Tomán Edina blogja

Az én Spartathlonom

 

A zseniális az ultrafutásban a haszon hiánya; egyszerűen nincs értelme az űrhajók és csúcstechnológiás számítógépek világában hatalmas távolságot egyszerűen, két lábon járva megtenni. Nincs pénz benne, nem lehet nagy hírnevet szerezni, sőt gyakran társtalan, magányos vállalkozás. De elég arra gondolni, hogy a filozófusok, költők és apostolok az idők kezdetei óta vallják és ragaszkodnak ahhoz, hogy az élet több, mint vegytiszta logika és józan ész. A hosszútávfutók tudják ezt – ösztönösen, és valami mást is, ami feledésbe veszett. Bárkinél jobban értik azt, hogy a fizikai erőfeszítés milyen ajtókat nyit ki a lélekben – a régiek még tudták ezt. A hosszú, olykor monoton és megerőltető távolságok a létezés mélységeinek kérdését feszegetik; a kérdést, hogy kik vagyunk. 

 

A történetek először is felébrednek.

Az ágy mellé készített mobiltelefon ébresztőjének gyűlölt hangjára kinyitják álomtól ragadós szemüket, majd kitápászkodnak a furcsa mágnesességgel bíró ágyból. Az éjszaka sötét csendességéből egyszer csak elkezdenek hangosan lélegezni. A mozdulatlanságból kilépve megrezegtetik a leveleket, amelyek szorgalmas susogásba kezdenek, apró fodrokat küldve a folyók felszínén keresztül a távolba. Ez a történet az én fejemben ébredt. A gondolat szikrája elárasztotta minden sejtemet, újjáélesztve a túlélés képességének próbáját. A szikrából napfolt méretű lángok lettek, s mint ahogyan a vadász a lelőtt állat félholt testét bökdösi puskájával, úgy okozott bennem fájdalmat a percről percre, óráról órára kegyetlenebbé váló, már-már  elviselhetetlenül embertelen Spartathlon.

Ez a történet a vergődésről szól. És mégis az életről. Az életért való vergődésről. A létezés mélységeit feszegető kérdésekről.

Nem voltam még ezelőtt Görögországban. Tudtam, hogy egyszer ott leszek a Spartathlon rajtjánál – futócipőben, és a rettegve, ámde büszkén viselt rajtszámmal a derekamon. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egyszer láthatom a versenyek versenyét a magyar csapat kísérőjeként, testközelből. Spontán ötlet volt, ahogy megfogant, máris észérveket, anyagiakat, időt, energiát, munkát, önsajnálatot félredobva azon kaptam magam, hogy ülök egy autóban, Edittel, Attival, Pecsenyével, Márkusöcsivel és Szabó Sanyával, és bőszen rójuk a szerb, macedón, majd görög autópályákat.

Az út hosszú volt és izzasztó – a klíma ellenére -, a megérkezés Athénba pedig.. nos, levert a víz egyetlen pillanat alatt. Athén örökkévalóságnak tűnő külvárosából a belváros felé vezető út során többször is. És ahogyan elnéztem Pecsenye arcát, ő is megérezte a forró athéni levegőben a ’halál szagát’. Folyamatosan ment a klíma az autóban, a levegő azonban szemmel láthatóan sütött odakint. Az aszfalt fölött vibrált a levegő. De persze a halántékomon csordogáló izzadtságcseppek nem a harmincnyolc fok miatt voltak. Attila arcán halálos nyugalom ült, de tudtam, legbelül őt is megérintette a Spartathlon szele. Különös szél ez, az a fajta, ami képes a félelmet nem ismerő ember lelkét is ridegen átfújni. Rajtam is áthatolt, pedig ismeretlenül álltam a Spartathlon előtt, ismeretlenül férkőztem a közelébe. Ő viszont talán tudta azt, hogy az életemet áldozom arra, hogy egyszer eggyé válhassak vele. Ezért érzett és hívott különösen közel magához.

Szerdán délelőtt érkeztünk Athénba. Másfél napunk volt kipihenni a húsz órányi utazást. Pontosabban a futóknak volt másfél napjuk. Hiszen most csak ők számítottak. Egyedül ballagtam hát le az athéni tengerpartra, hiszen amelyik futónak esze volt, addig élvezte a szállodában a klíma adta boldog hűvösséget, amíg csak lehetett. Kihalt volt a part, de a várttal ellentétben szép. Néhány nyugdíjas pártól, szociális természetű galambtól, és napját a parti kávézóban töltő életművésztől eltekintve magam ücsörögtem a homokban. A víz kellemesen meleg volt, éppen annyira, hogy enyhülést adott a forróságban. De mivel alapvetően nem rajongok a természetes vizekért – irritál a gondolat, hogy nem tudom, mik úszkálnak a lábaim között és alatt – nagyrészt a homokban ücsörögtem és az újonnan beszerzett fényképezőgép működését próbáltam feltérképezni. Művészkedtem; fotóztam sirályt, szerelmes galambpárt, horizontot, csillámló hullámokat..

..de az agyam folyton a lelkemen furcsa ridegséggel átfújó félelmen járt. Akkor is, amikor a távolba meredve a horizonton túl a messzi Spártát kerestem. Akkor is, amikor elmentünk a híres, hírhedt London Hotelba, először a rajtcsomag átvétel, majd a verseny tájékoztató okán. A rideg fuvallat ekkor már egyre gyakrabban éreztette jelenlétét. Visszafogott aggódással szemléltem a történteket; a nevezési asztaloknál szabályos sorokban álló futókat, a hotel előterének padlóját beborító rajtcsomagokat. Figyeltem az arcokat, fürkésztem rajtuk a félelmet, az érzelmeket, a vádlikon feszülő szálkás izomrostokat. Kerestem az elkapott tekinteteket, hátha sikerül valamivel többet megértenem a bennük lezajló érzelemáradatból, mentális állapotból. De ők csak tették a dolgukat, oly természetességgel, hogy szinte el sem hittem; ezek az emberek másnap útra kelnek. És az emberi, fizikai és mentális szenvedés minden fokát végigjárják a Spártába vezető úton. Fizikai roncsként, testileg-lelkileg tucatszor meghalva majd újjászületve érkeznek meg Leonidasz szobrához, hogy beteljesítsék akaratukat. Hogy engedjenek a bennük élő ösztönös vágynak; a fizikai szenvedés által átélhető lelki ajtók kinyílásának. Attila azt mondja, a rajt előtti napon, a futók szemébe nézve meg tudja mondani, képesek-e rá, vagy sem. Végigérnek-e az úton, vagy sem. Fürkésztem az arcokat, és kerestem a válaszokat. A miértekre. Kerestem a jeleket. A jelzéseket. A félelmet. Kerestem szemükben a történeteket. Hiszen mindegyikőjüknek van egy története. Egy útja. Az előttük álló 246 kilométer, a Spártába vezető út ezeknek a történeteknek az utolsó fejezete. A hab a tortán, ha morbid akarok lenni. Ami mögöttük van, az a lényeg. És engem futóként ez érdekelt. Az ide vezető út. Egyik oldalról iszonyatosan szerettem volna köztük lenni, szerettem volna, ha én is csatába induló hős lehetek. Másrészről rettenetesen nyugtalanító érzés volt tehetetlenül szemlélni a történéseket.

Számtalanszor elképzeltem már az akropoliszi hajnalokat. Péntek reggel hatkor indultak a buszok a London Hoteltől az Akropoliszhoz. Korom sötét volt. Munkanap lévén viszont forgalom már akadt, nem is kicsi. A görögök temperamentumos közlekedésének köszönhetően pedig gyorsan fel is ébredtem. Vagyis el sem aludtam az éjszaka, egyetlen percre sem. Ez pedig nem volt túl biztató az előttünk álló harminchat órát tekintve. Aggasztott, hogy Attila békésen szunyókált mellettem a busz hátsó ülésén. Azon gondolkodtam, ez vajon a rutinosok, avagy az esélytelenek nyugalma? Hiszen tisztában voltam vele, hogy nincs mit szépíteni, Attila nem készült fel tisztességesen az idei megmérettetésre. Két sikeres Spartathlon teljesítés, és húsz év ultrás múlt ide vagy oda, az idei évben jómagam, az ultrákat éppen csak kóstolgató lelkes futóként többszörösét edzettem annak, amit Attila. De ennek gondolatát gyorsan elhessegettem. Hagytam őt aludni. Pecsenyére pillantottam. Arcának minden apró rezdülése félelemről árulkodott. Kísérője, Edit hozzám hasonlóan halálos csendben tűrte a percek kínzón lassú múlását. Egyikünk sem mondta ki, de tudtam, ő is azt érzi; keljenek már útra, jöjjön az a harc, kezdődjön hát az őrület és a haláltusa.

