Tomán Edina blogja

Ahol az álmok születnek

“Ez volt a pillanat, amire David várt. A pillanat elmúlt, David elaludt, és életében először megérkezett oda, ahol az álmok születnek.”

(Mesterséges értelem)

 

Először is szeretném leszögezni, hogy ezt én nem akartam megírni.

Utoljára a tavalyi Olimpiai fáklyafutás után éreztem ehhez hasonlót. Amikor annak a gondolata is megőrjít és dühössé tesz, hogy másokkal kell megosztanom a bennem lévő érzéseket. Elképzelhetetlen. Gondoltam. Akkor is. És most is. Most még inkább. Bennem most valami olyan dolog játszódik le, amit nem érthettek. Aminek nem lehettek részesei. Aminek csak az lehet és lehetett részese, aki végigcsinálta velem ezt az egészet.

A magyar filmgyártás aktuális állapotáról, azt hiszem, sokat elmond annak ténye, hogy idén először elmaradt a Magyar Filmszemle – hogy miért? Mert nincs mit vetíteni. A magyar filmgyártás gyakorlatilag évek óta áll. A szakmában tevékenykedők, vagyis tevékenykedni próbálók pedig – nem túlzás – kis híján éhen halnak. Szponzorok, támogatók nélkül képtelenség és emberileg lehetetlen vállalkozás ma, Magyarországon egy filmet legyártani. Hiába állt egy egész stáb a Fél lélegzet mögött, hiába akarta mindenki, hiába tudtuk, hogy ennek a filmnek komoly jövőt szánunk, 2012 elején úgy tűnt, vége. Aztán, másfél év küzdelem után, végül eljött a nap. Küzdelem az anyagi mélypontokkal, ál-barátokkal, küzdelem a film életben tartásáért és felvirágoztatásáért. Nem volt könnyű. De, hiszen „A szénből is nyomás alatt lesz gyémánt”. Mondotta Gyulai Attila, a film arculattervezője. Köszönhetően azoknak a támogatóknak, akik szívügyüknek tekintették a Fél lélegzet világra jövetelét, 2013 szeptemberében kitűztük a díszbemutató dátumát: november 2. Másfél év keserves, emberi kapcsolatokat gyökeresen megváltoztató, borzasztó pénzügyi mélységekből újra és újra kilábaló küzdelem után bemutatásra kerül, Vereb Vean András rendezésében a Fél lélegzet. Mert nagyon akartuk. Mert tudtuk, mindennél biztosabban tudtuk, hogy ezt a történetet meg kell mutatni. Ez a film egész egyszerűen világra akart jönni.

1379734_670745356277159_154501475_n

 

2013. november 2.

Tudtam, hogy nagy nap lesz. Tudtam, hogy soha életemben nem vártam ennyire még semmit. Tudtam, hogy sokan ott lesznek. Velünk. Időben le lett publikálva a bemutató időpontja, így pontosan tudtam, aki fontos, és, akinek ez a film számít, az ott lesz. Azt viszont nem tudhattam, mennyivel többet fogok kapni ettől az estétől, mint azt valaha gondoltam.

Persze, nem én volnék, ha nem november 2-án, délelőtt kutattam volna fel a várost az estére szánt cipőért. A cipőboltok valószínűleg, már hetekkel korábban is nyitva voltak, minden áldott napon, de mennyivel izgalmasabb mindent az utolsó pillanatra hagyni. Nos, ez az az alkalom, amikor nem számít se pénz, se idő, egyszerűen a tökéletest keresi az ember, minden áron. Megtaláltam. 🙂

 

