Tomán Edina blogja

"A világot úgyis ki kell bírni..."

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakára lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,¨
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
VALAKINEK EMBERNEK KELL LENNI.

(Benyei József)

Elhatároztam, hogy akkor fogok írni Kisbérről, ha a szívem újra kivisz futni. Mert akkor tudok majd józanul és reálisan látni. Március huszonkilencedikén, a verseny napján és fájdalomtól sajgós, forgolódós éjjelén úgy hittem, ehhez most nagyon hosszú időnek kell eltelni. Minden eddiginél hosszabb időnek. Ma szerda van. Április másodika. A verseny utáni negyedik nap. Ezeknek a gondolatoknak a megfoganásakor éppen az első emelkedőt futom a szokásos erdei útvonalamon. Emelkedőt… A kisbéri 100 kilométeres Országos Bajnokságon ez a szó új értelmet nyert számomra.

Hogyan is kerültem én a kisbéri OB dimbes-dombos pályájára? Ezt néha magam sem tudom. Tény, hogy utoljára 2013 márciusában, a Balaton Szupermaratonon voltam versenyszituációban. Tény, hogy akkor a térdem csúnyán lesérült, és azóta is sokat szenvedtem különféle sérülésekkel és azok rehabilitációjával. Tény, hogy mentálisan nehéz volt az utolsó versenyem óta eltelt egy év; az állandó zsákutcák, falba ütközések, a sikerélmények teljes hiánya, a hiábavalóság érzése, és a miért nem engedi a sors, hogy folytathassam az utamat típusú kérdések kétségbeesett megválaszolása.

Aztán lassan, tulajdonképpen észrevétlenül ismét elkezdtek nőni a távok, csökkenni a részidők és a fájdalmak. Ezeknek köszönhetően pedig – ha csak edzés szintjén is, de újra sikerélményeim voltak. Újra elkezdett motiválni az elégedettség öröme és a kihívások adta újabb célok. Decemberben és januárban hétvégenként maratonokat futottam, januárban jött a Yours Truly, majd a 60-70 kilométeres edzések. Az elmúlt években az ultratávú edzéseimet mindig a Dunakanyarban csináltam, Vác és Ipolydamásd között. Idén valahogy teljesen magától értetődően úgy döntöttem, átmegyek a túloldalra. Budapestről futottam Szentendréig, vagy Leányfaluig és vissza. Mentálisan jót tett a környezetváltozás, az új útvonal, mert persze továbbra is az ország legszebb részén futottam, csak most a Duna túloldalán.

 

10,07 353

A célok pedig szépen lassan, ámde biztosan összeálltak a fejemben. Szépen, lépcsőzetesen haladva, a megmérettetéseket egymásra építve. Kisbér eredetileg nem volt tervben. Túlságosan kemény diónak tűnt. Egy igen komoly presztízsű versenyről, és egy valóban nehéz pályáról beszélünk. Tulajdonképpen nem sok kell, hogy szintemelkedés szempontjából a 100 kilométer során felfussunk a Kékestetőre. Ez pedig mindenképpen komoly kihívás. Sőt, talán vakmerőség.

Szóval beneveztem Kisbérre. És félve vártam március 29-ét. Féltem, mert egy éve nem versenyeztem. Féltem, mert ki ne félne 100 kilométer tekintélyes kihívása előtt. Féltem, annak ellenére is, hogy tudtam, mindent megtettem, amit lehetett; rengeteget edzettem, és fejben is felkészítettem magam a távra. Vártam, hogy megmutathassam, legfőképpen magamnak, de egy picit a világnak is, hogy mire vagyok képes. Annak a futóvilágnak, amiben az elmúlt időszakban nagyot csalódtam. Annak a futó-társadalomnak, amiből az elmúlt időszakban tudatosan és maximálisan kivonni igyekeztem magam, és aminek a véleménye szerencsére egyre kevesebb jelentéssel bír már számomra. Ez pedig jó érzés. Stabilitást ad, magabiztosságot, és kizárólagos önmagamra való figyelést. Mindezek pedig kivételes lelki nyugalmat.

