Tomán Edina blogja

Árnykislány

A legtöbb nyelvből hiányzik egy szó. Ha valaki elveszíti a férjét vagy a feleségét, azt mondjuk rá: özvegy. Ha valakinek meghalnak a szülei, úgy nevezzük: árva. De mit mondunk arra az édesanyára vagy édesapára, aki a gyermekét veszítette el?

P.F. Thomése szavai hihetetlen érzelmeket indítottak el bennem.

Talán, mert elgondolkodtattak. Mert érthetetlen, hogyan történhet meg, hogy a létező legfájdalmasabb állapotra nincsen szó. Talán, mert érintettnek érzem magam. Talán, mert választ várok a kérdéseimre, vigaszt a homályba, ámde korántsem feledésbe merült fájdalmas, hangtalan kiáltásaimra. Talán, mert fel akarok tépni néhány behegesedett, mégis gyógyulatlan, folyton váladékozó sebet. A sebeket, amelyekről nem tudom, akkor fájdalmasabbak-e, amikor száraz heg feszíti és szorítja el a levegőtől, gyógyulatlanul lüktető szöveteimet, vagy amikor a fájdalmat nem titkolva, sőt, fröcsögő váladék kíséretében kiáltom a világba valószerűtlennek tűnő el-nem-rejtett fájdalmam. Talán, mert hajt a kegyetlen és önző kíváncsiság: vajon milyen volt szüleimnek a nélkülem töltött órák üressége? Milyen érzés szülőnek lenni a veszteség biztos tudatában? Milyen érzés szülőként meghalni?

Talán, mert a hullámoktól fodrozódó gondolatfolyamon tovább evezve feltettem a kérdést: minek nevezzük azt a nőt, akinek soha nem lehet gyermeke? A nőt, akinek már akkor meghalt a gyermeke, mielőtt megfoganhatott volna. És hogyan nevezhetnénk a gyermeket, aki semmivé foszlott még gondolati szintű létezése előtt? Ő volna az Árnygyermek? Én volnék az Árnyanya?

És ez a kérdés belém fészkelődött, gyökeret verve, nem szomorún és kétségbeesett kiáltásoktól, hanem a felismerés, a válasz, a megoldás lehetőségének villámcsapásszerű felvillanásával vezérelve.

Két világ van. Az egyik, ami magam vagyok. Nélküle. A másik pedig a vele teljes, feltételezett, oly sokszor megálmodott világ. A világ, ami maga az eredendően elveszített végtelenség, ami sohasem volt az enyém. És talán sohasem lesz. Amit nélküle nem ismerhetek meg. Csak elgondolhatok. És elképzelhetek. És ezt az elképzelést továbbszőhetem. Kitalálhatom. Formálhatom, miközben felteszem magamban a kérdést: ki vagy te? Aki árnya az életemnek. Kitaláció. Akit folyton keresek, de nem is létezik. Legalábbis ebben a világban nem. Csak a gondolataimban. Mert a világnak csupa olyan helye van, ahol te nem létezel. „És ahol vagy, éppen ott nem vagy.” Mindenhol ott vagy, és mégis sehol.

Néha a nélkülözés fásultságában elfelejtem érezni hiányod, néha pedig úgy érzem, minden, ami körülvesz, rád vár. Néha a beletörődés természetessé váló világában nem érzem a veszteséget, néha pedig amint nézek magam elé az utcán, téged véllek látni. A játszótéren szaladgáló furcsa kis alakok közt téged kereslek, formállak szememmel. Aztán újra eltűnsz, ha nem figyelek rád, semmivé válsz ismét. A beletörődés nyirkos homályába tűnsz.

A beletörődés már birtokba vett mindent, ami én vagyok. Már nem keresem, csak néha titokban és félve álmodom a jövőt. A múlt által ostorozott, soha be nem teljesedő jövőt. A számomra nem létező világot. És ebben a világban téged. Aki annak a másik világnak megálmodott boldogsága vagy.

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. pudingman says:

    Edina,
    ezt megkönnyeztem…

    Igazából azért néztem be, mert láttam, hogy neveztél a 6naposra, és gratulálni akartam. Biztos nagyon nagy élmény lesz:-) Nagyon jó, sérülésmentes felkészülést kívánok!

    Én is gondolkozom rajta, annak ellenére, hogy jelenleg semmit nem tudok edzeni. Annyira fájnak az izületeim, hogy reggel alig tudok menni. Szeptember végén elrepülünk Máltára, utána valószínüleg befekszem a kórházba egy kivizsgálásra, mert hátha nem a ráktól van.

  2. Drága Sanyi, köszönöm szépen! Csak most olvastam a hozzászólásod, nagyon köszönöm! A 6 naposra szeretnék elmenni, de nagyban függ az anyagiaktól.. Nagyon rossz látni/hallani, hogy fájdalmaid vannak. Sajnálom. És szívből remélem, hogy pozitív változások fognak beállni. Máltán érezzétek jól magatokat, pihenjetek sokat. Aztán pedig tényleg menj el az orvoshoz! Puszilom Erikát is, vigyázzatok magatokra!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!