Tomán Edina blogja

Ez vagyok én

“Kértem Istentől erőt, hogy újra fel tudjak állni… 
Kaptam súlyt a vállamra, megtanultam mászni..
Kaptam több fájdalmat, ezáltal megerősödtem
Már nem fájnak a pofonok 
Kaptam még több csalódást… megváltozott az életem
Kaptam akadályt, bátor lettem
Már tudom… hogy mindent azért kapok az Élettől
Hogy próbára tegyen.. ki tudok-e mászni a gödörből.. 
Megerősít a fájdalom.. a könnyektől lettem az aki vagyok.” 

 

Fenti szavak tulajdonképpen 2003 decembere óta keringenek a fejemben hullámvasút-szerűen. De ennek ebből a szempontból nem akarom, hogy különösebb jelentősége legyen. Azt hiszem, belecsömörlöttem. Van az úgy, hogy véget ér egy periódus. Egy periódus, aminek pillanatai vastagon körbehálózzák az embert, és soha nem akarják szabadon engedni.  Az embernek pedig eszébe sem jut, hogy szabadulni kellene. Sodródik. Erőt merít ebből a szimbiózisból. És tudat alatt élvezi, hogy a sodró áramlatnak köszönhetően nem kell új, önálló utakat kitaposnia. Bekerültem egy körforgásba, ami nagyjából olyan élmény volt, mintha a kezdetekben áhítozva vártam volna a tekintélyes erejű hurrikánt, hogy felkapjon, és visszafordíthatatlanul magával vigyen. Utazni vágytam a belsejében, átélni mindent, amire kíváncsi voltam, ami gondolataimat és legfőképpen érzéseimet ingerelte. Egy idő után azonban a hurrikán természetét is kiismertem. Beleuntam. Ki hinné, hogy a hurrikán zűrzavarát és kiismerhetetlenségét is meg lehet unni? Belefáradtam. Akárhogy próbálgattam, már nem volt enyém. Már nem voltam önmagam. Kinőttem a hurrikán határtalan tágasságát. Felmegyek az internetre saját magamra rákeresve, kinyitom a kerületi újságot, beleolvasok a könyveimbe, és mit látok? Valakit, aki én vagyok, de annyira már mégsem. Valakit, akinek léte tiszteletre méltó, de már a múlt része. Hosszú éveken keresztül másról sem szólt az életem, mint arról az időszakról, Amikor megállt az idő… Amikor szív és lélek végzetes Szívtangóját járta. ’Majd a szív megbotlott, és a lélek erős karja sem tudta őt tovább megtartani. És már csak egy test feküdt a metró hideg, élettelen kövén…’

Csak úgy, mint évek óta folyamatosan, az elmúlt hetekben is több megkeresés érkezett a média részéről. És egyszer csak, egy videó felvétel során, ahogy ültem, szemben a kérdezővel, bámultam a távolba, azt éreztem, nem tudok válaszolni a feltett kérdésre. Nem akarok válaszolni. Nem értettem, hogy mi történik. Szédülés fogott el, és szerettem volna elrohanni, messze a távolba. Mert nem akarok válaszolni többé ezekre a kérdésekre! Nem akarom többé a betegségemet szavakba önteni! Nem akarok többé a túlélő Tomán Edina lenni! Nem akarom többé, hogy sajnáljanak! Nem akarom sajnáltatni magam, és nem akarok szánalmat látni az emberek szemében. Hirtelen olyan volt, mintha minden, ami addig történt, fekete-fehérbe burkolózott volna. Mintha egy film kockái eddig a pillanatig fekete-fehérek lettek volna. És ettől fogva csodálatosan kiszínesedett a kép. És most már minden színes. Elkezdtem hallani a saját hangomat, Azt a hangot, ami új még és vékony, de az idő múlásával egyre csak erősödik.

Nem gondolom, hogy különböző életek volnának a múltunkban, így az enyémben sem. Egy életem van, aminek voltak komoly, meghatározó részei, amelyekre hosszú időn keresztül testem és lelkem teljes súlyával támaszkodtam. De most már nincs szükségem erre a támaszra. Talpra álltam. Most már minden a helyén van. A járt ösvények helyett új utakat akarok kitaposni magamnak. Utakat, amelyek a már testileg-lelkileg egészséges ember sajátjai.

Első két könyvem megírása olyan meghatározó dolog volt, aminek akkor mindent, szó szerint mindent odaadtam magamból.  Ezek a könyvek az akkori Tomán Edinát jelentik. Mindenestül. Lecsupaszítva, meztelenre vetkőztetve, sőt, élve felboncolva. Kellettek nekem ezek az írások. Úgy éreztem, minden leírt szóval közelebb kerülök a megoldáshoz, a válaszokhoz, saját magamhoz. Azzal pedig, hogy nyilvánosságra hoztam őket, a saját húsomat, lelkemet vittem a vásárra. Úgy éreztem, mennem kell előre, boncolnom kell saját magamat, még ha ez olykor elviselhetetlen fájdalmat is okozott. Küzdenem kell a feledések ellen, a halhatatlanságért. A történtek halhatatlanságáért.

Akkor nem csak leírtam, de el is mondtam mindent. Ezerszer és ezerszer. És egy napon arra ébredtem, hogy már senkinek semmit nem akarok a történtekről elmondani. Már nem esik jól. Mert túlléptem rajta. Már nem akarom, hogy különcként nézzenek rám, nem akarom, hogy én legyek a fél tüdővel ultramaratont futó lány, és nem akarom, hogy folyton azt kérdezzék, miért futok? Nem akarom! Csak csinálni akarom a dolgom, az életem sajátos nehézségeivel együtt.

 

 

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!