Tomán Edina blogja

Lilien

Egy csapásra érvényét és jelentőségét veszítette minden, ami eddig az életet jelentette. Megszülettél. „Mint a liliom a tövisek között” Olyan vagy te ebben a világban. Nem csak szüleid világában, hanem az enyémben is. Vártalak. Mégis féltem tőled. Pedig még azt sem tudtam, ki vagy. Meg sem fogantál, mégis féltem tőled. Meg sem fogantál, mégis szerettelek. Mert ennél jobban szeretni embert nem lehet. Mint ahogyan én szeretem őt, aki az életedet adta. Az apukádat. A testvéremet. Az ő teste vagy. Az ő vére. Az ő élete. Amelynek legnagyobb boldogsága vagy.

CameraZOOM-20130528112243786

Az élet értelme itt van, egészen közel, az üveg túlsó oldalán. Amikor előre hajolok, hogy érezzem illatodat, azt a finom, gyöngyház színű barackillatot, azt a selymes boldogságot, amit valamiért, valahonnan, a múltból magamban hordozok, fejem nekiütődik az üvegfalnak. Ilyen közel van hát az élet értelme. És mégis ilyen távol. Szeretlek, mert a vérem vagy. Szeretlek, mert az vagy nekem, akit én nem kaphatok meg.

Két világ van. Az egyik, ami magam vagyok. Nélküle. A másik pedig a Vele teljes, feltételezett, oly sokszor megálmodott világ. A világ, ami maga az eredendően elveszített végtelenség, ami sohasem volt az enyém. És talán sohasem lesz. Amit Nélküle nem ismerhetek meg. Csak elgondolhatok. És elképzelhetek. És ezt az elképzelést továbbszőhetem. Kitalálhatom. Formálhatom, miközben felteszem magamban a kérdést: ki vagy Te? Aki árnya az életemnek. Akit folyton keresek, de nem is létezik. Legalábbis ebben a világban nem. Csak a gondolataimban. Mert a világnak csupa olyan helye van, ahol Te nem létezel. Néha, a nélkülözés fásultságában elfelejtem érezni hiányod, néha pedig úgy érzem, minden, ami körülvesz, Rád vár. Néha, a beletörődés természetessé váló világában nem érzem a veszteséget, néha pedig, amint nézek magam elé az utcán, Téged véllek látni… (2012. szeptemberi bejegyzés)

Félek tőled. Félek az érzésektől, amelyeket iszonyatos sebességgel előhívsz belőlem. Az érzésektől, amelyeknek létezéséről nem is tudtam. Nem tudhattam. Mert a te születéseddel születtek meg bennem. Még nem is láttalak, máris feje tetejére állt minden. Amikor pedig a minap először találkoztunk, forgott velem a világ. Csak néztelek, az üvegfal túlsó oldalán. Békésen aludtál, pici fejed befedte a gyöngyház kis sapka puhasága. Kornél azt mondta, olyan göndör lesz a hajad, mint az enyém. Sós cseppek folynak végig az arcomon, fénylő utat hagyva maguk után.

CameraZOOM-20130528111645557

Tomán Lilien, született kétezer-tizenhárom, május huszonhetedikén, tíz óra tíz perckor. 3330 gramm, ötvenhárom centiméter. Apró kezén rózsaszín kesztyűcske, amivel álmában dörzsölgeti pici orrát. Mosolyog. Ásít. Lélegzik. Egy apró élet, kicsi szív. Minden tapasztalat elévül, minden elhalványul, semmi sem számít többé, amit korábban fontosnak tartottam. Úgy érzem, képtelen vagyok elviselni azokat a torokszorítóan mély, csodálatos érzéseket, amelyeket nyakamba zúdítottál. Azzal, hogy megszülettél. Érinteni szerettelek volna, szagolni, érezni, pillantásodat birtokolni. De nem érinthettelek, nem érezhettelek. Néztelek hát. Az üvegfal túlsó oldalán.

***

529129_677727588912269_854449598_n

1461566_677727542245607_656533161_n

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!