Hogy mit éreztem az Akropolisznál? Először is azt, hogy milyen gyönyörű és fenséges kivilágítva az Akropolisz. Az eddig csak képekről ismert világ. Furcsa volt ez az egész légkör három dimenzióban. Úgy éreztem, forog velem a világ, élvezni vágytam ezt a szédülést és forgást, de a történések folyton visszahoztak az életbe. A közös fényképezkedés – persze az én fotóim nem sikerültek, árnyékosak lettek, de én csak drámai művészképeknek hívom őket, ahogyan a későbbiekben az éjszakában készült példányokat is. 🙂 Ismét tudatosítottam, egyetlen versenyen sem lehet kapkodás nélkül elindulni, mert még a Spartathlon rajtja előtti percekben is volt, aki a sapkáját kereste, volt, akinek ekkor jutott eszébe, hogy le kéne ragasztani Leukoplast-tal a kezében tartott kulacs alatt a kezét – Véghatti – és olyan is volt, aki az izgalomtól egész egyszerűen és szinte magától értetődően elveszítette józan ítélőképességét és ezzel együtt minden racionalitását – ez voltam én 🙂

Ölelkezés, jókívánságok, lopott csókok, titkolt könnycseppek, szikrákat szóró pillantások, ideges arcrángások, feszülő vádlik, a napbarnított bőrön fénylő izzadtságcseppek… A mindenféle – kinek miféle – feszültséget fokozandó, dobosokból, ha jól emlékszem kongásokból álló zenekar zendít rá, és adja meg a továbbiakra jellemző szívritmus ütemét. Olyan szinten a hatása alatt voltam ezekben a percekben a történteknek, hogy tulajdonképpen csak képek maradtak meg bennem. Olyan, mintha archív fényképekből kellene most összeszednem gondolataimat, olyan fényképekből, amelyeknek hangja van, szaga, íze és villódzó fényei. Elveszített realitásom és az állóképek adta részleges momentumok miatt bennem valami dobpergés-színű, sportkrém állagú, fekete-fehér szagú és be-bevillanó illatú képek élnek. És egy távoli, tompa hang. A rajt hangja. Torokszorító volt. A többiek féltése. És a saját hiányérzetem. Vágyakozásom. A részévé akartam én is válni az élménynek. Menni akartam, futni, úgy éreztem, a feszültség, ami összegyűlt bennem, hív, csalogat az útra. Abba a másik világba. De nekem most maradnom kellett. Hála Istennek…

Valami véget ért. Valami pedig elkezdődött. Véget ért a ’kezdődjön már a harc’ tenyérizzasztó várakozása. Mintha a rajt pillanatával egy méretes szikla esett volna le görnyedt hátunkról. Az más kérdés, hogy e helyett a szikla helyett egy sokkal nagyobb, súlyosabb és ragaszkodóbb szikla épült ránk, lassan, fokozatosan és észrevétlenül.

Tudni kell, hogy a Spartathlon első nyolcvan, azaz nyolcvan – a gyengébbek és/vagy hitetlenkedők kedvéért 80 – kilométerén a versenyszabályzat szerint tilos a kísérőknek a futókkal érintkezni. Vagyis etetni, itatni, vállba veregetni, megölelni, megcsókolni, sebeit nyalogatni, széket kirántani alóla, satöbbi. Tudni kell továbbá, hogy a verseny ezen kezdeti szakaszának – ismét leírva, nyolcvan kilométerének – megtétele annyit jelent; a futó megváltotta a belépőt a Spartathlonra. Itt, nyolcvan kilométernél, vagyis Korinthosznál kezdődik ugyanis a valódi verseny. Itt kezdődik a valódi Spartathlon. Az eddig való eljutásról illik tudni továbbá néhány dolgot a szintidőkről. Tudom, fejből fújja mindenki, hogy ha Spartathlon, akkor feszes szintidők… Nos. A kérdés az, felfogjuk-e, mit jelent a földkerekség talán legkeményebb, 246 kilométeres  versenyén a szoros szintidő? A Spartathlon beszámolókat olvasgatva valahogy természetesnek és magától értetődőnek tűnhet az, hogy az első nyolcvan kilométer arról szól, hogy gyűjtögetjük előnyünket a szintidőhöz képest, és mire Korinthoszhoz érünk, van is belőle bőven – jó esetben. A tények és elképzelések után viszont jöjjön a valóság.

Reggel 7 óra. Már most 30 fok fölött van a hőmérséklet. A percekkel ezelőtti sötétség észrevétlenül eloszlik. Mire az utolsó futók is átlépték a rajtszőnyeget, teljesen kivilágosodott.  Mi kísérők pedig autóba pattantunk és irány az Athénból kivezető menekülő útvonal. Az első húsz kilométert a forgalmas athéni főútvonalon kell megtenni a futóknak, lépésben haladó autók mellett, tehát a szén-dioxid és a szén-monoxid mennyiségét tekintve nem szenvedtek hiányt. A szintidőket tekintve hajszállal a hat perces ezreken kívüli tempóban kell egyik ellenőrzőponttól a következőhöz megérkezni. Nos, ezt az információt azért érdemes pár pillanat erejéig emészteni, végiggondolni, ízlelgetni, kóstolgatni. Mert valamirevaló futóember józan ésszel felfogja, hogy emellett a limitidő mellett nem lehet bizony kényelmesen kocogni, kedvünkre bokrozni, hányni , földön fekve látványosan szenvedni, bármennyire is jól esne. Mert egyszerűen nem fér bele az időbe.

A főváros bűzéből kimenekülve csodálatos élményt nyújt a háztetők mögül előbukkanó végtelen tenger látványa. Legalábbis nekünk, kísérőknek. A futók számára viszont elkezdődik a soha véget nem érő emelkedők, kanyarulatok, lejtők, forrón égető sziklafalak és a veszélyesen hívogató tengernyi hűs víz adta gyötrelem. A hőmérséklet 11 óra után nem sokkal, elérte a negyven fokot.  Az aszfalt valósággal lángol, árnyék sehol a vidéken. Ahol csak tudtunk, leálltunk az út szélén az autókkal, hogy legalább integessünk futóinknak, illetve feltegyük a szokásos ’Minden oké?’ kérdést, amire persze ekkor még elég hihetőnek tűnő határozott bólogatás volt a válasz. A mezőny egyre jobban széthúzódott. És korán, rettentő korán megjelent a futók arcán a szenvedés. Nem kérdés, a szokatlanul meleg idő előtti szelektálásba fogott a futók között. Első két megállásunk során nagyjából az egész mezőnyt bevártuk. Nem okozott meglepetést, hogy a magyar csapattagok közül Szilvi haladt az élen, mögötte nem sokkal lemaradva Rudolf Tomi, Zahorán Ádám, majd a mi Csabink (Pecsenye). A női mezőnyben ekkor Szilvi a második helyen állt Lizzy Hawker mögött. Én ezen meglepődtem, annak ellenére is, hogy Szilvi előző este utalt rá; Lizzy bizony UTMB-n edződött, 24 órás világcsúcstartó. És először indult a Spartathlonon. Tartogathatott tehát meglepetéseket.