Persze, menni nehezen tudtam benne, a térdfájásom miatt egy éve nem hordtam magas sarkút, pláne nem húsz centiset. Egész elszoktam tőle. De ez csak részletkérdés. Olyan, mint a bicikli. Soha nem lehet elfelejteni. Biztos, ami biztos, amíg az Isten háta mögül, a tizennyolcadik kerület kertvárosi részéből BKV-val megközelítettem a nagykörúti Örökmozgó Filmmúzeum épületét – csöpögő esőben, nyirkos, csúszós úton -, a tökéletest a táskámba rejtettem, lábamra pedig a szaladgálós, lapos talpú műbőr bokacsizmát húztam. Szeretem az esős, hűvös, szeles őszi időt. Az olyan más. Intimebb. Magányosabb. Olyan, mintha az aláhulló vízcseppek falat vonnának a külvilág és köztem. Esőben vagyok én, van a világ, de a kettő között nincs kapcsolat, nincs átmenet. És most éppen erre volt szükségem. A nagykörúton sétáltam, ráérősen, mint akinek nincs sem jobb, sem más dolga. Élveztem, ahogyan az aláhulló vízcseppek megnyugtató hanggal cseppennek a járda pocsolyáiba, és hullanak alá esernyőmön végigfolyva a kabátomra és a táskámra. Az égre tekintettem, ahogyan mindig teszem, amikor igazán fontos dolgok előtt állok. A világmindenséget néztem, teljes és valós formájában, s a temérdek felhőt az égen. Harmonikus szépséggel ragyogtak a Hold átütő fényében, ritmusukat és dallamukat sosem vétik el, sosem zavarodnak össze és sosem botlanak meg. Vajon ők ott fent tudják, milyen fontos dolog történik itt és most, a föld ezen pontján?

Erzsébet körút 38. Örökmozgó Filmmúzeum. A mai műsor: Vereb Vean András filmje, a Fél lélegzet. Díszbemutató. Kétszer sétáltam el az épület előtt, kétszer léptem bele teljes erőbedobással abba a jókora, frissen keletkezett pocsolyába, amitől a szép, tökéletes harisnyám – a tökéletes cipőre várva – csurom víz lett. Majd beléptem az üvegajtón, és innentől kezdve belekerültem abba az örvénybe, ami magába szippantott. Tehetetlenségemben, ha akartam sem tudtam volna belőle kikászálódni, na de hát miért is akartam volna! Jó volt, hogy magával ragadott, akartam, hogy magával ragadjon, pláne az első feles után, amit drága Dénes barátommal ittunk meg. (Horcsin Dénes, a film társrendezője) Az emberek pedig jöttek. Jöttek, és egyre csak jöttek. Ahogy már írtam, tudtam, hogy aki számít, az ott lesz. Akinek fontos ez a film, ott lesz. És így is történt. Rokonok, barátok, ismerősök… És rengeteg ismeretlen. Az ország túlsó feléről is jöttek, vonattal, busszal, autóval. Gyorsan kiderült, az eredeti tervhez hűen, egymás után két bemutatót kell tartani, mert a 19 órás vetítésre gyorsan elfogytak a jegyek. Aztán szépen lassan a 20 órásra is…

_DSC4389

Vincze Lilla ölelése maga volt a beteljesült gyerekkori álom. Vincze Lilla pedig maga a megtestesült kedvesség és meleg, őszinte szeretet. Amikor néhány héttel korábban biztossá vált annak ténye, hogy Vincze Lilla fogja felénekelni az András által megírt, csodálatosan szép, Hazamegyek című dalt, a csillagokat képes lettem volna lehozni az égről. Boldogságomban. Szüleimnek hála, a Napoleon Boulevard dalaira nőttem fel. Akinek pedig egyszer vérébe ívódnak ezek a dallamok, és Lilla csodálatos hangja, azt soha többé nem eresztik. Velem is ez történt.

Fentről érkezünk, fáradt a szárnyunk
Hosszú út után kemény a föld
Szél fújt, vihartól ázott az arcunk
Nincs már semmi baj, nem könnyezünk.