A verseny rajtja reggel 7-kor volt, ami egyértelművé tette, hogy ez ’ottalvós buli’. Kísérőm – mint legtöbb ultra versenyemen – most is Muladi Gyuri volt. Összeszokott páros vagyunk, lévén Gyurin kívül nem sok barátom van – sőt, ha jobban megszámolom, rajta kívül egy sincs. Ezt persze nem panaszként írom, egész egyszerűen megválogatom az embereket magam körül. Sosem volt, és nem is lesz szükségem ál-barátokra. Gyuri ismer engem, ismeri minden erősségemet és gyengémet. Pontosan tudja, milyen állapotban, milyen hangulatban vagyok. Nem egy nagy versenyt végigcsinált már velem, tudja, mire lehet számítani. Értem ezalatt a mások számára talán elviselhetetlen monotonitást, a nehéz időszakok átvészelését, nem utolsó sorban pedig a frissítésemet.

_DSC8048

Reggel negyed 6-kor szólt az ébresztő. Egy kezemen meg tudom számolni, évente hányszor kelek ilyen korán. Tulajdonképpen csak a versenyek napján… Reggelizni sem szoktam, de ilyenkor mindig kell. Vizuálisan úgy nézett ki a dolog, hogy kora hajnalban, az ágy végében gubbasztva, sötétben, még csukott szemmel erőltettem magamba a mogyorókrémmel vastagon megkent gofrit és a tejeskávét. Amúgy sosem eszem mogyorókrémet. Sem gofrit. De ez a párosítás verseny előtt már többször bevált. Talán négy órát, ha aludtam. Lényegtelen. Az elmúlt napokban elegendőt aludtam, ezzel nem lehet ilyenkor baj. Sokkal jobban aggasztott, hogy igen meleget mondtak a verseny napjára. Pedig még csak március… Már napokkal ezelőtt megterveztem, miben fogok futni. A kérdés csak az volt, vegyek-e vékony hosszú ujjút az első körre. Meg az, hogy beindul-e az emésztésem a rajtig. Beindult.

Fél 7 magasságában értünk a versenyközpontba. Túl korán. Egyrészt, mert nem vagyok túl szociális, pláne versenyek előtt. Másrészt hideg volt, és nem szívesen vettem fel plusz réteget a versenyruhára. Mégis jó volt találkozni a versenytársakkal. Este, vacsora után már beszélgettem többükkel, de a rajt előtti percek azért már közel sem olyan felhőtlenek. Apropó versenytársak; gondolom, nem vagyok egyedül azzal a szokásommal, hogy minden verseny előtt átböngészem a rajtlistát, és próbálom reálisan és józanul elhelyezni magam a mezőnyben. Ez egy Országos Bajnokságon talán fokozottan igaz, hiszen itt mégiscsak a Bajnoki dobogó a tét. A Kisbéri rajtlistán volt egy ismeretlen név, természetesen kutattam is utána, vagyis az eddigi eredményei után. Persze, több ismeretlen név is volt, de most a vetélytársak felkutatására gondolok. Pontosan tudom, hogy hol a helyem, de úgy éreztem, ez a lány talán legyőzhető. Igen szép eredményeket futott maratonon, de igazán hosszú futásai még nem voltak. Úgy tippeltem, rutin híján talán el fogja futni az elejét. Amellett, hogy ezeket végiggondoltam magamban, maximálisan próbáltam kizárólag saját magamra koncentrálni. Annak ellenére is, hogy motoszkált bennem egy esetleges dobogós helyezés realitása… A rajtlistán Gyebnár Évi neve jelentette számomra az Országos Bajnoki cím egyértelmű várományosát. Évi tudása és képességei előtt maximálisan fejet hajtok. Végtelenül tisztelem őt. Fantasztikus ember és nagyszerű sportoló. Évi azon kevés futók közé tartozik, akikre képtelen vagyok vetélytársként tekinteni. Futótárs. Aki megérdemli a győzelmet.