Tóth Attila szépen haladt, az első szakaszon még mosolyt is kaptunk tőle. 🙂 Csakúgy, mint Véghattitól és Kasz Feritől, akik együtt futottak, szép, biztonsági tempóban. Tudom, hogy Atti mindig a mezőny végén indít, és az első maratoni táv után, az emelkedőknél kezd feljönni a fáradó, domboktól megtorpanó futókra. Azt mondja, muris dolog hátul kezdeni a versenyt, majd szépen, lassan de biztosan egyre feljebb kapaszkodni. Ha valaki, hát ő biztosan tudja, mit és miért tesz. Rutinos. Nem először van itt. És nem is másodszor. Ismeri a Spartathlon minden méterét, minden ellenőrzőpontját, oda-vissza, sőt, keresztbe-hosszába. A meleg azonban idén senkit nem kímélt. Ha őszinte akarok lenni, féltettem Attit, mert úgy éreztem, nem készült fel eléggé az idei Spartathlonra. Tulajdonképpen – ha a számokat tekintjük – nagyjából négyszeresét edzettem az ő edzésmennyiségének az idei évben. Persze tudom, ez semmit nem jelent, hiszen én alig egy éve futok ultrákat, ő pedig húsz éves ultrás múlttal a háta mögött állt rajthoz. De akkor is. A Spartathlon az bizony Spartathlon. Gondoltam én akkor is, amikor még fogalmam sem volt arról az egészről, amit itt testközelből átéltem.

 

Ötven kilométer után, dél és 42 celsius fok magasságában hirtelen felpörögtek az események. Ekkor nagyjából már ismertük a futóink előtt s mögött haladókat, így időben ki lehetett kalkulálni, hova mikor érkeznek. Mivel a szabályok szerint nem lehetett őket segíteni, általában két ellenőrzőpont között álltunk le az út mentén, nézelődő, pisilő, fürdőző turistát imitálva. Mecara után nem sokkal egy bögre hideg kakaóról álmodoztam – ami a másnapos, kissé száraz pogácsához istenien passzolt volna – egy árnyékos, ám a meleg miatt kellemesnek itt sem nevezhető parkolóban. Az élmezőny sorrendje – hazánk fiait és lányát tekintve – nem változott, Tóth Attila azonban a megtett kilométerszámhoz képest elég rosszul nézett ki. Hülye kérdésemre, miszerint minden rendben van-e, egy halk és erőtlen ’Az túlzás volna’ jött válaszként. Tűkön ülve vártam Attit és Ferit, mert tudtam, eljött a limitidő szaporításának ideje. Talán fél órájuk lehetett ugyanis az ellenőrzőpontokra meghatározott szintidőből. Ahogyan a magyar csapat több, mint felének. Fokozódó idegeskedésem levezetendő, leballagtam a tengerpartra lábat lógatni.

Hát, az valami csodaszép volt. Elbűvölően kéklő hullámok, lágy szellő, vakítóan tiszta víz. A part teljesen kihalt, nem is értem ezeket a görögöket… Fürdőruha is volt rajtam, enyém lehetett volna, ha nem is a világ, de a mecarai tengerpart hűs hullámai mindenképpen. Éppen elkezdtem kivitelezni a hullámokba való őrült gázolásomat, amikor az a piszok tücsök – gyengébbek kedvéért lelkiismeret – a vállamon rám förmedt; azok a szegény bolondok ott haldokolnak a forró aszfalton, mégsem tehetem ezt. Ezért aztán könnyes búcsút véve ettől a földi paradicsomtól, visszaballagtam az autóhoz és vártunk tovább. Feri kísérőivel voltam egy autóban, még jó, hogy igencsak humoránál lévő apa – fia párosról volt szó. 🙂 Feri lassan fel is bukkant egy meredek emelkedő tetején, Atti azonban nem volt vele. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy baj van. Azt vártam, gyorsabb lesz a tempója Ferinél, így az, hogy lemaradt, egyértelműen tudtam, bajt jelent. Nem vártam tovább, elindultam felé az úton, és nagyjából tíz perccel lemaradva megláttam Attilát: gyalogolt. Hát erre nem számítottam. Alig ötven kilométer után Attila gyalogol? Leesett a vércukor szintje. Evett mézet, de semmi javulás. Rám sem nézett, csak a homlokát ráncolta. Semmi mosoly, semmi grimasz, semmi poén, semmi bunkó beszólás, csak gondterhelt homlokráncolás. Erre pedig megállt bennem a vér. Akárhogyan is számoltam, még minimum öt órán keresztül kitart a hőség. Ez napszúrás esetén nem túl biztató. Illetve akárhogyan is számoltam, húsz perc sem volt hátra a limitidőből, vagyis a következő ellenőrzőpont zárásáig. Attila pedig képtelen futni. Néhány perccel később kijött belőle minden. Ettől helyrejött a gyomra, a kérdés az volt, be tudja-e hozni lemaradását. Nem tudta. Kicsúszott a szintidőből. Ő, aki 2.45-ös maratont tud. Ő, aki 24 órás Ultrabalatont tud. Ő, aki kétszeres Spártai hős. De ez mit sem számít. Ez itt a Spartathlon. Az első 80 kilométer talán a legkeményebb rotációs szakasza a versenynek. Általában eddig kiderül a felkészületlenség, előjönnek a sérülések és a limitidő is sokaknak a verseny végét jelenti. Befutsz az ellenőrzőpontra, a szívtelen és kegyetlen pontőrök rezzenéstelen arccal, görög félmondatok ordítozása közepette leveszik a rajtszámod, és ennyi. Vége. Nincs tovább. Vége az álmoknak. A céloknak. A küzdelemnek. És a befektetett iszonyatos mennyiségű munkának. Az embernek a szíve szakad meg, ha ezt végig kell néznie. Korinthosz előtt Attila mellett több magyartól is elvették a rajtszámot, időtúllépés miatt.

Kemény percek ezek, de az élet megy tovább. Még ha akkor úgy is tűnik, vége mindennek. Mert ilyenkor tényleg vége mindennek. Egy picit meghal az ember. Attila is tudta ezt, viszont azt is, hogy többek még versenyben vannak, őket kell tovább segíteni. Elhatároztuk, hogy Korinthosznál együtt átszállunk Ági ( Tóth Attila párja és kísérője) autójába. És hármasban folytatjuk az utat. A zarándokutat. A tenger felé tekintve kirajzolódott először csak halványan, szinte káprázat-szerűen, majd egyre határozottabban a Peloponnészosz. Közeledett a korinthoszi csatorna és a 80 kilométeres frissítőpont.

Elhaladtunk az olajfinomítók mellett, fullasztó bűz volt, égető hőség, sehol egy árnyék, semmi levegőmozgás. A várttal ellentétben a Korinthoszi csatorna annyira jelentéktelen, hogy észre sem vettem, amikor áthaladtunk rajta. A híres Korinthosz. A legnagyobb frissítőpont. Itt aztán zajlik az élet. Pláne most, hogy a futók nagy része enyhén szólva szenvedősen ért ide. Rengeteg ember, sürgés-forgás, frissítőasztalok, masszőr sátrak, hányó, síró, élettelenül maguk elé meredő, földön fekvő, élőnek csak jóindulattal nevezhető futók tömkelege.

Itt végre legálisan is lehet találkozni a futóinkkal, éppen ezért Korinthosz igen jelentős pont, lélektanilag mindenképpen. A Spartathlon valódi rajtja. A tényleges verseny kezdete. Délután 4 óra. 30 perc volt hátra a szintidőből. Megérkezik a záróbusz, rajta több, a versenyt feladni kényszerült magyarral. Gondterhelt, fáradt, csalódásról és fájdalomról árulkodó arcokkal. Szükségtelen magyarázkodásokkal. Összetört álmokkal. Sérült izmokkal. Gördülő könnycseppekkel. Beszélgetünk velük, közben Tóth Attilát várjuk. Ági láthatóan ideges, Attila az előző években Korinthoszhoz közel három óra előnnyel érkezett. Most nincs egy órája sem. És rossz állapotban van. Vánszorog. Le kell ülnie. Fejét lehajtva ül egy széken, élettelenül maga elé meredve a fejét csóválja. Ijesztő látvány. Amikor arra gondolok, vagy azt kérdezik tőlem, ki az az ember, aki az utamat mutatja, akiben megtestesül a tiszteletem, csodálatom, akinek minden lépését próbálom figyelemmel kísérni, hiszen ezek a lépések azok, amelyek előttem példaként lebegnek, nos, ez az ember számomra egyértelműen Tóth Attila. A példakép. Kettős érzés volt bennem amiatt, hogy tudtam, mostantól Attilát fogjuk végigkísérni az úton. Égtem a vágytól, hogy én is ott lehessek, vele együtt átélhessem a történéseket. Másrészről megijesztett a tudat, hogy most aztán végig kell néznem nem csak a végső katarzist, hanem az odáig vezető út számtalan haláltusáját, Attila és a többi futó minden egyes meghalását és újraéledését. Korinthosznál Ági határozottan megetette, megitatta Attilát, jeget pakolt a hátizsákjába, majd nehezen, nagyon nehezen, de útjára indította. Ősi Korinthosz felé.

