Tomán Edina blogja

Ahol minden elkezdődött...

„Ez a futás kárpótlás a megpróbáltatásaidért, ajándék a küzdelmeidért, jól megérdemelt jutalom a futásban elért eredményeidért és méltó köszönetnyilvánítás az olvasóidtól, akiknek Te a többszörösét adtad..”

(K. Györgyi)

Ultrabalaton, 2012. július 1. hajnali fél 6, Csopak. Nagyjából 95 kilométer és 10 órányi futás van mögöttem. A lábszáram a jobb sípcsontomnál a csonthártyagyulladástól már a lila és a fekete különböző árnyalataiban váltogatja színét. A duzzanattól nagyjából kétszeresére nőtt a lábszáram. Fáj. Kegyetlenül fáj. Alig bírom a kompressziós zokniba préselni. Percek óta zokogok. Azt hiszem, egy életre lesérültem. És Tihany még veszettül messze van.

Mintha a környék összes kutyája körülöttem szaladgálna. Lassan rájövök, ez a hajnali látomás. Minden farönköt kutyának nézek. A csonthártyagyulladás miatt képtelen vagyok haladni, látomások gyötörnek és lassan a frissen szabályozott fogaim is lekopnak a fájdalmas csikorgástól. Soha ilyen kilátástalannak nem láttam az életet. Szerettem volna bedőlni az árokba és csak feküdni. Vagy meghalni. Mindegy már, csak ne kelljen futni. Istenem, csak egyszer érjek be Tihanyba. Az összes futócipőmet kidobom a kukába. Látni sem akarom többé. Mi lesz, ha úgy tönkremegy a lábam, hogy az Olimpiai Lánggal sem leszek képes futni..?

Az utolsó kilométerek

Két órával később Tihanyban én voltam a világ legboldogabb embere. És a legfáradtabb is. Kriszti pedig a nap hőse. Megcsináltuk. 212 kilométer. 26 óra alatt. A lábam rettenetesen fáj. De persze a dobogó második fokára azért felmászom. Kriszti segítségével. Aludni szeretnék. Ráadásul éjszaka kijött belőlem a véralvadásgátló. Mikor is lesz a Balatonalmádi 12 órás Országos Bajnokság? Szeptember 8. Addig helyrejön a lábam. Mégiscsak meg kellene próbálni azt a kvalifikációt…

92738

Július 13. 10 óra. Preston, Dél-Anglia. Kinyílik a fáklyafutókat szállító Olimpiai busz ajtaja, én pedig lépdelek lefelé a lépcsőn. Kezemben az Olimpiai Fáklya. Amíg a szemem ellát, embertömegek az út mentén. Sikítanak. Integetnek. Ordítanak. És ez nekem szól. Borzongató hidegrázás fut végig a hátamon…

Fél évvel korábban… Gyuri barátommal a Duna-korzón ittuk szokásos kávénkat, amikor megcsörrent a telefon. Egy kedves női hang közölte velem, hogy én vagyok az egyik szerencsés, aki futhat a 2012-es londoni Olimpiai lánggal. A teljes eszméletvesztés, elmezavar és tudatlanság okozta kérdések után tudtam meg: az olvasóim ajánlottak olimpiai fáklyafutónak. A felhívásra – amiről én mit sem tudtam, hogy egyáltalán létezik ilyen – több ezer emberre érkezett ajánlás. Több tízezer embertől. És én lettem az egyik kiválasztott…

2012. július 12. Budapest, Liszt Ferenc Repülőtér. (10 nappal az Ultrabalaton után 🙂 Találkozás és boldog ölelkezés a Fáklyafutókkal, ismerkedés a Samsung kísérőkkel. Dupla izgalom van bennem, mert először utazom repülővel. Még azt sem tudtam, hogy a kézipoggyászban nem lehet flakonos dolgokat felvinni a gépre. Így aztán elbúcsúzhattam az összes tisztálkodási –és szépítkező szeremtől. Még jó, hogy Európa egyik legelőkelőbb luxusszállodájába megyünk. 🙂 Így talán nem kell nélkülöznöm..