Rajt előtt néhány perccel odajött hozzám valaki. Nem volt ismerős, de ő tudta, ki vagyok. Váltottunk pár mondatot, aztán a Fél lélegzetről, illetve a könyvekről érdeklődött. Később kiderült, Attilának hívják. Badics Attilának.

A rajtnál a Gyuri szerint szükséges vékony hosszú ujjút már 4 kilométer után ledobtam. Már megint nekem volt igazam… Az időjárás nem volt túl biztató; már 7 óra után melegedett a hőmérséklet.

_DSC7915

Az első kör amolyan pályafelmérés volt. 16,6 kilométeres köröket futottunk, összesen értelemszerűen hatot. A táv teljes hosszára a szintemelkedés nagyjából 700 méteres. Ezt egyetlen percre sem volt ajánlatos elfelejteni. Az első körben egy csapatba verődve haladtunk Évivel, Badics Attilával, Szabó Zolival, Török Robival, illetve még pár futóval, akiket nem ismertem. Furcsa, hogy a pályán szinte mindenki név szerint drukkolt, rengetegen ismerik a történetem, és olvassák a blogomat. Ez valami nagyon kedves és jó érzés. Persze, ilyenkor mindig sajnálom, hogy én nem ismerem a többieket, de ezt a hiányosságomat utólag mindig igyekszem pótolni. Szóval az első körben kellemes csapatban haladtunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Amolyan vihar előtti csend típusú kilométerek, órák ezek az elején. Mindannyian tudjuk, hogy el fog jönni a fájdalom és a szenvedés. A kérdés csak az; mikor. Figyeljük egymást, és persze magunkat. Az eddig ismeretlen lány már az első kilométerek után elhagyta a csapatot. Láthatóan veszélyes tempót ment. Pedig messze még a vége…

_DSC7924

Mindig egyedül futok, nem csak edzéseken, de versenyeken is. Ilyenkor maximálisan magamba zárkózom, gondolataimmal, érzéseimmel, gondjaimmal, örömeimmel. Egyedül szoktam megélni őket, és egyedül szoktam kimászni a problémákból is. Most azonban valahogy minden más volt. Élveztem a társaságot. A zenehallgatás nem volt engedélyezve, így, ha akartam sem tudtam volna elzárkózni a külvilágtól. De valahogy jó volt kinyílni, és befogadni a többieket. Nem vittem magammal órát, nagyjából egy éve óra nélkül futok. Sokaknak ez furcsa és elképzelhetetlen, de nekem az óra csak felesleges idegeskedést jelentett, és éppen azt az élményt vette el, ami a futás lényege. A szabadság érzését. Ezért aztán tavaly, egy szép nyári napon úgy döntöttem, leveszem az órát. És azóta sem vettem vissza. Értek is sorra a meglepetések, amikor éppen időre futottam. Alapvetően terepen edzek, így az emelkedőkhöz is hozzászoktam, illetve terepen edződött futókat gyakran ér pozitív meglepetés aszfaltra lépve. Velem is hasonló történt. Szóval Kisbéren is óra nélkül futottam. Csupán a futótársak kilométerenkénti méréséből jutottam információhoz a tempó kapcsán. 5:20 körüli tempót mentünk az első két körben. Ez az én tervezett tempómhoz képest gyors volt, viszont – lévén nincs előírás, érzésre futok – egyáltalán nem tűnt erősnek, sőt. Laza, kényelmes futás volt. A négy kilométerenkénti frissítés az első két körben elegendő volt, de a második körben már éreztem, hogy fel kell vennem egy kis üveget, mert melegszik az idő, és kevés lesz a frissítőkön felvett folyadék. A táplálékbevitelt nem bonyolítottam túl, körönként két banános High5 gélt ettem és egy magnézium ampullát. Tudtam, ennek elegendőnek kell lenni.

_DSC7930

Teltek a kilométerek, a kis csapatunk egyre inkább elkezdett szétszakadozni. Ki erősített a tempóján, ki pedig lemaradt. Bár inkább ez utóbbi volt jellemző, kivéve Évit, aki szépen lassan elkezdett tempót váltani és egyre inkább látótávolságon kívülre kerülni. Ennek nagyon örültem, szívből drukkoltam neki, hogy megnyerje a versenyt.