Sokak számára ez a szakasz jelenti a Spartathlon mélypontját. Túl a Korinthoszi nagy ellenőrzőponton, tudva, hogy ez még csak az út eleje, mégis már 8-9 órája futnak, a melegtől kiszívva, kiszáradva, fáradtan, a nap még mindig csak alig éreztetni, hogy lassan nyugovóra térne. Az ember a rajt pillanatától Korinthoszt várja. Mert vízválasztó. Túllépve a várva várt ponton pedig marad a nagy üresség. Előjön a pszichés fáradtság, felmerülnek a miért? kínzó kérdései, és a vége egyre messzebb és messzebb. Előttük az éjszaka, a Hegy, a Spártai főút rettegett, égbe nyúló emelkedői. Ősi Korinthosz kegyetlen szakasz, de elsősorban mentális szempontból. Észnél kell lenni, és fejben roppant erősnek. Aki fejben gyenge, itt fog kiszállni. Mert elveszíti a céljait, a motivációt, a reményt, mindent, ami valójában idehozta őt. A vidék lecsendesedik, a hullámzó út mindkét oldalán narancs- és szőlőkertek sorakoznak.

Lassan haladunk az autóval, mert hamarosan utolérjük Attilát. Gyalogol. Úgy tűnik, képtelen futómozgást végezni. Elhaladunk mellette, de nem szólunk egy szót sem. Fejét leszegve ballag az út szélén. Ránk sem néz. Ismét előre megyünk, megállunk, bevárjuk őt, próbáljuk, vagyis inkább Ági próbálja őt biztatni, némi sikerrel, mert újra futni kezd. Én megszólalni sem merek. Egyrészt nem tudom, mit mondhatnék, magamból kiindulva pontosan felfogom, hogy ilyenkor vagy a háta közepére kívánja az ember a biztató szavakat, vagy pedig egyszerűen meg sem hallja. Ezért aztán csendben hallgattam. Ági persze erőszakos volt, szabályosan lenyomta Attila száján a gélt, az elfelejtett magnéziumot, a folyadékot. Attila hol futott, hol gyalogolt. De a limitidő vészesen csökkent. 40 perc. De inkább 35. És ezt pszichésen bizony kemény volt feldolgozni. Arra gondoltunk, semmi baj nincs, az volna a furcsa, ha minden rendben lenne. Lassan enyhülni fog a hőség, és Attila erőre fog kapni. Gondoltuk. És persze el is hittük. Mert nem tehettünk mást. Korábban elhatároztam, hogy rengeteg fényképet fogok készíteni az útvonalról, és kíváncsian vártam a tájakat, városokat, amelyeken keresztül vezet az utunk. De utólag jöttem csak rá, hogy szinte semmire nem emlékszem az egészből. Annyira más világba csöppentem, annyira más gondolatok, érzések és érzékelések kötötték le a figyelmem, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk. Egy szakaszon közvetlenül az ókori romok mellett mentünk el, itt rémlik egy csodaszép hegy a háttérben.

 

Erről a helyről viszont inkább képek maradtak meg bennem. Hangulatos kávézók között elhelyezett ellenőrzőpont. Visszhangzó kávéskanál csilingelések, boldog nevetések a teraszokról. Lustán pihegő kutyák a hófehér márványkövön. Egy játszótér, éppen a hegytetőn lévő Akrokorinthossal szemben. És Löw Andris (tizenhatszoros Spartathlon teljesítő) teljesen váratlan felbukkanása. Nem hittünk a szemünknek, amikor Andris befutott az ellenőrzőpontra. Hiszen jó ideje semmi hírt nem hallottunk róla, csak azt tudtuk, hogy vészesen közel járt már Korinthosz előtt a szintidőhöz. Most pedig szabályosan berobbant a frissítőállomásra, megtöltötte a kulacsát vízzel, majd suhant is tovább, mint aki éppen most kezdett el futni. Néhány perccel mögötte érkezett Attila. Változatlanul rossz állapotban. A sapkától és leszegett fejétől nem látszódtak a szemei, de a szája is mindent elárult. Meredek emelkedőn vezet az út a kávézóktól távolodva, Ági egy szakaszon elkísérte Attilát.

Közben Attival addig kólázunk egyet, és próbálnék az ő lelkével is foglalkozni – ha hagyná. De persze ő nem az a típus. Hullámzik. Egyik percben teljesen magába roskadva ül és bámul a távolba üres tekintettel, a következő percben pedig valami éktelenül morbid megjegyzéssel akar minket jólléte felől biztosítani. Nehéz ezt a hullámzást elviselni, de ez nem kívánságműsor. Atti csalódott és az ég tudja, mi játszódott le az ő fejében is. Vélhetően konklúziókat kóstolgat, hibákat keres, magyarázatokat. Pedig nem kellene. Csak és kizárólag magáért és magának. Sokan hívják őt telefonon, és minden egyes hívás során – nem hallom ugyan, de – pontosan tudom az első elhangzó kérdést: mi történt Atti? Gyűlölöm ezt a kérdést. A nagyobb versenyeim után nem véletlen, hogy napokig a telefonomat is kikapcsolom. Ha jól sikerült azért, ha nem sikerült, akkor pedig azért. Mert az ultra annyira más világ, hogy idő kell az onnan való visszatéréshez. Mert bizony vissza kell térni a realitás talajára, azok közé az emberek közé, akik azt a másik világot nem ismerhetik. És először saját magunkban kell helyére tenni a dolgokat. Az érzéseket, Örömöket, csalódásokat. Boldogságot, fájdalmat. És ha ez szépen lassan letisztulni látszik, akkor már alkalmasak vagyunk a külvilággal való közlésükre. Emlékszem, nekem a Sárvári verseny után kellett a legtöbb idő ehhez. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam erről mesélni az embereknek. Értetlenül néztek rám így is, hiszen hogyan is érthetnék meg, mi jó volt nekem a 12 órán át tartó folyamatos hányásban és hasmenésben. Mert hiszen abban semmi jó nem volt. De amit a verseny végén éreztem. Nos, az a boldogság pótolhatatlan. Most is hiányzik az érzése, Görögországban is hiányzott, és minden egyes nap minden egyes percében. Mert az ultrafutókat ez a boldogság élteti és viszi tovább ezen a rohadt nehéz úton. Akkor is, ha hosszú-hosszú órákon át olyan szintű fájdalmakat élnek át egy végtelen mélységű gödör legalján, amit ’halandó’, hétköznapi ember nem is ismerhet. Tudtam, most Tóth Attila egy ilyen fájdalom-gödör mélyén vergődik. „Ahol vagyok: ott a paradicsom” Mondta Voltaire. Ízlelgettem szavait, és azon gondolkodtam, igaza van. És még sincs igaza…

Borzasztóan érdekelt, mi játszódik le Attila fejében. Ahogyan erőtlenül gyalogolt a narancs-és szőlőültetvények között, a lemenő nap megfojtott sugaraiban, még végeláthatatlan messze a céltól, fejét leszegve, a világot kizárva, tökéletes magányában. A csend táptalaja az a hely, ahol minden dolgok magvai lakoznak. Attila csendje érthető, az ő táptalaja a gödör mélyének termékeny talaja volt, itt aztán lakozhatnak magvak, bőven. Órákon át tartott ez a kegyetlen vívódás, a harc az idővel, az izmokkal, amelyek a gyengeség mértéke miatt már nem engedelmeskedtek az agynak. Mi játszódik le ilyenkor egy ember fejében? A rosszabb pillanatokban próbál megbarátkozni annak a fájdalomnak a megismerésével, ami a feladás pillanatában fog rátelepedni. Mert az a fájdalom rosszabb minden testi fájdalomnál. Hiszen örökké tart. Örökre szól. Mélyen beleköltözik és gyökeret ver minden sejtünkben. Ezt pontosan tudva, addig megyünk tovább észérvek nélkül, amíg a test végleg fel nem adja a harcot. Attilánál ez a pillanat a 31-es számú ellenőrzőponton jött el.