_DSC4385

Igazság szerint senkit nem szeretnék kiemelni azok közül, akik jelenlétükkel megtiszteltek minket november 2-án. Mert nekem nagyon sokat, és még annál is többet jelentettetek mindannyian. Hogy is mondjam, hogy senkit ne bántsak meg… Mindenkit keblemre öleltem, őszinte szeretettel és tisztelettel, aki ott volt. És egy kicsit mindenkit kizártam az életemből, aki nem volt ott. Mert ők nem tudják. Azt, amit annyira, de annyira szeretnék a világba kiáltani. De nem lehet. Ezt csak átélni lehetett. Mint ahogyan csak átélni lehetett azt is, hogy a vetítés kezdete előtt fél perccel beléptem a mozi, már elsötétített vetítőtermébe, és tökéletes teltház látványa fogadott. Elindultam hátulról, az első sor felé, de közben egyfajta boldog lebegés állapotában pásztáztam szemeimmel a félhomályban az arcokat. Értetlenségemre, de mégis ész érvekkel megmagyarázva, a családom az első sorban foglalt helyet. Én pedig apu és tesóm között ültem. Ezt már napokkal korábban kitaláltam magamban, hogy mindenképpen apu mellett akarok ülni. A másik oldalon Kori, anyu, majd nagymamám. Megfelelő közelségből akartam érezni, érzékelni és átélni minden egyes, a film által okozott szomorúságukat, fájdalmukat, emlékeiket és boldogságukat. Minden egyes rezdülésüket. Lévén, a film rólam szól, ha tetszett, ha nem, meg kellett néznem, még a bemutató előtt. Persze, kíváncsi voltam, de rettentően, viszont féltem is, legalább annyira, mint amennyire kíváncsiságom vezérelt. Féltem, hiszen pontosan tudtam, a látottak és legfőképpen a hallottak, sokkolni fognak. Az első megtekintés után csak sírtam. Mert annyi minden volt, amiket értelmeznem, emésztenem és tudatosítanom kellett. Legfőképpen talán azt, hogy ezek a végtelenül intim és húsunkig hatolóan fájdalmas dolgok mostantól a világ előtt is láthatóak és hallhatóak lesznek. Persze, leírtam én már ezt az egészet. De az más. Azok a gondolatok az enyémek. Az érzések is és a fájdalmak. De itt, a filmben ez már róluk is szól. Első két könyvem megírása olyan meghatározó dolog volt, aminek akkor mindent, szó szerint mindent odaadtam magamból.  Ezek a könyvek az akkori Tomán Edinát jelentik. Mindenestül. Lecsupaszítva, meztelenre vetkőztetve, sőt, élve felboncolva. Kellettek nekem ezek az írások. Úgy éreztem, minden leírt szóval közelebb kerülök a megoldáshoz, a válaszokhoz, saját magamhoz. Azzal pedig, hogy nyilvánosságra hoztam őket, a saját húsomat, lelkemet vittem a vásárra. Úgy éreztem, mennem kell előre, boncolnom kell saját magamat, még ha ez olykor elviselhetetlen fájdalmat is okozott. Küzdenem kell a feledések ellen, a halhatatlanságért. A történtek halhatatlanságáért. A film viszont már a családom halhatatlansága.

_DSC4394

 

Csodálatos volt végigélni érzéseiket és rezdüléseiket a film alatt. Csodálatos volt apu kezét szorítani az utolsó percekben. Csodálatos volt a 140 ember vastapsának hatására szégyenlősségemből kigubózva felállni, és az önzetlen, csodáló és alázatos szeretetben lubickolni. De a legcsodálatosabb, nem csak ezen az estén, de 32 év távlatában visszatekintve is, apu ölelése volt. Nem pusztán egy ölelés volt ez, hanem az a vágyott és mindennél jobban kívánt szeretetnyilvánítás, amitől teljesnek érezhettem magam. Gyermeknek. Szeretettnek. Megbecsültnek. Tiszteltnek. És fontosnak. A legfontosabbnak. …Néha, ahogyan a földön ülök a rothadó fatörzsnek dőlve, hangyák mászkálnak a lábamon, én pedig a fűszálakat tépkedem és számolgatom – mintha bármi jelentősége volna -, arról ábrándozom, mi lenne, ha újra az lehetnék, aki régen voltam. Elképzelem, hogy újra azokat a dolgokat csinálom, amiket régen. Újra hercegnő kastélyokat rajzolok, sötétkék mókusos vászoncipőben orgonafára mászok, és hazafelé futva a réten, hatalmas pitypang csokrot cipelek a kezemben, amiből a hófehér, ragacsos kutyatej bőséggel folydogál barna bőrömön. Elképzelem, hogy újra gyerek vagyok. Apu nyakában ülök, és onnan a magasból szemlélem ezt a borzasztó nagyvilágot. Ott volt nekem jó. Sehol máshol, azóta sem. Apu kezében, apu nyakában, az életet apu lélegzetén keresztül magamba szívva. Apu biztonságában. Kizárólagosan apu szerelmét akarva. Ez volt az én boldogságom. A megelégedésem…