 

Amikor Londonban leszálltunk a gépről, a hűvös szél pillanatok alatt az arcomba csapott néhány jéghideg vízcseppet. És gyorsan összekócolta összekócolhatatlannak hitt fürtjeimet. Tulajdonképpen az egész bőrönd nyári ruhákkal van tele. A vészhelyzetre bekészített Samsung Fáklyafutó mellényt is az utolsó pillanatban visszaadtam anyunak, mondván, ha olyan hideg lesz, hogy szükség legyen rá, akkor inkább fagyjak meg 🙂

DSCF1695

A londoni reptérről Olimpiai Samsung busszal utaztunk Hampshire irányába. A Chewton Glen Hotelbe. Képeken keresztül már láttam a szállodát. Mialatt hetekkel ezelőtt a hotel weboldalának galériáját nézegettem, egy szó jutott eszembe: lenyűgöző.

Este 8 körül érkeztünk meg, nagy volt a csúszás az autópályán kialakult dugó miatt. Nos, ebben aztán semmi meglepő nem volt. Nincs három hét az Olimpiáig.

Az úton végig ömlött az eső. Ez akár aggodalomra is okot adhatott volna, mi azonban egyetlen pillanatig sem foglalkoztunk az időjárással. Az angolok szerint a szigetországban minden egyes napon megtapasztalható mind a négy évszak. Illetve állítólag, egy erősen csapadékos nyári nap után jellemzően sütni fog a nap. 🙂 Ez azért biztató a másnapra nézve… 🙂

523706_450267234994892_728684702_n

Amikor megérkeztünk, a hotel személyzete már sorban állt a busz ajtajában az esernyőkkel. Így el nem áztunk ugyan, de ezekben a percekben végképp elkezdtem siratni az önszántamból otthon hagyott jó meleg Olimpiai mellényt.

A hallban egy Samsung pultnál fogadtak minket, ahol kizárólag velünk, fáklyafutókkal foglalkoztak. Innen nyílt a szálloda egyik teázó-kávézója. Forró itallal kínáltak minket, mi azonban egyből nekiestünk a fényképezőgépeknek és az újdonsült, ettől kezdve állandó társunkul szegődött ’Torchbearer’ vagyis Fáklyafutó feliratú, nyakunkba akasztott kártyákkal való pózolásnak. 🙂

 

Mindenki megkapta a szobáját – itt, a tények ismeretében sokkal helyénvalóbb és pontosabb volna a lakosztály szót használni, csak ez olyan idegen tőlem. 🙂 Mirával úgy döntöttünk, együtt fogunk hálni, és így megkaptuk közösen a 42-es lakosztály kulcsát. Az első megdöbbenés után fülig érő mosollyal néztünk egymásra, s együtt kiáltottuk: Maratoni szoba!

A látvány, ami a szobába belépve fogadott, tulajdonképpen minden elképzelésemet, minden előre kialakított képet, luxust és gyönyörűséget túlszárnyalt. Káprázatos volt és hihetetlen.

Már az első vacsoránál ledöbbentem, és kezdett olyan érzésem lenni, hogy ezek a napok nem a mértéktelen evésekről fognak szólni. Az érzés nem csalt. Ettől kezdve a desszertekre utaztam, mint utolsó reménysugár az éhenhalás ellen 🙂 Sajnos a húsfélék nem a kedvenceim, pláne nem a nyers és különféle ismeretlen eredetű húsok, tenger gyümölcsei. De ezekben a felső kategóriás hotelekben úgy tűnt, preferálják az efféle ínyencségeket.