Soulinari kedves kisváros 110 kilométernél. A frissítőpont egy domb tetején áll, nagy a nyüzsgés, a falu öregjei székeket pakolnak az út mellé, onnan figyelik a nem mindennapi eseményeket. A sikátorszerű utcák minden halk szóra visszhangoznak. A görögök kiabálós természete folytán jó hangosak ezek a visszhangok. Este 8 óra 30. Már jó ideje teljes a sötétség. 8 óra 55-kor jár le a ponton a limitidő. A domb aljában a vaksötét miatt csak a közeledő futók alakját lehet látni, mozgásukról lehet őket felismerni. Feltűnik Attila vékony, magas alakja. Az, hogy vánszorog, nem kifejezés. Egyensúlyérzékét és koordinációját elveszítette valahol az előző frissítőpont óta eltelt négy kilométeren. Attól tartva, hogy állapotában arra is képtelen, hogy épségben feljöjjön ezen a pár méteren, és elérhesse a pontot, elfordultam. Képtelen voltam végignézni, ahogyan utolsó erejét összekaparva felküzdi magát. Észrevétlenül besétáltam egy közeli szűk kis sikátorba, és éreztem, hogy folynak a könnyeim. Tudtam, hogy vége. Attila arra sem volt képes, hogy megálljon a lábán. Arca furcsán kékes, szemein látszódott, hogy talán már nincs is köztünk. Azt mondta, néhány perccel ezelőtt hányt. De ő nem szokott hányni. Leültették egy székbe. Messziről figyeltem, mert nem akartam, hogy meglássák a könnyeimet. Hosszú percek óta mozdulatlanul ült, élettelenül, még a légzése sem látszódott. Feje előre ejtve. 10 perc a limitidőből.

Az egyik pontőr javaslatára lefektették a földre. Attila nem ellenkezett, csak sodródott. Feküdt a hideg csempén, szék-és asztallábak között, mozdulatlanul, Ági térdelt mellette. És teltek a percek. A súlyosan nehéz percek. Ági megkérte Véghattit, segítsen neki talpra állni, de nem ment. Lábai összecsuklottak, begörcsöltek. Képtelen volt felállni. A pontőr a szokásos ordítós-görögös hangnemben elkérte tőle a rajtszámát. Itt megint folytak a könnyeim. Vége.

A könnyeim több dolognak szóltak. A sajnálatnak, amit Attila iránt éreztem. Mint példakép iránt. Mint a számomra a világ egyik legerősebb, legkitartóbb, legszívósabb embere iránt, aki az én szememben talán nem is volt halandó. De most felfogtam, Attila is halandó. Sérülékeny és bizony képes veszíteni. Sajnáltam őt. És magamat is. Mert ekkor kezdtem felfogni, mennyire kegyetlen ez a világ. A Spartathlon világa. Éreztem, pillanatok, percek alatt repedeztek be szilárd alapokon álló álmaim alapjai. A repedések egyre nagyobb felületet értek el, mígnem roppant egy nagyot, és összedőlt az egész mindenség. Darabokban hevertek az álmaim, céljaim, vágyaim. Darabokban hevert a Spartathlonom. Önző gondolatok ezek, hiszen Attila Spartathlonja hevert csak igazán romokban.

Nem tudtunk mit kezdeni a kialakult helyzettel, esetlenül és bénán álltunk Attila fölött. Közben éppen a limitidő lejártakor befutottak a még versenyben lévő magyarok. Noszik Jani, Szabó Sanyi és Kasz Feri. Hihetetlen jó érzés volt meglátni őket, azt hittük, már kivették őket a versenyből. Jani és Sanyi szó nélkül indultak tovább, mit sem törődve azzal, hogy talán egyetlen perc előnyük volt a szintidőhöz képest. Látszódott arcukon az eltökéltség, a ’minden áron tovább megyek’ érzése. Látszódott azonban az is, már nem teljesen voltak tisztában a helyzet súlyosságával. Ítélőképességüket legyűrte a fáradtság. Kasz Feri könnyeivel küzdve mondta, nem bírja elviselni, hogy órák óta közvetlen mögötte halad a záróbusz, azt mondta, beleőrül. Fejben megborult. A lábai még elvitték a következő frissítőpontig, de fejben már feladta. Elvették a rajtszámát. Ahogyan Sanyiét is.

Azzal, hogy hallgatok, de figyelek, és ezzel együtt elfogadom a valóságot – elfogadom a dolgokat úgy, ahogy vannak, és nem úgy, ahogy én szeretném, ha lennének. Mindezek révén kivételes tudás kerül a birtokomba és kivételes hatalom. Kivételes tapasztalat és kivételes önuralom.

Bölcselkedést félretéve, rettenetesen nehéz és nem várt volt a helyzet. Én azonnal mondtam Áginak, vigye Attilát valami hotelbe, mert iszonyatos állapotban van. Persze hotel nem volt foglalva, hiszen erre egész egyszerűen senki nem számított. Kora este még viccesnek tűnt, amikor Ági – már kifogyva az Attilát futásra biztató érvekből, fenyegetésekből, parancsokból – kimondta: legalább reggelig fuss, holnaptól már van szállásunk. Akkor még én is szégyenlősen ugyan, de mosolyogtam ezen kijelentésén. Ami persze mostanra cseppet sem volt vicces. De még morbid sem. Azt hiszem, egyetlen percig sem volt kérdés, hogy lelki sebeink nyalogatása helyett visszaszállunk az autóba, és a még versenyben lévő társainkat fogjuk Leonidasz szobra elé segíteni. Andrist és Janit. Egy ideig kettejük között ingáztunk, mivel Andris néhány kilométerrel járt Jani előtt. Sajnos azonban hamarosan Jani is kifutott a szintidőből.

A most következő eseményeket két részre osztanám. Az első szóljon az éjszakáról. A másik az új görög nap virradásáról. A Souliraninál még fagyos hangulat lassan, nagyon lassan engedett fel az autóban. Ez is kizárólag Áginak és az ő csodálatos lélekjelenlétének és páratlan optimizmusának volt köszönhető. A két Attila a feladás okozta fájdalom elviselésével küzdött a maga kis világában, a maga konklúzióit ízlelgetve. Attila – az első ülésen – emellett küzdött a múlni nem akaró lábgörcsökkel és gyomorfájdalmakkal. Véghatti pedig – mellettem a hátsó ülésen – azt hiszem elsősorban a lelkiismeretével küzdött. Én pedig… nos, én az érzéseimmel küzdöttem. Vagyis inkább az érzéseim küzdöttek egymással. A pokolban éreztem magam. Abban a pokolban, ahová mindig is vágytam. Az ember pontosan tudja, hogy a pokol egy forrón égető hely. Na de felfogjuk mi azt, mit is jelent a szó, hogy forró? Olyan ez, mint amikor képeken csodáljuk az alpesi táj mesébe illő makulátlan, hófehér szépségét. Aztán amikor ott állunk, térdig a hóban, a fenségesen az égig magasodó hegyek lábánál, beleszippantunk a fagyos hószagú levegőbe, bőrünkön érezzük a szél hideg csípősségét, felfogjuk; ez egy más világ. A kép egy illúzió. Egy elképzelés. Egy olyan kétdimenziós illúzió, amiből hiányzik a lényeg. Az élet. Amikor az ember olvas, vagy fotókat nézeget a Spartathlonról, kialakul benne egy kép, egy elképzelés arról, milyen is lehet ez a világ. Amikor pedig belecsöppen a háromdimenziós valóságba, rádöbben, hogy itt minden sokkal, de sokkal élesebb, gömbölyűbb, szegletesebb, égetőbb, fájdalmasabb, gyönyörűbb, büdösebb, illatosabb és kegyetlenebb. Igazabb. Sirattam a hamis illúzióimat, mert azok olyan kézzel foghatóak voltak. A valóság viszont kegyetlenebb mindennél. Embertelen. Hogyan is képzelhettem én, hogy valaha rajthoz állhatok a Spartathlonon? Én naiv. Tökéletesen egészséges, erejük teljében lévő, évtizedek óta az ultrafutásnak élő férfiak elveszítik a harcot. Mit akarok én itt a hiányos tüdőmmel, a műtétem óta meglévő szívbillentyű problémáimmal és súlyos véralvadási betegségemmel?