Ketten maradtunk Attilával. A többiek leszakadtak, egyre inkább magunk mögött hagytuk őket. Tempónk továbbra is kényelmes volt, 5:30 körüli. Lelkem mélyén tartottam tőle, hogy ez a tempó később megbosszulja magát, de azzal nyugtattam magam, hogy jól esik, nem érzem szükségét a lassításnak. Ebben Attila is egyetértett. Eljön még az a pont, amikor keményen vissza kell venni a tempóból… Féltávnál, vagyis 50 kilométernél négy óra negyven percnél jártunk. Hangsúlyozom; laza, kényelmes futással, minden emelkedőt masszívan megfutva. Úgy terveztük, még a negyedik kör is menni fog hasonló tempóban, aztán elkezdhetünk matekozni. Mert bizony volt mit.

amikor-már-nem

Attila 10:30-on belüli időért jött. Vagyis a Spartathlon kvalifikációért. A bűvös tíz harminc. Milyen régóta álmodozom róla. És nem csak én, de rajtam kívül számos ultrásnak bűvös eredmény ez a tíz harminc. Egyfajta átjáró. Határvonal, ha így tetszik. Amikor Attila megkérdezte, hogy én miért jöttem, eleinte csak mosolyogtam. Azt mondtam, szintidőn belül teljesíteni a távot ( a szintidő 13 óra). Ez részben igaz is volt, de csak az emelkedők miatt. Mindig is féltem tőlük. Hihetetlen mértékben el tudják venni az erőt. Pláne ilyen távon. Aljas módon, észrevétlenül szívják ki az emberből az erőt, lassan, óráról órára, kilométerről kilométerre. Ennek ellenére nagyjából 70 kilométerig minden emelkedőt megfutottam. Attilával együtt. Lépésről lépésre együtt. Furcsa mód, amolyan magától értetődően együtt haladtunk. Volt, hogy beszélgettünk, volt, hogy nevettünk, volt, hogy egyszerűen csak egymásra néztünk, és volt, hogy órákig szótlanul haladtunk egymás mellett. Hallgattuk a másik lélegzését, figyeltük a másik lépéseit, szinte még a levegőt is együtt vettük.

De most komolyan, milyen eredményért jöttél ma ide? – kérdezte Attila.

Pár másodperces hatásszünet.

Nagy vágyam a tíz harminc… De ezen a pályán erre nem is merek gondolni. A tizenegy órának is iszonyatosan örülnék. De tulajdonképpen a tizenkettőnek is.

Most az igazat mondtam? Egyáltalán mi az igazság? Valóban elégedett volnék tizenkét órával? A fenéket. Akarom a tíz harmincat.

Meglesz a tíz harminc. Ugye tudod? – jegyezte meg Attila.

Igen, neked meglesz.

Nekünk lesz meg. Együtt fogjuk végigcsinálni.

_DSC8002

Teltek az órák, fogytak a kilométerek. A déli óráktól iszonyatosan meleg lett, a pálya nagy része a pusztában haladt, árnyék csak elvétve volt. Égetett a nap. A dombok pedig egyre meredekebbek lettek. Török Robi mondta a verseny elején, hogy különös pálya ez a kisbéri. Valahogy oda-vissza emelkednek ezek a dombok. És valóban. Az ember várná, hogy ami odafelé emelkedik, az visszafelé lejteni fog. És csak várja és várja a lejtőt… De sosem jön el. Egyre gyakoribb volt a pálya szélén, a bokorban időző versenyzők látványa. Féltáv után nem sokkal láttuk meg távolról azt a bizonyos lányt, akinek a neve ismeretlen volt számomra, és aki az első kilométertől kezdve erős tempót diktált. Nem is láttuk őt, órákon át. Aztán megtörtént, amitől tartottunk. Világoskék pólója messziről virított a bokrok között. Rosszul nézett ki. És most enyhén fejeztem ki magam. Nemsokára Steib Petit is láttuk az út szélén. Ő sem festett túl jól. Egy héttel ezelőtt megnyerte a Balaton Szupermaratont. Most második helyről adta fel a versenyt. Miközben haladtunk tovább, még mindig lendületes mozgással, de egyre inkább fáradva, eszembe jutott, hogy Évi az élre állt. Ennek nagyon örültem. És ugyan rettentő sok volt még hátra, de a kék pólós lány leelőzésével immáron a második helyen álltam. Ennek tudatosodása motivációt és örömet kellett volna, hogy adjon. Engem azonban görcsbe rántott. Nem akartam a helyezéssel foglalkozni, mert felesleges erőt és energiát vesz el az ezen való idegeskedés. Ráadásul Attila is megjegyezte, hogy ugye tudom, hogy második vagyok. Nem válaszoltam semmit. Fáradtam. Hirtelen és radikálisan. Kértem Attilát, hogy menjen előre.

