Tomán Edina blogja

Megtanulni repülni

 














A minap történt valami. Megmagyarázhatatlan. Valószerűtlen. Húsomba hatolóan fájdalmas. Emlékeket, roppant erős gyökérzettel belém ágyazódott emlékképeket szélviharszerűen felkavaró. Csendesen síró. Halkan csattogó, sós zápor.

Létezik az, hogy van a világon valaki, akiről szentül hisszük, soha nem érheti baj? Aki maga az erőt sugárzó tekintélyes biztonságérzés szelencéje. Aki az én őrangyalom, így halálom pillanatáig vigyáznia kell rám. Muszáj. Mert nem történhet másként. Hiszen ő mondta ki 2003. december huszonharmadikán: megállt az idő. Ő látta meg a szívultrahang monitorán a diónál is nagyobb rögöt, ahogyan az halálos bizonytalansággal ágyazta be magát szívem jobb kamrájába. Ő tudta, hogy tüdőm már haldoklik. Tudta, hogy szívem kétszeresére duzzadt, s órái vannak hátra. Ő mindezeket pontosan tudta. Mégis, amikor zavart, feketén csillogó tekintete könnyektől szétázott szemembe nézett, azt mondta: Ne félj Edina. Amíg az én szememben nem látsz rémületet, nincs okod félni.

Hazudott nekem. Mert ő pontosan tudta, hogy meg fogok halni.

De nem haltam meg.

És nem haragudtam rá. Akkor sem, amikor hallottam a mentőorvoshoz intézett, suttogó kérdését; Szállítottál már beélesített atombombát? Akkor sem, amikor betolt engem a mentőautóba, s elengedte kezét görcsösen szorító kezemet. Akkor sem haragudtam rá, amikor zokogva kértem, ne hagyja, hogy bántsanak. Ne engedjen el. Soha nem haragudtam rá. Mert ő volt ott velem, amikor megállt az idő. Mert ő adott át Gyöngy doktor csodálatos kezeibe…

A minap felhívott. Tudtam, éreztem, hogy baj van. Mert az ideit kivéve, nem telt el nélküle december huszonhárom a műtétem óta. Elmondta, hogy beteg. Tüdődaganat. Ő, akinek soha nem szabadott volna betegnek lennie. Elgyengült az az ember, aki számomra az erőt és a biztonságot jelentette. Az orvost. A barátot. Gyötrően hiányolt, esszenciális emlékeimet. Tüdejének azt a részét operálták ki, amelyiket én is elveszítettem. Légzése érzi a hiányt. Mert ő a száz százalékból veszített. Én annak idején nem éreztem. Mert én húsz százalékból kaptam vissza. Mesélt. Én pedig ittam szavait. És közben folytak a sós cseppek arcomon. Azokat is ittam. Folytak arcomon, mint a viharvert kisvirág eső áztatta, szomorú szirmán. A buszon utazók semmit nem vettek észre, hiszen csendes zápor volt ez. Amikor mozdulatlanná válik a levegő, s a fák lombja sem rezdül. Hangtalan borzongás.

Nem értettem, miért éppen ő? Az életet teremtő, megalkotó intelligencia őt meg kell, hogy védje a bajoktól. Neki gyógyítani kell, biztatni és reményt adni. Most őt gyógyítják, őt kell segíteni, biztatni és neki kell reményt adni. Sajnáltam. Őt is és magamat is. Magamat azért sajnáltam, mert megijedtem. Attól, hogy elveszítem őt. 

A vele történtek bizonyos részletei kísértetiesen hasonlítottak az én történetemhez. És a szokásosnál is erőteljesebben hozták elő amúgy is élénken bennem élő emlékeimet. Mert mesélt. Csak mesélt és mesélt. Elmesélte, milyen volt, ahogyan a műtő folyosójának ablakán keresztül a hordágyról a csodálatos színekben pompázó felhőket bámulta. Elmesélte az intenzív osztályon átélt kábítószer mámort, ahogy lebegett, ahogyan minden szürreálissá vált, amikor nem tudta, mi az álom és mi a valóság. Amikor valahogy semmi nem fájt, valahogy mindenütt béke honolt. Rám pedig megállíthatatlanul ömlöttek az emlékképek. Testemen éreztem az ő testének szenvedéseit, szememmel láttam a fekete szeme által látott tarka felhőket, a zöld maszkos altatóorvost és a vérben tocsogó mellkas-sebemet. Ismét átéltem a morfium világát, a lüktető gépek velőtrázó sikítását.

Magam előtt láttam őt, meggyötörten és fáradtan. És most semmire nem vágyom jobban, mint arra, hogy erősödjön, gyógyuljon mielőbb. Hogy láthassam. Pont olyannak, ahogyan ő mindig bennem fog élni; erőtől duzzadónak, egészségesnek, tiszteletet parancsolónak és méltóságteljesnek. 

És pontosan tudom, most ő is megtanult repülni. És most már ő is tudja, valójában nem kell más, csak egy szép gondolat.

„Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fent és oda vágysz vissza.” (da Vinci)

 (Fenti fotót Tőle kaptam. Akkor, amikor megállt az idő.)

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!