Meghatározó élmény volt számomra a 35-ös pont, Nemea.

Korinthosz után a második legnagyobb frissítőpont. 123 kilométernél ez a Spartathlon matematikai féltávja. Persze szigorúan matematikailag, hiszen kivétel nélkül minden Spártai hős állítja; a Spártai főút kezdete, vagyis az utolsó 50 kilométer jelenti az út felét. Általában előrementünk az autóval a következő frissítőig, majd ott bevártuk Andrist. Ez pontosan így történt Nemeában is. Számomra olyan volt ez a frissítőpont, mintha egy más világba csöppentünk volna. Mesevilág volt, egy kegyetlenül morbid mesevilág. A fények, a hangok, a szagok, a légkör. Rengeteg ember; kísérők, szervezők, orvosok, masszőrök, alvó, evő, szenvedő futók mindenütt. Fél 11 körül járt az idő. Fél óra volt hátra a limitből. Andris nem kapkodta el a dolgot. A délutáni szintidejéhez képest viszont úgy tűnt, javulás állt be. Nemeában több futó lefeküdt aludni – persze, csak percekre. A masszőrök ágya is mind tele volt fájdalmas nyöszörgést hallató futókkal. A kísérők etették, itatták, öltöztették a szerencsétleneket, hiszen ők maguk már sokszor erre sem voltak képesek. Főtt étel is volt, amire én is felkaptam a fejem; ekkor éreztem először, hogy éhes vagyok. Két sajtos – joghurtos tészta között Ágival isteni görög mazsolát csemegéztünk.

 

Nemea valahogy nem engedi tovább az embert. Nem véletlen, amit Véghatti szokott mondani, miszerint igyekszik a lehető leggyorsabban áthaladni a nagyobb frissítőkön. Mert észrevétlenül is elcsábítják az embert a kísérői, az ételek, a fekvőhelyek, és súlyos percekbe kerülhet ez a gyenge elcsábulás. Én is csak álltam, és bámultam a nyüzsgést az éjszakában. Olyan volt, mint egy szorgos hangyaboly, ahol mindenki tudja a feladatát, mindenki az adott célra koncentrál, kerülve minden felesleges mozdulatot. Az égre tekintettem. A világmindenséget néztem, teljes és valós formájában, s a temérdek csillagot az égen. Harmonikus szépséggel ragyogtak, ritmusukat és dallamukat sosem vétik el, sosem zavarodnak össze és sosem botlanak meg. Vajon ők ott fenn tudják, milyen fontos dolog történik itt és most a föld ezen pontján?

Tóth Attila hála istennek kezdett kikászálódni a mélypontról. Ahogy teltek az órák az éjszakában, egyre jobb állapotba került. Legalábbis fizikálisan. Értem ezalatt azokat a maguktól értetődő dolgokat, miszerint például ételt kívánt a gyomrába tölteni, vagy képes volt lábra állni, amikor sürgető gondja akadt. Véghattinál viszont úgy tűnt, lelkiismeretével való harca közben egyre inkább vesztes pozícióba került. Csodálatos volt az őszinte önzetlen segítség, amit mindketten Andris iránt tanúsítottak. Saját gyötrelmeiket félretéve maximálisan azon fáradoztak, hogy társuk küzdelmét és fájdalmait lehetőség szerint csökkentsék.  Közben hírek is érkeztek az élmezőnyben járó magyar futókról. Rudolf Tomi hihetetlen erős volt, gyönyörűen haladt, az abszolút mezőny élvonalában. Szilviről tudtuk, hogy sajnos gyomorproblémái igencsak megnehezítették a küzdelmeit, a holland lánnyal folyamatosan váltották egymást a második – harmadik helyen. Csabi pedig combfájdalmakkal küzdött már délután óta. Mi is egyre fáradtabbak, egyre sebezhetőbbek és a történések hatására egyre érzékenyebbek voltunk, így nem csoda, hogy a rossz híreket nehezen éltük meg. A jó híreknek viszont iszonyatosan tudtunk örülni. Lélekben ott voltunk hát velük, testben viszont Andris útját vigyáztuk, egyre közeledve a Hegy felé. Andris fejlámpa nélkül futott, de néhány korom sötét szakaszt leszámítva, a telihold fényének köszönhetően viszonylag jól lehetett látni. Lassan gurultunk az éjszakában, az autóban halálos csend, odakint egyre ritkulnak a civilizációt jelző települések. 10-15 percenként bevártuk Andrist, kérdeztük, szüksége van-e valamire, ha igen, teljesítettük kérését, ha nem, egyszerűen csak váltottunk vele néhány szót, miközben az autó lassan gurult mellette. Néha úgy éreztem, nem tudta mit és kivel beszél.  Nem volt teljesen magánál. Csak a lábai vitték előre. És a szíve. A szintidőhöz sajnos még mindig vészesen közel járt Andris, de persze mi reménykedtünk. Nem tehettünk mást. Úgy éreztem, a világ végéhez közeledünk. Körülöttünk a nagy üresség, hol kihalt földút, hol aszfalt. Szemmel láthatóan kevés volt a futó az út szélén. Volt, hogy hosszú percekig senkit nem láttunk. Ági szerint az előző években több volt itt a futó. Ennyire gyilkos volt a nappali hőség?

Bámultam kifelé az ablakon, és nem tudtam, hogy a lámpafényben a köd apró szemcséit látom-e, vagy az út porzik körülöttünk. Mindenesetre a szemcsék mögött a hold fényében távoli hegyek körvonalai rajzolódtak ki. Közeledtünk a Hegy felé. Áthaladtunk Malandreni majd Lyrkia városkákon, mindkettőben nyüzsgő élet fogadott minket a frissítőpontokon. Lyrkia után már egyre határozottabb és meredekebb emelkedőkön haladtunk. Egészen a Kaparelli nevű településig, amit Ági nem véletlen emlegetett. A városkában a frissítőponthoz vezető út emelkedési szintje – nem túlzok – nem sokkal maradt el a derékszögtől. Ezt autóval sem volt egyszerű megközelíteni, de hála Ági fantasztikus vezetési stílusának, sikeresen abszolváltuk. Azt pedig, hogy milyen érzés lehetett a szerencsétleneknek 154 kilométerrel a lábukban felfutni ezen a csodás emelkedőn, csupán haloványan tudtam elképzelni – pedig nem semmi fantáziával rendelkezem, sőt, rendszeresen futok terepen, jó nagy emelkedőket.

Nemea mellett Kaparelli volt a másik elvarázsolt mesevilág. Kedves kis falu, idős nénikkel és bácsikkal a frissítőasztal mögött. Még egy finom tűzpiros almát is kaptam tőlük, vélhetően látták rajtam, hogy nyálcsorgatva bámulom az asztalon lévő színes gyümölcsöket. Már a ponthoz vezető emelkedő is irreális volt, azonban ez csak a kezdet. A Hegy előszobája. Úgy vált minden egyre irreálisabbá, ahogyan egyre beljebb és beljebb merészkedtünk ebbe a Spartathlon nevű, az önkínzás talán legsúlyosabb formáját bemutató illúzió-szerű rémálomba. Kaparellit elhagyva 157 kilométernél jártunk, és egy 1200 méter magas hegy áll előttünk. Elkezdődik a brutális szerpentin, közeledünk a híres-hírhedt U kanyarban lévő frissítőhöz.

