Tomán Edina blogja

Kulturális klíma

  Az ember küzd, hogy valahová, valakihez, azt hiszem, inkább valakihez tartozzon. Aztán, ha sikerült, ha már tartozik ahhoz az oly nagyon vágyott valamihez vagy valakihez, minden erejével azon van, hogy visszanyerje szabadságát. Hogy szabad legyen. 

 

Nem tudom, más író hogy van ezzel, de számomra hosszú hónapokon keresztül nem létezett más, csak a készülő könyvem kézirata. (Ez legfőképpen második könyvemnél volt jellemző, mivel az első még akkori életmódomba tökéletesen belesimulva, hosszú éveken keresztül íródott, érlelődött.) Hónapokon keresztül a Szívtangóval ébredtem, vele reggeliztem, kávéztam, vele randevúztam és vele töltöttem az éjszakáimat. Semmi más nem számított, csak ő. És az, hogy együtt, kézen fogva, elégedetten és izgatottsággal telve érkezzünk meg a célba; a nyomdába, majd a nyomda forró, jellegzetes illatával a könyvesboltokba. Így is történt. Csodálatos volt. Ismét egy gyermek született, az én gyermekem. Én alkottam, én teremtettem a világra, én éltem meg.. De ismét a körforgás elején éreztem magam. 

A következő könyvet, bizonyos tartalmi okokból kifolyólag még korai volna elkezdeni. Őt még hagynom kell érlelni. Neki még időt kell hagynom. Pontosan tudom, miről fog szólni, de ahhoz, hogy őt elkezdhessem, bizonyos célokat el kell érnem. Mert a céloknak az elérését, a szenvedések egy bizonyos dimenzióját, a futás határok feszegetését célzó lelkületét akarom szavakba önteni. De ehhez még nekem is érnem kell. Ehhez a feladathoz újra fel kell nőnöm. Úgy, mint ahogyan a Szívtangó mondanivalójához is felnőttem. 

Viszont van még mondanivalóm. Szívtangó után és a legnagyobb kihívásnak, fő munkámnak érzett harmadik könyv előtt is. Ennek sok szempontból ellentmond az a tény, hogy nem vágyom publicitásra. Vagyis nem vágyom arra a publicitásra, ami a jelenlegi hazai közéletet jellemzi. Mert ezek a gondolatok, amelyek mondanivalóként bennem vannak, nem illenek ebbe a bizonyos közélet által értékesnek és publikálhatónak, érdeklődésre számot tarthatónak vélt közéleti klímába. Örök kérdés: hagyjuk-e magunkat sodródni a jelenlegi értéktelen közéleti klíma által, esetleg szálljunk ki belőle, avagy vegyünk erőt magunkon, s szálljunk vele szembe, megmutatva, hogy lássátok, így is lehet ezt csinálni? A többség együtt sodródik, s degradálódik a halálos betegségében vergődő hazai, már talán nemlétező kultúrával, néhányan inkább kiszállnak, s marad a harmadik morzsája a grafikonnak; akik szembeszállnak. Vagyis próbálnak tényezőként megmaradni abban a világban, ahol ma szinte lehetetlen érvényesülni. Ez van. Tudomásul kell venni, hogy ma Magyarországon az emberek döntő részét nem motiválja a szépirodalom. Nem szeretem a bulvár szót, ezért inkább maradok a degenerált közéleti klíma kifejezésnél. Szóval ez nyújt ma szellemi táplálékot az embereknek. Ezek vagyunk. Ennek tudatosításához elegendő bemenni a könyvesboltokba, s ránézni – az amúgy pénzért megvásárolt (!) – sikerlistákra, s máris látható, miről beszélek. 

Az én motivációmat azonban más táplálja. Én nem akarok a sikerlistán szerepelni, meg persze pénzem sincsen rá, hogy megvegyem ezt a fajta hazug sikerzálogot. De nem is akarom. Hogy akkor mi táplálja írásom folyamatos bázisdrogként való jelenlétét életemben? Az olvasói levelek. Azok a visszajelzések, amelyek megfogalmazták bennem könyveim miértjeinek okát. Ezek mindennél többet jelentenek. Nem kell nekem több százezer olvasó és több tízezer eladott példány. Mert ezek közelébe sem érnek annak, amit én kaptam és kapok folyamatosan azoktól az olvasóktól, akik még szépirodalmat akarnak olvasni. Akik leírják, hogy könnyes szemmel bontották ki a könyvet a csomagolásból. Akik leírják, hogy az életük változott meg pozitív irányba, amióta megismerték a történetemet. Akik több ezer csodálatosan értékes potenciális jelölt közül engem javasoltak az Olimpiai Fáklyafutásra. Akik családtagként tekintenek rám, holott még soha nem láttak. Akik könyveimből merítenek erőt gyógyulásukhoz. Akik leírták, hogy könyveim segítettek talpra állni és emelt fővel tovább lépni. Akik újra értelmet és célokat vélnek felfedezni megkeseredett életükben. Mert meg akarom mutatni, hogy a lehetetlen tényleg nem létezik, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni, és hihetetlen magasságokat lehet elérni és meghódítani. Mert vissza akarom adni az emberek elveszett hitét, erejét és akaratát. És az ezekhez esszenciális méltóságot. 

Ezek után azt mondom, ha ennyien megtisztelnek azzal, hogy mindezeket megosztják velem, én is megosztom további gondolataimat, életem fontos építőköveiről; a futásomról, a készülő filmről és a kitűzött célok felé vezető út apró lépéseiről. 

Köszönöm ezt a csodálatos fotót, Reni… 🙂

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!