Nem megyek. Nem hagylak itt.

Lassítottam, majd megálltam. Először a verseny során. Azt reméltem, ha Attila látja, hogy belegyaloglok, végre előre fog menni. De nem ment. Ő is gyalogolni kezdett.

Menj tovább, kérlek. Nekem most kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam.

Nem megyek.

_DSC8020

Gyalogoltunk egymás mellett. Csendesen. Tempósan szedtük a lábunkat, de gyalogoltunk. Éreztem, hogy megszédültem. Fájt a hasam. Ekkor eszembe jutott, hogy még nem pisiltem. Ami érdekes, abból kiindulva, hogy a meleg miatt rengeteget ittam. Viszont ahelyett, hogy kijött volna, csak a hasam növekedett. Egy-két perc gyaloglás után tovább futottunk. Éreztem, hogy valami megtört bennem, megtört a lendület, vagy elfogyott az erő, visszaütött a kezdő tempó, vagy egész egyszerűen kivettek az emelkedők. Vagy megszúrt a nap? Csendes időszak következett. Attila eltántoríthatatlanul futott mellettem. Én diktáltam a tempót. Ő pedig futott mellettem. Teltek az órák, rekkenő volt a hőség, és döbbenetes tempóban jött elő a fáradtság. A frissítők egyre távolabb kerültek egymástól, az emelkedők egyre meredekebbek és meredekebbek lettek. Már-már azt hittem, sosem érünk fel egy-egy méretesebb domb tetejére. Eljött az a pont, amikor már csak frissítőponttól frissítőpontig tudtam – vagy mertem – gondolkodni. Minden frissítőnél gondosan bevizeztem magam, de ennek ellenére éreztem, hogy megszúrt a nap. Szomjaztam, de a hasam egyre csak nőtt, vizelési ingerem pedig egyáltalán nem volt. A bevett gélek is, mintha megálltak volna a gyomromban. Lötyögött benne a sok folyadék és a gél. Lassan kezdtem tudomásul venni, hogy Attila nem mozdul mellőlem. Ez pedig bosszantott. Nem magam miatt, hanem miatta. Nem akartam, hogy miattam elvesszen a célja. Az álma. Amiért idejött. A tíz harminc.

_DSC7995

Azt hazudtam neki, hogy végre pisilnem kell, és kiálltam egy bokor mögé. Azt reméltem, így előre fog futni annyira, hogy már nem fog bevárni. Sajnos pisilni továbbra sem tudtam, de elidőztem egy ideig a bokrok közt, remélve, hogy Attila látótávolságon kívül került. Ám ekkor is megvárt. Előfordult, hogy felemeltem a hangom, kétségbeesésemben ráförmedtem, miért teszi rám ezt a plusz súlyt, annak kegyetlen súlyát, hogy elveszem az álmát. Amit erre mondott válaszként, megnémított.

Nem érdekel a tíz harminc. Ezen a versenyen már együtt fogunk végigmenni.

Végre hasznát vettem a baseball sapkámnak, amit mélyen a szemembe toltam, ne lássa, hogy folynak a könnyeim. Szenvedtem? Elfáradtam? Fájdalmaim voltak? Vagy Attila döbbenetes önzetlensége csalta elő ezeket a könnyeket? Vagy mindezek így együtt?