Gyönyörű hely. Attila fázott, vélhetően magas láza volt, ráadásul a fáradtság is alvásért kiáltott, így aztán az autóban maradt. Mialatt Andrist vártuk, Ágival kiültünk egy sziklára, ami az alattunk lévő hihetetlen mélységbe meredt. A telihold fénye csodaszépen kivilágította a tájat. Beszélgettünk, már nem emlékszem, miről, de még nevetgéltünk is. Aztán elhallgattunk és csak bámultunk lefelé, a meredek szerpentinen villódzó fejlámpák fénycsíkjára. A völgy mögött is ezer méteres hegycsúcsok magasodtak, ami tovább fokozva a látvány drámaiságát. Félelmetes és hátborzongató volt a látvány, ahogyan a futók, vagyis a fejlámpák lassan közeledtek felénk a mélyből. Fáztam, a nappal teleizzadt ruháim alatt libabőrös voltam mindenütt. Ismét az égre tekintettem. A világmindenséget néztem, a varázslatos teliholdat, s a végtelen csillagtengert az égen. Ragyogtak a hold fényében. A végtelen távolból közeledő fejlámpák pedig az ő fényükben fürödtek. Vajon ők ott fenn tudják, milyen fontos dolog történik itt és most a föld ezen pontján? Andrist fürkésztük a szerpentin távoli kanyarulataiban, de mivel fejlámpa nélkül futott, nehéz lett volna őt felismerni. Lassan mégis feltűnt az U kanyar elején, fáradtan, meggyötörten, le is feküdt a ponton lévő nyugágyra, azt kérte, keltsük fel 12 perc múlva, amikor szeretne majd egy meleg kávét. Ekkor 25 perce volt a szintidőig. A 12 perc alvás után 13 perce fog maradni. Ágival egymásra néztünk. Én jobbnak találtam, ha nem mondok semmit, gondolataimat inkább magamban tartottam. Ági azonban kimondta őket. Semmi esélyt nem adtunk Andrisnak a célba érésre. Semmit. Ha az éjszakát valahogy végigfutja is, be-becsúszva szintidőn belül, a másnapi forróság túlélhetetlen lesz ilyen szintű kimerültség esetén. Mindenesetre a 12 perc leteltével Andris felpattant a nyugágyról, felhörpintette a meleg kávét, majd nekiindult a meredek szóval nem kifejezhető hegynek. Ágival ekkor már azon gondolkodtunk, mennyire kényelmetlen lesz öt embernek az autóban nyomorogni Spártáig, kvázi teljes mértékben eltemettük Andrist. Mindenesetre elszántan, de egyre fáradtabban tovább indultunk, a Hegy túlsó felére. Fél 5 körül járt az idő. A futókat itt egy 3 és fél kilométeres szakaszon nem lehet kísérni, mivel kövek, sziklák között, abszolút nehezen járható földúton kell abszolválniuk a csúcstámadást. A Hegy megmászását követően Sagasban volt a következő frissítőpont. Ettől kezdve sajnos szakadozott emlékeim vannak, mert képtelen voltam ébren maradni. Persze néhány momentum, kép, hang élénken él bennem, de a dolgokat nem láttam összefüggésükben. Emlékszem, hogy iszonyatosan hideg volt, vacogtam alvás közben. Hajnali 5 óra. 8 fok körül a hőmérséklet. Durva belegondolni, hogy 12 órával ezelőtt 35 fokkal volt melegebb. És alig 3 óra múlva a hőmérséklet újra el fogja érni a 40 fokot. Arra is emlékszem, hogy Andris jeget kért. 8 fokban. Iszonyatos láza lehetett. Persze Ágiék autója maximálisan fel volt pakolva frissítővel, így jéggel is. Andris szerintem nem tudott volna olyan dolgot kérni, ami ne lett volna az autóban. Nestani a következő nagy ellenőrzőpont, 7 óra után valamivel érünk oda. Félálomban hallom, amint mondják a többiek, hogy Andrisnak még mindig 20 perce van a limitidőből. Nem csökkent. Szuper. Alszom tovább. A tripoli síkság Ági szerint a verseny mélypontja. Monoton, kegyetlen unalmas és egyhangú, odakint pedig még mindig éjszakai sötétség.

Arra ébredek, hogy mindenki alszik körülöttem az autóban. Odakint pedig pirkad. Ez valami meseszép volt. Ahogyan a távoli hegyek között már látszódik a nap narancssárga fénye, amint megvilágítja a sziklás hegyormokat. Egy kihalt út szélén állunk, semmi civilizáció, csak bokrok, fák és a távoli hegyek. Felbukkan egy futó a távolban. Elszégyellem magam. Ők 24 órája futnak, megküzdöttek hőséggel, fáradtsággal, szintekkel és kegyetlen holtórákkal, én pedig itt szenvedek az autó kényelmes ülésén, meleg kardigánomba bugyolálva, és minden vágyam egy kellemes zuhany volna… 24 órája harcolnak. Én pedig alszom. Elszégyelltem magam. Atti hirtelen felugrott mellettem, mondván megérkezett Andris. Erre Ági és Attila is felébrednek, mindenki kiugrik az autóból – na jó, Attila még módjával bánik az ugrálással, a lábai továbbra is fájnak, érthető módon – és várjuk Andris érkezését. Jó kis ébresztő volt. A 8 fok talán túlzás is. Nem volt az több 6 foknál. Gondolom, miközben Andris továbbra is jeget kér. Én pedig fogat mosok. A fogmosás pedig életet – és friss leheletet – lehel belém. Miután saját kicsinyes problémáimat sikerül háttérbe szorítani – úgy, mint álmosság, didergés, fürdéshiány, izzadság, büdösség, éhség – lassan visszatérek a realitás földjére, és ismét gyorsan megállapítom, hogy ez a verseny irreális. 24, azaz huszonnégy órája futnak, és Spárta még mindig végtelen messzeségben tőlük. A mentális féltáv, vagyis a Spártai főút is még húsz kilométernyire. Abban a tempóban, amiben jelenleg a futók haladnak, ez minimum két és fél, de inkább három óra. A nap hamarosan felkel, ami azt jelenti, percek alatt fog a hőmérő higanyszála 10-15 fokot felfelé kúszni. Majd még többet és többet.

Miközben szokás szerint bámultam kifelé az ablakon, saját ultrás élményeimen merengtem. Mivel 24 órát még nem futottam, az Ultrabalaton 106 kilométerét hoztam elő gondolataimban, mert a hajnali órák érzéseit akartam felidézni. Este 7-től futottam reggel 8-ig. A hajnali órákra gondoltam. Amikor minden normális, halandó ember alszik. Mi viszont lankadatlanul futottunk. Mert akkor és ott az jelentette a mindent. ’Július 1. hajnali fél 6, Csopak. 95 kilométer és 10 órányi futás van mögöttem. A jobb sípcsontom melletti csonthártya a gyulladástól már a lila, a piros és a zöld különböző árnyalataiban váltogatja színét. A duzzanattól nagyjából kétszeresére nőtt a lábszáram. Fáj. Kegyetlenül fáj. Alig bírom a kompressziós zokniba préselni. Percek óta zokogok. És Tihany még veszettül messze van. Mintha a környék összes kutyája körülöttem szaladgálna. Lassan rájövök, ez a hajnali látomás. ’Ultrafutó látomás’. Minden farönköt kutyának nézek. A csonthártyagyulladás miatt képtelen vagyok haladni, látomások gyötörnek és lassan a frissen szabályozott fogaim is lekopnak a fájdalmas csikorgástól. Soha ilyen kilátástalannak nem láttam az életet. Szerettem volna bedőlni az árokba és csak feküdni. Vagy meghalni. Mindegy már, csak ne kelljen futni. Istenem, csak egyszer érjek be Tihanyba. ’

Fél 11 magasságában értük el a Spártai főutat. Andrisnak egy órája volt a szintidőhöz képest. Néhány órával ezelőtt még életjelet sem sokat mutatott. Az eddigi gyakori gyaloglások után most pedig már szinte csak futni látjuk. Andris feltámadt. Visszajött közénk. Ez hihetetlen, de bevallom, még ekkor sem voltam túlzottan optimista, hiszen, lévén egy 600 méter magasságban lévő fennsíkon haladtunk, a hőmérséklet még nem ostromolta a 40 fokot. Egyelőre. És belegondolva, hogy alig 8 fokban is jéggel hűtötték magukat, minden bizonnyal nem élvezik túlzottan a nap melegét. Persze abban az állapotban, amiben ők voltak lassan 30 órányi futás után, a láztól értelemszerűek a hőhullámok és a vacogások egyaránt. Vajon mire gondolnak? Gondolnak egyáltalán bármire? Mit éreznek? Érzékelik-e még egyáltalán a testüket? Vagy a fájdalomtól már érzéketlenné vált mindenük? Mindenesetre Andris rendszeresen jeget kér; a kulacsába, sapkájába, nyakába, mindenhova, csak hűteni tudja magát. Andris úgy tűnik, feltámadt hamvaiból. Andris harcol. Andris vaníliás jégkrémet kér. Andris besuhan az egyik benzinkútnál lévő kávézóba – miután meglátta autónkat a parkolóban – és eldobja magát a hideg csempén, miközben mi békésen iszogattuk életmentő délelőtti kávénkat. Andris alszik két percet. De szerintem Andris ekkor nem alszik, hanem elájult. Andris küzd a meleggel. Az ismét egyre durvuló dombokkal. Andris harcol.

