bennem, nem is kevés. Látva a résztvevők ikonikus névsorát, többször fel is tettem magamnak a kérdést: mit akarok én ott? Spártai Hősök között? Aztán összekapartam minden bátorságom, amit persze kellő mértékű vakmerőséggel fűszereztem, és végül mégis vonatra ültem.
Végiggondoltam, immáron sokadszor, hogy kik lesznek ott, közülük kit ismerek, és kit nem. Rettenetesen örültem, hogy együtt futhatok Tóth Attilával, hogy végre megismerhetem személyesen a barátnőjét, Ágit. Vártam a Németh Zolival való találkozást, mert rengeteget hallottam róla, és nagyszerű, színes lelkű és szívű embernek képzeltem. Vártam, hogy viszontlássam Sárvár után Lesi Zolit, és Töcével is remek terveket szőttünk a tábor kapcsán. Szitó Ervint is szerettem volna már megismerni, csodaszép levelet írt nekem a könyveim, az Olimpiai láng és a futásaim kapcsán. Kecskemétig utaztam vonattal, ahol Lesi Zoli várt autóval. Engem. És Végh Attilát. És itt álljunk meg egy pillanatra. Tudtam, hogy Végh Attila kétszeres Spartathlon teljesítő. Tudtam, hogy ott lesz a táborban. És azt is tudtam, hogy egy nagyképű, bunkó, ámde mégis tiszteletre és csodálatra méltó teljesítménnyel - nem mellesleg ritka szép, ha nem a legszebb lábakkal – rendelkező (futó)ember.
Legalábbis annak képzeltem. Volt viszont jónéhány momentum, amelyeket akkor még nem tudtam. Nem tudhattam. Nem tudhattam, hogy Attila is ismer engem – látásból – és egy elvont művészléleknek tart. Nem tudtam, hogy első, iszonyatosan flegma és rajtam átnéző pillantásával egyfajta bosszúhadjáratot indít el bennem. Nem tudhattam, hogy a kecskeméti vasútállomáson történő megismerkedésünk után néhány órával függővé válunk egymástól. A bunkó, flegma, nagyképű, széplábú Spártai Hős, és az elvont, művészlélek írólány, aki friss hús az ultrafutók világában. Kiderült, hogy Attila cseppet sem nagyképű, pláne nem flegma – a bunkóságot most hagyjuk – én pedig mégsem vagyok sem elvont, sem művészlélek. A friss hús szót pedig kikértem magamnak.
Szóval függővé váltunk. Egymástól. Megmagyarázhatatlanul és magától értetődően. Gyorsan, hirtelen, mintha egyetlen határozott és előre gondosan kifontolt mozdulat teremtett volna minket egymás mellé. És attól fogva elválaszthatatlanok vagyunk.
Végigcsináltam a tábor mindhárom napját. Iszonyatosan büszke voltam magamra. Mert bizony kemény volt. De a küzdés, a büszkeség, a teljesítés csodás érzéseinek átélése mellett belém fészkelődött valami más. Valami, ami még az annyira jól eső és megérdemelt büszkeséget sem engedte kiteljesedni. Valami megfoghatatlan, nem csillapodó, nem szunnyadó, mégis furcsa mód nyugalmat adó érzés. Annak az érzése, hogy fontos vagyok. Határtalanul és mégis oly egyszerűen. Létezik az, hogy minden sejtünkkel tudjuk, a sors rendelte mellénk ezt az embert? Létezik az, hogy ez az érzés egyszerűen és magától értetődően tiszta és nyugodalmas? Létezik az, hogy a sors terelgetett minket útjainkon egészen a bajai edzőtábor első napjáig? Mindkettőnket kemény próbatételek és csalódások elé állítva, azért, hogy most kimondhassuk; megérdemeltük egymást. Azért, hogy ott, akkor egymásra találjunk és aztán soha többé ne akarjunk a másiktól távol lenni?
Létezik az, hogy Őt, aki az én másik felemmé vált, most végigkísérhetem a Spárta felé vezető Úton? A számára harmadik, Spártai Hősöknek kijáró olajág-koszorúért, Leonidasz lábának megérintéséért folytatott fájdalmas, mégis szépséges Úton. Azon az Úton, amin tudom, egyszer Ő fog végigkísérni engem. Létezik. Mert ez már nem történhetne másként. Ott a helyem mellette. Az Ő helye pedig mellettem.
Örömben, fájdalomban, küzdésben. Ott a helyem.
Az idei Spartathlon ikonikus magyar nevei, a rajtszámokkal:
Szeptember 28-án, péntek reggel rajtolnak az Akropolisz lábától. Gondoljunk Rájuk.