559319_459439717407725_294863406_n

A vacsoráról egyenesen a Samsung Fáklyafutó megbeszélésre mentünk a hotel egyik külön termébe. Itt pontosan elmondták, mi is fog történni másnap, július 13-án, vagyis a Nagy Napon. Életünk nagy napján. Pontos időbeosztást kaptunk a nap eseményeiről, minden egyes futónak külön megadták, mikorra jön érte a sofőr, aki elviszi a fáklyafutásának helyszínére. Bizony, sofőr, saját sofőrünk is volt! 🙂

A megbeszélés zárásaként – ugyan, már ismertük egymást a különböző sajtóeseményekről – még egyszer mindenki bemutatkozott. Csodálatos emberek. Elképesztő dolgokat tettek le az asztalra. Ezt már eddig is tudtam, de ezen az estén ismét, újra, minden eddiginél erősebben előjött az érzés: fantasztikus emberekkel lehetek itt együtt. Egytől egyig csodálom őket, felnézek rájuk, és büszke vagyok rá, hogy közéjük tartozhatok.

 

Az első éjszaka fél órát aludtam. Részben az izgalomtól. Bennem volt továbbá az érzés, hogy itt egyszerűen nem alhatok. Itt fekszem a földkerekség egyik legdrágább szállodájának lakosztályában, a mellettem lévő ágyon Mira szuszog halkan, én pedig a legboldogabb ember vagyok a világon. Minden percét ki akartam élvezni, nem csak ennek az éjszakának, de teljes ottlétemnek. Magamba akartam szívni a szagokat, amik belengték a szobát, az odakint békésen csöpögő eső nyugalmat árasztó hangját, a félhomályban kirajzolódó lakosztály minden egyes négyzetcentiméterét, és minden érzést, minden egyes, akkor megfogant gondolatot. És elraktározni, mélyre, olyan mélyre, hogy soha többé ne feledjem őket.

Mira két órával korábban kelt, mint én, angol idő szerint hajnali fél 5-kor. Aztán egyedül maradtam az óriási lakosztályban. Elhúztam a függönyt az ágyam melletti erkély ablakról. Csodálatosan sütött a nap. Egyszerűen hihetetlen. Eszembe jutott a repülőn megismert örök napsütés világa.. Tegnap esti érkezésünkkor már sötét volt, így most tárult elém először a hotel parkjának vakítóan szép zöldje. A zöld a kedvenc színem. De számomra Dél-Angliában nyert új értelmet 🙂

Fél 6-ig az ágyon ülve bámultam kifelé az ablakon. Élveztem a csendet. A látványt. Az érzést, hogy szerencsés vagyok. Boldog ember. És azt a hátborzongató izgalmat, ami egyre erőteljesebben nyugtalanított. Megszólalt a telefon: a recepcióról kért ébresztő. Egy órám volt elkészülni. A hallban pontban 6.25-kor már várt Robert, a sofőr és Tracy, a kísérőm. Gyors tejeskávé, majd irány Preston.

Az utat végigbeszélgettük. Angol tanár létemre még sosem jártam Angliában. Izgalmas volt végre tökéletesen angol környezetben kommunikálni. Tracy egy végtelenül kedves, mosolygós koreai lány, Robert pedig egy ízig-vérig angol gentleman volt. A tervezettnél egy órával korábban érkeztünk Prestonba, a futásom helyszínéül szolgáló tengerparti kisvárosba, így Robert ötletére lementünk a tengerpartra. Lenyűgöző volt. Előttem pár lépésnyire a végtelennek tűnő angol tengerpart. Hideg, viharos szél fújt, méretes hullámokat szülve, a víz színe is messze a barátságostól, de a látvány fenséges volt. Percekig csak álltam, és bámultam a végtelen horizontot. Drága olvasóm, Györgyi szavai jutottak eszembe: „Csoda történik Veled, Edina! Újra!”

Igen, csoda történik velem…

Július 13. 10 óra. Preston, Dél-Anglia. Kinyílik a fáklyafutókat szállító Olimpiai busz ajtaja, én pedig lépdelek lefelé a lépcsőn. Kezemben az Olimpiai Fáklya…