Tűz a nap, a Spártai főút pedig olyan, mintha a pokol legmélyebb bugyrai felé tartanánk. Durva, egyre durvább emelkedők, áll a levegő, az aszfalt izzik, és az isten tudja, mi tartja még a lelket és mi keringeti a vért ezekben az emberekben, akik az út szélén vonszolják elgyötört testüket, amiben annyi erő sem maradt már, hogy kis-és nagy dolgaikat néhány méterrel az úttól végezzék el. Szívfacsaró látvány az út szélén álló, de inkább görnyedő, hányó, vagy éppen nagy dolgát erő híján állva végző futók sora. Ez utóbbinál elfordítom arcom, mert nem vagyok képes végignézni. Befogadóképességem határához érkeztem, egyszerűen nem bírom, nem akarok több szenvedést látni. Ez embertelen. Soha nem láttam még embereket ilyen állapotban. Kontrollálhatatlan, irányíthatatlan testek, amelyeket ész már nem vezethet, mert ha észnél volnának, felfognák, mit tesznek magukkal. Ezeket a testeket már csak a szívük viszi előre. És itt nincs az az ember, aki bármit is tehetne értük. Hiszen amíg a lábukon állnak, menni fognak. Mi pedig szó nélkül kell, hogy végignézzük ezt az órákon, napokon át tartó állapotot. Nem látnak, nem hallanak már semmit. Látszik a szemükben a józan ész hiánya, üres tekintettel merednek ránk. Hihetetlen, de őket tényleg ez teszi boldoggá. A látottak hatására magamba zuhanok, és ismét elszégyellem magam. De most naivságom miatt.

Fájdalmasan lassan telnek az órák. Attól az iszonyatos mértékű szenvedéstől, amit az út mentén végig kell néznünk, mi is egyre jobban kínlódunk. Megkockáztatom; ezt mentálisan nehezebb végignézni testközelből, mint átélni. Hiszen náluk a józan ész már elveszett. Mi viszont józan ésszel, kell nem csak, hogy végignézzük, de támogassuk is ezt a haláltusát. A forróságtól az elmúlt 30-35 órában számtalanszor leizzadtunk, ragadt minden porcikánk, büdösek voltunk és én személy szerint roppant ingerült, már alig látok, szédülök, fáj a fejem, legyen már vége, érjünk már Spártába, mert megőrülök! Úgy éreztem, csordultig vagyok érzésekkel. A látvány, a szagok, az ismerősnek hitt, mégis tökéletesen ismeretlen látnivalók, a forró levegő vibráló feszültségéből származó hangok, a mindenhonnan erőteljesen áramló fájdalom teljesen elborítottak. Nem voltam képes a külvilágból érkező ingereket továbbra is befogadni, feldolgozni. Befogadóképességem az elmúlt órákban radikálisan lecsökkent, s most, az út végére szinte leállt. Úgy éreztem, forog velem a világ. Csak néztem ki magamból, de már nem fogtam fel azt sem, amit látok. Őszintén csodáltam Ági végig kitartó jókedvét, akkor is, ha tudom, sokszor már ő is a háta közepére kívánta az egészet. Pláne a mi végtelenül romboló, szomorkás és nyomott hangulatunkat. Attilák hangulatát nem kell magyarázni. Nehéz érzés lehet autóban ülve végigjönni az úton. És autóban ülve beérni Spártába, végigmenni a pálmasoron… Mire Spárta széléhez érünk, Andris nem tudom, hogyan, de két óra előnyt szedett – vagyis futott – össze magának a szintidőből. Hihetetlen ez az ember. Számtalanszor meghalt az elmúlt 34 órában, de mindannyiszor újraéledt. Esélyt sem adtunk neki. Most pedig itt van.

Leírhatatlan érzés volt a távolból meglátni a szobrot. Végigmenni a felé vezető pálmasoron. Majd ott állni, Leonidasz szobra előtt néhány méterrel.

„Itt fekszünk vándor, vidd hírül a spártaiaknak:

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

Áll a felirat a szobor talapzatán. Nem lépek fel a lépcsőn, nem megyek a szobor közelébe, és nem is érintem meg. Valami azt súgja ott legbelül; nem szabad. Nincs itt az ideje. Hallgatva hát a belső hangra, a lépcső alján maradtam, és onnan tekintettem fel a méltóságteljesen magasodó szoborra. Furcsa, hűs, mégis jóleső hidegrázás vonult végig egész testemen.

Nagy a tömeg, néhány percenként érkeznek a futók. Mindenki fényképez, ujjong, integet. Mi pedig Andrist várjuk. Már itt kellene lennie. Aztán meghalljuk a hangosbemondóban; Andreas Low. Megérkezett. Megöleli Tóth Attilát. Engem a hideg ráz. Tudom, mennyire fáj ez Attilának. Mindkét Attilának. Sírnom kell, de mégsem jönnek a könnyek. Pedig a torkomban lévő gombóctól majd’megfulladok. Attilára nézek. Fájdalom és keserűség ül az arcán. De boldog. Mert őszintén örül a mi Andrisunk célba érésének. A zarándokút véget ért.

Andris felmegy a lépcsőn, ismét megáll, majd tekintetét a szoborra emeli. Végre folynak a könnyeim. Tekintete azt mondja; ejj, te Király, feladtad a leckét rendesen! De itt vagyok! Tizenötödször is eljöttem! Andris megérinti a király lábát, majd megpihen a szobornál. Leül, arcát a tenyerébe hajtja. 34 óra szenvedés, harc, és embertelen küzdelem, önmagával, a körülményekkel, a testével és a józan ésszel. Sírni csak a győztesnek szabad. Andris győzött. Ismét győzött.

Sokan kérdezik tőlem, lehet-e példaképe valakinek, aki visszajött onnan, ahonnan én. Igen, lehet. Az én példaképeim ők, a Spártai hősök. Mert ők is képesek visszatérni. Nem a halálból, de onnan, ahonnan csak kevesek.

Alapvető gondolat, ami a Spartathlon átélése óta motoszkál bennem; megéri-e? Megéri-e végigcsinálni ezt az egészet? Megéri-e az életünket rátenni, időt, energiát, fájdalmakat nem kímélve menni a cél felé. A választ még nem tudom egyértelműen. Több futó is azt mondta, miután testközelből végignézte a versenyt, hogy soha. Soha nem fog a Spartathlon rajtjához állni. Egyrészt mert nem éri meg. Másrészt pedig alkalmatlan rá. Hiszem azt, hogy ennek a versenynek a teljesítésére csupán néhány kivételes teljesítménnyel bíró ember képes. A Spartathlon nem hasonlítható össze egyetlen más ultraversennyel sem. A Spartathlon egy más világ. Egy ésszerűtlen világ. Hosszú napokon, sőt, heteken keresztül azt gondoltam, ezt nekem is el kell felejtenem. Valóban úgy éreztem, összetört az álmom. Mert én nem vagyok rá alkalmas. De ma már nem mondom, hogy soha…

 ***

 Az idei Spartathlonon a rajthoz állók egyötöde ért célba. A 16 rajthoz álló magyarból pedig négyen teljesítették a versenyt. Rudolf Tamás, Lubics Szilvia, Lajkó Csaba és Löw András.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!