1 Szabó Béla 49
6 Löw Andras 45
17 Tóth Attila 48
19 Palasthy Istvan 45
38 Noszik János 49
41 Lubics Szilvia 38
42 Végh Attila 40
59 Lajko Csaba 46
80 Zahoran János 52
87 Rudolf Tamás 33
88 Lorantfi Csaba 51
103 Zahorán Ádám 26
129 Sipos Jozsef 43
386 Méreg József 61
157 Szabó Sandor 39
382 Kasz Ferenc 46
198 Illés Gábor 36
Árnykislány
2012 szeptember 5. | Szerző: thedina
A legtöbb nyelvből hiányzik egy szó. Ha valaki elveszíti a férjét vagy a feleségét, azt mondjuk rá: özvegy. Ha valakinek meghalnak a szülei, úgy nevezzük: árva. De mit mondunk arra az édesanyára vagy édesapára, aki a gyermekét veszítette el?
P.F. Thomése szavai hihetetlen érzelmeket indítottak el bennem.
Talán, mert elgondolkodtatott. Mert érthetetlen, hogy történhet meg, hogy a létező legfájdalmasabb állapotra nincsen szó. Talán, mert érintettnek érzem magam. Talán, mert választ várok a kérdéseimre, vigaszt a homályba, ámde korántsem feledésbe merült fájdalmas, hangtalan kiáltásaimra. Talán, mert fel akarok tépni néhány behegesedett, mégis gyógyulatlan, folyton váladékozó sebet. A sebeket, amelyekről nem tudom, akkor fájdalmasabbak-e, amikor száraz heg feszíti és szorítja el a levegőtől, gyógyulatlanul lüktető szöveteimet, vagy amikor a fájdalmat nem titkolva, sőt, fröcsögő váladék kíséretében kiáltom a világba valószerűtlennek tűnő el-nem-rejtett fájdalmam. Talán, mert hajt a kegyetlen és önző kíváncsiság: vajon milyen volt szüleimnek a nélkülem töltött órák üressége? Milyen érzés szülőnek lenni a veszteség biztos tudatában? Milyen érzés szülőként meghalni?
Talán, mert a hullámoktól fodrozódó gondolatfolyamon tovább evezve feltettem a kérdést: minek nevezzük azt a nőt, akinek soha nem lehet gyermeke? A nőt, akinek már akkor meghalt a gyermeke, mielőtt megfoganhatott volna. És hogyan nevezhetnénk a gyermeket, aki semmivé foszlott még gondolati szintű létezése előtt? Ő volna az Árnygyermek? Én volnék az Árnyanya?
És ez a kérdés belém fészkelődött, gyökeret verve, nem szomorún és kétségbeesett kiáltásoktól, hanem a felismerés, a válasz, a megoldás lehetőségének villámcsapásszerű felvillanásával vezérelve.
Két világ van. Az egyik, ami magam vagyok. Nélküle. A másik pedig a Vele teljes, feltételezett, oly sokszor megálmodott világ. A világ, ami maga az eredendően elveszített végtelenség, ami sohasem volt az enyém. És talán sohasem lesz. Amit Nélküle nem ismerhetek meg. Csak elgondolhatok. És elképzelhetek. És ezt az elképzelést továbbszőhetem. Kitalálhatom. Formálhatom, miközben felteszem magamban a kérdést: ki vagy Te? Aki árnya az életemnek. Kitaláció. Akit folyton keresek, de nem is létezik. Legalábbis ebben a világban nem. Csak a gondolataimban. Mert a világnak csupa olyan helye van, ahol Te nem létezel. „És ahol vagy, éppen ott nem vagy.” Mindenhol ott vagy, és mégis sehol.
Néha a nélkülözés fásultságában elfelejtem érezni hiányod, néha pedig úgy érzem, minden, ami körülvesz, Rád vár. Néha a beletörődés természetessé váló világában nem érzem a veszteséget, néha pedig amint nézek magam elé az utcán, Téged véllek látni. A játszótéren szaladgáló furcsa kis alakok közt Téged kereslek, formállak szememmel. Aztán újra eltűnsz, ha nem figyelek Rád, semmivé válsz ismét. A beletörődés nyirkos homályába tűnsz.
Hogyan nevezhetnénk azt a nőt, aki életét adja azért, hogy más édesanyává válhasson? Aki alázattól és hálától könnyes szemével adja testét és lelkét a reményvesztettség egén felbukkanva? Akkor, amikor a beletörődés már birtokba vett mindent, ami én vagyok. Amikor már nem keresem, csak néha titokban és félve álmodom a jövőt. A múlt által ostorozott, soha be nem teljesedő jövőt. Aki önzetlenségével a számomra nem létező világot hozza el nekem. És ebben a világban Téged. Aki annak a másik világnak megálmodott boldogsága vagy.