Széles mosoly ül az arcomra és ver gyökeret. Mintha többé nem akarna onnan felállni és magamra hagyni. Kisgyerekek tömege szalad egész közel hozzám, közös fényképet akarnak. Soha ilyen lelkes és boldog gyereksereget még nem láttam. Egyetlen pillanat alatt körbeállnak az emberek, kattannak a fényképezőgépek, forognak a filmek, én pedig azt sem tudom, hova, merre küldjem a szívemből jövő mosolyt. Megható a szeretetük irányomba. Krista Tomit is látom a tömegben, felvételeket készít az Olimpiai Lángról szóló dokumentumfilmjéhez. Örülök neki, kora hajnal óta ő az egyetlen magyar a közelemben. Angol tanár létemre kezdett nyomasztóvá válni az angol. Pláne a dél-angol.. De persze nincs ezzel semmi baj. Tudom, érzem, néhány percen belül életem legmeghatározóbb és legkatartikusabb élményében lesz részem.

483948_10151027111169383_502424649_n

Meglátom a távolban az első felvezető buszt. Jó néhány biztonsági autó és média busz követi. És akkor feltűnik, még apró alakként a Lánggal futó társam. Mellette szorosan a négy biztonsági ember. Közeledik. A Láng, ami nem aludhat ki. A Láng, ami 2000 éves eszmei értékkel bír. A Láng, amit tovább kell vinnem. A Láng, aminek égnie kell. A Láng, ami méltóságteljesen nyújtózkodik a magasba az aranyló fáklya öleléséből.

Alig húsz perce voltunk együtt, mégis úgy éreztem, szerves részemmé vált. Soha többé nem akartam elengedni. Szorítottam, mindennél erősebben tartottam, miközben lassan átölelte a Lángot, ami társam kezében kialudt. S az én kezemben élt tovább. És elindultunk az útra. Életem legrövidebb, mégis leghosszabb, legboldogabb, legkönnyfakasztóbb és legcsodálatosabb útjára. Hatszáz méter. Azt hiszem, az élet szeret engem. Minden fáklyafutó háromszáz métert futhat az Olimpiai Lánggal. Én hatszáz métert futhattam. Nem tudom, miért, hogyan lehetséges ez. Meglepődöttséget sugárzó arckifejezésemre egyszerűen csak annyit mondtak a szervezők: Lucky girl. Igen, szerencsés vagyok. Ismét eszembe jutottak Györgyi szavai: „Csoda történik Veled, Edina!”

Előre pillantottam, az útra. A hatszáz méterre. Embertömegek mindenütt. A zajokat, hangokat már kizártam, csupán néha hasított belém a vidám ujjongás, sikítozás, dudaszó. Jobb kezemben magasba emeltem a fáklyát. Azt akartam, hogy az égig érjen. Már lábujjhegyen álltam, és nyújtottam kezemet a magasba, feljebb, még feljebb.. És akkor elindultam. Futottam. Olyan lassan, mint még soha. Számomra a futás a boldogság. “Negyven kilométer, nyolcvan, száz.. Futok, mert szeretem. Jobban, mint bármi mást a földön.” És nincs boldogabb érzés a versenyeken való célba éréseknél. Ez a futás más volt. Méltóságteljes és büszke. Emberek ezrei integettek. Emberek ezrei ünnepeltek. Én pedig ezekben a percekben a világ legboldogabb embere voltam. Felnéztem futás közben a kezemben az eget karcoló fáklyára. Aminek csúcsán ott lobogott a Láng. Lelassítottam pár lépés erejéig, mert féltem, hogy megbotlok. És csak bámultam a magasba csapó lángokat. Éreztem, ahogyan egy apró, sós vízcsepp kibuggyan a szemem sarkából. Majd forrón végigúszik arcomon. Mosolyogtam. És könnyeztem. Integettem. Futottam. És velem futottak életem meghatározó pillanatai. Momentumai. Érzései. A pillanatok, amelyeknek ezt a hatszáz métert köszönhetem. Velem volt a pillanat, amikor 2003-ban levegőért kapkodva másztam négykézláb a hideg csempén. Velem voltak a testemen kívül töltött órák. Ott voltak a halál órái és a visszatérés katarzisa. Velem volt a családom, a testvérem, a falum, az otthonom. Velem volt Magyarország. A Börzsöny hegyei és az Ipoly kanyarulatai. Velem voltak a barátaim, a sporttársaim, az olvasóim. Velem voltak a futásaim. Szenvedéseim, küzdelmeim, győzelmeim. Velem volt példaképem, Tóth Attila pillantása, amikor az Ultrabalatonon, valahol, az éjszaka közepén, fáradtan egymásra néztünk. Csuklómon viselt karóráján keresztül velem volt a nagymamám…