_DSC4426

És most újra átélhettem. Feltöltődhettem vele. Boldogságom és elégedett megnyugvásom végigkísérte az estét. Ehhez pedig mérhetetlen szeretetet, tiszteletet és csodálattal vegyített hálát kaptam az emberektől. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, mit is tettem én azért, hogy az emberek fejet hajtsanak előttem, a vetítés végén kisírt szemekkel öleljenek és köszönetet mondjanak… Először értetlenül, majd a végtelenségig meghatódva próbáltam érzéseiket állhatatosan átélni. De teljes valójukban felfogni talán még mindig nem tudtam.

Amikor a boldogságot kisírnád, amikor a feszültségtől összegörnyedsz, amikor a fájdalmakat elneveted, amikor azt, ami veled történik egész egyszerűen képtelen vagy felfogni… Amikor megérkeztél.

999709_10200898754770615_672479119_n

 

1390707_662905833740485_607156169_n

 

_DSC4483

 

_DSC4450

“Ez volt a pillanat, amire David várt. A pillanat elmúlt, David elaludt, és életében először megérkezett oda, ahol az álmok születnek.” És igen, én megérkeztem. Oda, ahol az álmok születnek.”

_DSC4529

 

_DSC4510

 

_DSC4548

 

_DSC4559

 

2013. november másodikán útjára engedtük tehát ezt a történetet. Olyan érzés volt, mint az eddig féltve, szeretettel és csodálattal őrzött gyermekünknek elengedni apró kezét, és saját, önálló útjára engedni. Könnyeinket nyelve, mégis büszkén nézzük, ahogy egyre távolodik tőlünk, mígnem egyszer csak már nem látjuk. Ezért más. Ezért pótolhatatlan. Ezért egyszeri és megismételhetetlen a díszbemutató. Lesznek még vetítések, bejárjuk a filmmel az országot, és a határon túl is megmutatjuk ezt a történetet. Mindegyik egyedi lesz és különleges. De a díszbemutató megismételhetetlen.

Szeretném megköszönni minden egyes ismerősnek és ismeretlennek, akik megtiszteltek jelenlétükkel a Fél lélegzet díszbemutatóján. Nagyon sokat jelentett, hogy ott voltatok! Köszönöm Vereb Vean Andrásnak, aki alázatos, kőkemény és profi munkával megalkotta a Fél lélegzetet. Kitartott mellette, akkor is, amikor már csak a remény éltetett. Köszönöm a teljes stábnak, végtelenül büszke vagyok rá, hogy megismerhettelek titeket, akik a Fél lélegzet világra jövetelében közreműködtetek.

Köszönettel és örök hálával tartozom továbbá:

Narráció: Helyey László, Jászai –díjas Érdemes Művész – nyugodjon békében.

Prózaelőadás, vagyis leírt gondolataim hangja: Máté Anett

Zene: Te őrzöl – Faragó Nóra, Paudits Zoltán, Németh Sándor

Zuhanás – Huzella Péter

Hazamegyek – Ének: Vincze Lilla, szöveg: Vereb Vean András

Végezetül csak annyit mondanék, maradjunk meg mindannyian, minden körülmények között azoknak, akik vagyunk. Maradjunk olyanok, mint a dalok, amelyek felcsendülnek a filmben. Egyszerűek. Szépek. Könnyedek. És csodálatosak.

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Sandor Langer says:

    Hú, ha tudtam volna, szívesen utaztam volna 600km-t, hogy láthassam a filmet.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!