Amikor a szirom elhagyja kelyhét, s a földre perdül…
2013 május 12. | Szerző: thedina
…és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
A csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
S az iskolába menvén, a járda peremén,
Hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
Ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
(Radnóti)
Hónapok óta szerveződött az Író – Olvasó találkozó Szobon. Kunya Erzsikével már több időpontot is leegyeztettünk, amiket aztán sajnos valamiféle program rendszerint felülírt. Persze, ezek a programok kizárólag a versenyeim lehettek. Más dolog nem írhatta volna felül ezt az eseményt.
Egy szó, mint száz, a sérülésemből kifolyólag, az idei versenyek lemondásával, töménytelen mennyiségű szabadidő borította el napjaimat. A napi 4 óra edzés után légüres térként rám telepedő tömérdek időnek persze egyáltalán nem örülök, sőt. A falat kaparom 6 hét után is, annyira hiányzik. De félretéve az önsajnálatot, próbálom értékes dolgokra fordítani a sérülés árán nyert szabadidőt. Éppen ezért felhívtam Erzsikét, és néhány nap alatt le is egyeztettük az esemény dátumát.
Eredeti terveinkben szerepelt a találkozón belül a Fél Lélegzet című film levetítése is, azonban, mivel a film utómunkálatai anyagi okokból csúsznak, erre egyelőre nem kerülhetett sor. Utólag azonban egyértelműen állíthatom, ez éppen így volt jól. Az Író – Olvasó találkozóként hirdetett esemény ugyanis jóval több volt annál, amit a neve sugallhatott.
Iszonyatosan izgatott voltam az esemény napján. Szó szerint görcsben volt a gyomrom, annak ellenére is, hogy magam sem tudnám megmondani, hány ilyen irodalmi összejövetelen voltam már az ország különböző pontjain. És izgalomnak soha, nyoma sem volt bennem. Szeretem ezeket az eseményeket. Szeretek az olvasóimmal találkozni. Mert feltöltődöm. Kedves, őszinte szavakkal, különleges, sokat mondó és még többet adó pillantásokkal. Persze, ez most más volt. Teljesen más.
Erzsikével, az est házigazdájával, közös megegyezésre úgy döntöttünk, nem visszük túlzásba a szervezkedést, abszolút improvizálni fogunk. (Fő a természetesség és a spontaneitás.) Fél hat után elkezdtek érkezni a vendégek. Izgalmam kompenzálásaként próbáltam mindenkit külön üdvözölni, mert annyira, de annyira örültem minden egyes ismerős és ismeretlen arcnak! A külön-külön üdvözlés egy idő után lehetetlenné vált, olyan sokan lettünk hirtelen. Ennek okán egyrészt roppant boldog voltam, másrészt a gyomrom egész a torkomig ugrott. Általános iskolai osztályfőnököm, volt osztálytársaim, óvónénim, az általános iskolai igazgató, de még a polgármester is eljött. Annyira szerettem volna mindenkihez odamenni, mindenkivel legalább egy szót váltani, de ez egy idő után lehetetlenné vált. Csak ültem a székemen, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Ez persze nem volt könnyű, lévén, gondolataimat kiszorították helyükről az érzések. És az emlékek. Amelyek a találkozó kezdetétől elő-előtörtek belőlem, függetlenül attól, hogy éppen miről beszélgettünk. Szinte éreztem az óvodai tejeskávé illatát.
Miután Erzsike felvezette az estet, és meghallgattunk egy kedves furulya-játékot, elkezdtem beszélni. És csak folytak, folytak belőlem a szavak. Érzések. Gondolatok. Számtalanszor mondtam már el az itt is elmondott dolgokat, mondtam ki az itt kimondott szavakat. Most mégis más volt. Mintha először mondanám. Mintha először hallgatnának. Olyan volt. Kérdeztek. Én pedig válaszoltam. Úgy kérdeztek, mintha pontosan érezték volna, mit szeretnék elmondani. Mintha pontosan tudták volna, melyek azok a dolgok, amelyeknek elmesélése nélkül egyszerűen nem jöhetek el Szobról. Féltem, hogy a futásról való beszélgetés fájni fog, lévén sérült vagyok, ami jelentős mentális összeroppanást eredményezett. De csodával határos módon a fájdalmak kibeszélése volt az a momentum, aminek köszönhetően helyükre kerültek a fejemben a dolgok. És most már tényleg elhiszem és vallom: ez is az érdekemben történt.
„Mielőtt megadnád magad a csüggedésnek, kétségnek vagy vereségnek, állj meg, és emlékezz vissza, mit tett Isten mindeddig érted.”