Önkívületi állapotba kerültem. Egyszerűen megszűnt tér, idő, megszűnt minden, ami arra emlékeztethetett, hogy ezek a percek végesek. Hatszáz méter. Egy egész élet kevés ahhoz, hogy ennek a hatszáz méternek a töredékét is visszaadja. A buszba visszaszállva perceken belül rám telepedett a fáradtsággal vegyült izgalom emberfelettivé vált, kellemesen nyugodt porfelhője. Álmosságot hozott, kimerültséget, mosolyt és furcsa, eddig ismeretlen boldogságot. A prestoni fáklyafutókkal a buszon megosztottuk egymással az élményt. De én valahogy teljesen máshol jártam.

Délután 3-ra értem vissza a hotelba. Fáztam már az autóban, órák óta úton voltunk, az egyenruha vékony, odakint pedig alig volt 13 fok. Másrészt fáradt voltam, de nagyon.  Teleengedtem az elegáns fürdőszoba óriási kádját forró vízzel, majd teljesen elmerültem benne. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Folytak a könnyeim. A sós cseppek beleömlöttek a forró, illatos fürdővízbe.

Fogalmam sincs, hány órát tölthettem el ebben a sós-illatos, forró vizű kádban, de Mira ébresztett. Futóruhában rontott be a fürdőbe, ezek szerint ő nem lustálkodott az elmúlt órákban. Mondta, kapjam fel a fürdőruhám, mert lemegyünk a hotel wellness részlegébe. Úszni fogunk. Persze, fürdésre mindig kapható vagyok, pláne ilyen társaságban! És ilyen helyszínen..

Este a közeli The Jetty nevű étterembe mentünk. Sajnáltam, hogy esős és hűvös volt az idő, mert az étteremnek gyönyörű, a tengerpartra néző terasza volt. A menü ezen az estén sem ülte meg a gyomrom.

487322_459430850741945_2001787024_n

Egyre jobban megismertük egymást, egyre többet beszélgettünk. Egyre jobban megkedveltük egymást. Az étteremből zárórakor távoztunk, majd a hotel bárjában mindent ott folytattunk, ahol az étteremben abbahagytuk. Nevetésből, tartalmas beszélgetésből, alkoholból és szeretetteljes légkörből nem volt hiány. Néhány nappal az utazás előtt jött helyre viszonylagosan az Ultrabalatonon szerzett csonthártyagyulladásom. Mindenképpen szerettem volna reggelente futni a tengerparton. Nem sokat, csak az érzés, a helyszín, a hangulat kedvéért. Pénteken el is terveztem a másnap reggeli futást, amiből aztán semmi nem lett. Az éjszaka ismét hosszabbra nyúlt a tervezettnél. Talán egy, másfél órát aludtam. Fáradtságot mégsem éreztem, inkább amolyan kellemes lustaságot.

Szombatra sűrű volt a program. Az Exbury Gardens nevű botanikus kertbe mentünk, a New Forest Nemzeti Parkban. Fantasztikus idő volt! Az itthoni kánikula után élveztem a hűvös, hol esős, hol napsütéses időt. A botanikus kertben igen kedves gesztusként ért minket, hogy saját fát ültethettünk: egy japán cseresznyefát.

576125_10151944421875221_606093736_n

553527_459433984074965_1669822293_n

 

599241_459435170741513_1991125086_n

Botanikus kert, faültetés, ebéd egy igazi angol pub-ban, tengerparti séta a békésen csöpögő esőben, kisvasút, felhőszakadás, napsütés, délutáni tejeskávé sütivel, majd este felejthetetlen vacsora a Somerley kastélyban …

A csodálatosan szép Somerley kastély adott otthont a Samsung Díszvacsorának. Ez tulajdonképpen egy ünnepi búcsúvacsora volt a Samsung részéről. Állófogadással vártak minket, amelyre a kastély gyönyörű parkjában, a Rózsakertben került sor.

