Tomán Edina blogja

Feneketlen kút

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Fel-alá csapkod mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Annyira vad és nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártjuk. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja… 

Cecelia Ahern

 

…Néha, ahogyan a földön ülök a rothadó fatörzsnek dőlve, hangyák mászkálnak a lábamon, én pedig a fűszálakat tépkedem és számolgatom – mintha bármi jelentősége volna -, arról ábrándozom, mi lenne, ha újra az lehetnék, aki régen voltam. Elképzelem, hogy újra azokat a dolgokat csinálom, amiket régen. Újra hercegnő kastélyokat rajzolok, sötétkék mókusos vászoncipőben orgonafára mászok, és hazafelé futva a réten, hatalmas pitypang csokrot cipelek a kezemben, amiből a hófehér, ragacsos kutyatej bőséggel folydogál barna bőrömön. Elképzelem, hogy újra gyerek vagyok. Apu nyakában ülök, és onnan a magasból szemlélem ezt a borzasztó nagyvilágot. Ott volt nekem jó. Sehol máshol, azóta sem. Apu kezében, apu nyakában, az életet apu lélegzetén keresztül magamba szívva. Apu biztonságában. Kizárólagosan apu szerelmét akarva. Ez volt az én boldogságom. A megelégedésem. Soha nem viszonzott szerelmem. Ezért élem át újra és újra, a rothadó fatörzsnek dőlve.

A földön ülök, a rothadó fatörzsnek dőlve, ami fájdalmasan szúrja hátamat. Vajon fájhat-e annyira, mint amennyire az összetört szív tud fájni? A rothadó kitüremkedés vért fakaszt a bőrömből. Nem. Nem fájhat annyira.

***

Magzati testhelyzetben fekszem a konyha hideg csempéjén. Meztelen. Barna bőröm a világos csempén olyan lehet, mint sártócsa a koszos havon. Zokogok. És képtelen vagyok abbahagyni. Fáj a létezés. Fájnak a gondolatok. Fáj minden, ami körülvesz. És minden, ami belülről feszít. Ragaszkodik hozzám. Belém fészkelte magát, mélyen, és szorosan. Szorosabban, mint élvezetét testem mélyén kereső, vágytól lüktető férfi. Szabadulni akarok ettől a fájdalomtól. Szabadulni akarok saját, darabokba szakadt énemtől. Szabadulni akarok attól, ami én magam vagyok. Bárcsak mások is tudnák, milyen érzés azzal a félelemmel lehunyni a szemem, hogy reggel ugyanez a kínzó fájdalom ébreszt. Az a fájdalom, aminek, ha vége szakad, a semmi nem létező karjaiba hullom. Fájdalom és a semmi. Szenvedés és üresség. Két véglet. Két alternatíva. Élőhalott vagyok. Darabokba szaggatták énemet. Lenyúzták a bőröm. Lenyúzott bőrrel létezem. Levegőtlenségben fuldoklom. Hogyan is érthetné meg bárki is, hogy én nem érzem, ha süt a nap, mert a világ odaát van, az áthatolhatatlan üvegfal túlsó oldalán. Láthatom a világot, hallhatom hangjait, ordíthatok a zajban életét kilehelő hangommal, majd egy váratlan pillanatban a világ irányába táplált mérhetetlen szeretetem kipukkadhat, mint világűrbe száguldó lufi. És a szeretet végtelen vértócsa formájában ömölhet szét a világos csempe rideg, szemet bántó tisztaságán. És nem marad más, mint a végtelen üresség. Ami csak saját eleven húsom megsebzése által távozhat börtönként szolgáló testemből. Nézem meztelen lábamon a puha pihéket, a fájdalomtól érintetlen, bronz fakóságot. Tökéletes, tiszta vászon a műalkotáshoz. Csodálatos, ahogyan szögegyenes vonalban serken ki a fénylő vörös folyadék a húsból. Csodálatos, hogy a szív fájdalma a vér serkenésének pillanataira homályba vész és elviselhetővé válik.

Senkinek, fogalma sincs arról, hogy a fájdalomtól való függésem egy feneketlen kút. Épp úgy, mint a szeretettől való függésem. Nem elég, amit kapok, akkor sem, ha ez már mértéktelen. Még többre, sokkal, és még annál is többre szomjazom. Senki, még én magam sem tudhatom, milyen sokat fogok még követelni, mind fájdalomból, mind szeretetből. Akik a szeretetem akarják, éppen úgy kell szenvedniük, ahogyan én szenvedek, amikor apu kizárólagos, a mindenséget jelentő szeretetét nyeli el feneketlen kutam. Soha senki nem is képzelte, mit és mennyit kell majd tennie azért, hogy ezt a feneketlen kutat megtölthesse. Elképzelni sem tudom, mennyi szenvedésükbe fog kerülni, amíg képes leszek hiánytalanul boldognak érezni magam. Akaratomon és tudtomon kívül kínzom meg őket annak érdekében, hogy megtudhassák, mennyi maradt meg bennem abból az emberből, akit ők valaha is elképzeltek maguknak. Annak ellenére is, amennyi szépséget kaptam tőlük, mert gyűlölöm őket azért, mert maguktól nem tudják azt, hogy az én feneketlen kutamat ők soha, de soha nem lesznek képesek megtölteni…

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Tibor Szirmay says:

    Csodálom az életerőt és a teljesítményt, és az ehhez kapcsolódó emberhez méltó gondolatvilágot. Magam is örök teljesítményhatárokkal küzdök.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!