Fogalmam sem volt arról, milyen iszonyatosan sokat fogok kapni ettől az estétől. Az emlékek felszínre hozatalát.Ami különösen érzékenyen érintett, hiszen köztudott, legszívesebben tizenöt – húsz évvel ezelőtt állítottam volna meg az időt… De persze a sors ezt csak 2003 decemberében tette meg. Nyilván oka volt rá. Május tizedikén ezt is megfejtettük a szobi Művelődési Házban. Annyi kedves és őszinte szót kaptam, azoktól az emberektől, akik gyermekkorom meghatározó szereplői voltak, hogy ennek lecsapódása a mai napig tart bennem. Megható volt, és hihetetlenül nagy büszkeséggel töltött el. Büszke voltam rá, hogy ebben a városban nőttem fel, hogy ezek a nagyszerű emberek voltak a tanáraim, hogy tőlük tanultam meg írni, olvasni, mellettük, velük szocializálódtam. Büszke voltam rá, hogy innen indultam el. És megelégedéssel töltött el, hogy örömmel és szeretettel fogadtak. Ahogyan én is örömmel mentem. Tíz évvel ezelőtt volt nekem otthon egy legjobb barátom. Amolyan lelki társ. Amolyan, ’ igenis létezik őszinte fiú – lány barátság’ típusú kapcsolat volt a miénk. Egyik napról a másikra vége lett. Radikálisan. Nem értettem. Éveken keresztül vártam, mikor fog keresni. Nem akartam én tőle semmit, nem akartam már többé ugyanazt az érzést, ami korábban volt. Csak meg akartam érteni. De nem jelentkezett többé. És most, tíz évvel később, május tizedikén eljött. Azt hittem, sosem olvasta a könyveimet. Pedig róla is írok. Az elsőben. Kezében szorongatta a könyvet. Amit remegő kézzel dedikáltam. Az, amit a szemében láttam, mindent elmondott. Korábban sem kellettek köztünk a szavak. Most sem kellettek. A pillantásából mindent értettem. És nem haragudtam. Csak örültem. És végtelenül boldog voltam.
Azt hiszem, nem lehet elégszer hálát adni azért, hogy ez az egész létrejöhetett. Köszönöm minden kedves résztvevőnek, hogy eljöttek, meghallgattak, érdeklődtek. Köszönöm, hogy büszkék rám, és köszönöm, hogy meglátták a munkámban az értéket és a nehézségeket. Köszönöm Erzsikének a szervezést, az est lebonyolítását, köszönöm a zenét, köszönöm a rengeteg kedves, őszinte szót. Köszönöm, hogy az ország túlsó feléről is érkeztek vendégek. Köszönöm azt a rengeteg csodás és megható levelet, amit péntek este óta kapok tőletek. Köszönöm drága Judit, a csodálatos ajándékot, és szívből sajnálom, hogy betegséged miatt nem tudtál köztünk lenni. Köszönöm, hogy visszakaptam egy régen elveszettnek hitt, fontos embert. És köszönöm, hogy a sors és a pénteki összejövetel megajándékozott egy csodálatos, új barátság kezdetével. Köszönöm, hogy megismerhettem Noémit. Egész egyszerűen azt érzem, olyan, mintha harmincegy éve arra vártam volna, hogy ő az életembe csöppenjen. Most pedig, szívem legmélyébe költözött egyetlen találkozás után. Csordultig vagyok érzésekkel; hálával, büszkeséggel és elégedettséggel. Ismét megerősítettetek abban a legbelül bennem élő érzésben, miszerint jó úton járok, jó irányba haladok, és ti ebben támogattok. Köszönöm, hogy hisztek bennem.
Nem szokásom a nekem címzett, privát levelekből idézni, de most kivételt tennék. Talán ezek után a sorok után megértitek, mi jelenti számomra az élet értelmét. Miért érdemes nap mint nap felkelnem. Értetek. Az olvasóimért.
“Kedves Edina! …Én tartozom köszönettel, érted, a munkádért, a futásért, mert ez erőt tud adni, mert látom, te megcsináltad! Istenben hiszek, de TE vagy az a bizonyság, amiről sokat olvasni a bibliában, de sok ember úgy hal meg, hogy sosem találkozik vele. Köszönöm a jó kívánságaidat, s ha meg nem is gyógyulok, de biztosan jobban leszek, mert, ha hiszed, ha nem, egy fiatal lány tanított meg küzdeni! További sok sikert kívánok őszinte szeretettel!”
Mikor múlik el a gyermekkor?
S mikor az ifjúság? S az élet?
Észre sem venni.
Kétszer leshettem csak meg
A pillanatot, mikor a szirom
Elhagyja kelyhét, s a földre perdül.
S tulipán volt mind a két virág
És mind a kettő fehér.
(Radnóti)