481040_459439840741046_1163702715_n

A sírás azonban még hátravolt.. Szilárd, a Samsung csapat egyik hazai képviselője állt fel a pulpitusra, és bejelentette a Fáklyafutók számára tartogatott meglepetést. A kastély tágas ebédlőjében számos óriási kivetítő volt kihelyezve, amelyeken természetesen az Olimpiával, a Fáklyafutással kapcsolatos felvételek mentek egész este. Szilárd beszédének végén azonban mindannyiunk szava elakadt. A kivetítőkön a mi képeinket kezdték vetíteni, a mi futásunkat, a mi fáklyafutásunkon készült felvételeket. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, ezeket a pillanatokat mindannyian megkönnyeztük.

3634_459438870741143_681311571_n

Csodás nap volt. Csodás éjszaka. Csodás hajnal. És csodás reggel.

A tengerparton, kora reggel, futás közben ismét Györgyi szavai jártak a fejemben. „Hatalmas fordulat következik az életedben! Fáklyafutó leszel! Hidd el Edina, ez a csodálatos élmény vonzani fogja a többi jót az életedbe! Hinned kell benne!”

Igen, egy óra alvás után, vasárnap kora reggel úgy döntöttem, kimegyek futni. Ki kellett szellőztetni a fejem. Látnom kellett a hajnali tengerpartot.

A parton lefutottam egészen a sziklák tövéhez, közvetlen a víz mellé. Óriási hullámok nyaldosták a sziklákat, ahogy méltóságteljesen háborogtak. Egyedül voltam. Futottam. Boldog voltam. Meg akartam állítani az időt. Ott, azon a csodálatos helyen. Abban a tökéletes pillanatban. Ahol minden elkezdődött. Ahol életemben először elhittem, hogy minden jó. Hogy megtörténhet. Bármi megtörténhet..

„Ez a futás kárpótlás a megpróbáltatásaidért, ajándék a küzdelmeidért, jól megérdemelt jutalom a futásban elért eredményeidért és méltó köszönetnyilvánítás az olvasóidtól, akiknek Te a többszörösét adtad..”

Veletek: Fleck Annamária, Kiss Mira, Hardi Barnabás, Snow Andrea, Steinbach Éva, Vajgel Zitám és persze Veres Ricsi.

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Melinda says:

    Nagyon joooooooo!Rengeteg humor egy kis dramaval fuszerezve!Igazi elmenybeszamolo:D Amikor felolvastam a barataimnak,fulig ero szajjal hallgattak minden egyes kis reszletet a tortenteknek:)

  2. Zentai Tiborné" Etinéni" says:

    Edina nagyon örülök,hogy ismerhetlek és hogy a fiam iskola társa voltál erre külön büszke vagyok.Elolvastam az élménybeszámolód,és megkönnyeztem.Nagyon sok erőt és egészséget kivánok a további életedhez, gratulálok szüleidnek hogy,ilyen kislányt neveltek belőled,kitartásod és győzni akarásod példa lehet minden fiatalnak,a minka és az akarás legyőz minden akadályt. szeretettel Etinéni.

  3. Nagy Zoltánné Marika says:

    Drága Edina ! Annyira jó volt olvasni az élménybeszámolódat , a Lánggal való “szeretet futásodat “. Teljesen átéreztem ,mindig a pillanatnyi hangulatot ,amiket leírtál . Elsírtam magam többször is , és eszembe jutott, hogy amikor a Markovics mamáddal együtt dolgoztunk , milyen sokat mesélt Rólad ! Biztosan nagyon boldog és büszke most Ő is , és a Szüleid is ! Edina ! Kívánok Neked a további életedhez : nagyon jó egészséget , boldogságot ,szerencsét , szeretet , igaz szerelmet , és hogy teljesüljön minden vágyad amit szeretnél ! Örülök , hogy ismerhetlek !


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!