A negyedik kör után a frissítőponton némi életet próbáltam magamba lehelni. Hiszen hátra volt még két kör. Két végtelenül hosszú kör. Lemostam, lehűtöttem magam, próbáltam szénsavasat inni, hogy kijöjjön belőlem valami, folyadék, levegő, vagy szilárd formában, mindegy volt már hogyan, csak jönne ki, és szabadulna fel a kegyetlenül feszülő hasam. Az ötödik kör megkezdésekor Attila elmondta a matekozás eredményét. A következő két kört egyenként két órán belül meg kell csinálnunk. Akkor meglesz a tíz harmincTíz harminc. Az a rohadt tíz harminc. Hogy tud ez a két szám ekkora súlyt jelenteni? Ekkora kegyetlen súlyt. Képtelen vagyok már súly nélkül is normális tempót produkálni, nehogy ezzel a tömeggel a hátamon. Gyuri jött oda a frissítőnél, mindig kérdezte, mire van szükségem, de ekkor már nem bírtam tartani magam és elbőgtem magam neki. Szerencsére Attila rám kiáltott, hogy ezt azonnal hagyjam abba és induljunk tovább. Indultunk is. Taknyom-nyálam-könnyem összefolyt és csillogott arcomon, így folytattuk az utat. Két kör – négy óra. És meglesz a tíz harminc.

_DSC8019

Tudtam, ebben a körben már nem fog menni az emelkedők megfutása. Nagyobb szintek tövében tempós gyaloglásra váltottunk. Attila mondta, szedjem a lábam, ha már gyalogolunk, tegyük tempósan. Szép tempót mentünk így is, a körülményekhez képest. Egyre szótlanabbak voltunk. Én már egyáltalán nem beszéltem. Kiürültem. Elfogytam. És erőm sem volt rá. Attila pedig folyamatosan engem figyelt. Tudtam. Éreztem. Figyelte a légzésemet, a testtartásomat, rám szólt, ha innom kell, és akkor is, ha túl gyorsan haladtam. Mert bizony ilyen is előfordult. Már nem néztem a távolba, csak a lábam elé figyeltem. Ez is Attila tanácsa volt. Tudta, hogy megijedek, ha emelkedőt látok közeledni. Ilyenkor mindig azt mondta, ne nézzek fel. Csak magam elé. Hajoljak előre. Lépjek kisebbeket. Én pedig vakon és némán hallgattam rá. Pontosan azt tettem, amit mondott. Ha azt mondta, igyak egy kortyot, akkor ittam. Ha azt mondta, ne nézzek előre, akkor nem néztem. Ha azt mondta, lassítsak, akkor lassítottam. Együtt működtünk. Együtt lélegeztünk és együtt tettünk meg minden egyes lépést. Egy emberként haladtunk előre. A cél felé. A tíz harminc reményében.

Másolat - _DSC7980

Kisbér – Bakonysárkány között futottunk, oda-vissza, így minden körben kétszer találkoztunk a szembejövő versenytársakkal, így pontosan fel tudtuk mérni a verseny állását. Egyre nőtt a távolság a női versenyzők között is. Évi már szép fölénnyel vezetett, annak ellenére is, hogy ő is rosszul nézett ki, egyértelműen látszott rajta, hogy nagy küzdelemben van. A mögöttem futó, harmadik helyen álló lány is egyre távolabb került tőlem. Nagyjából húsz percnyi lehetett a különbség. Lelkileg ez mégsem tudott lenyugtatni, gyakran néztem hátra, ami sajnos nagyon rossz berögződés. Feszített annak lehetősége, hogy visszaelőzhet, illetve feszített az Attila által rám helyezett rettentő nagy súly. Ezek a tényezők pedig egyszerűen nem hagyták, hogy kizárólag a magam versenyét vívjam, kizárólag magammal foglalkozzam és belesüllyedjek egyfajta önsajnálatba. Pedig annyira jól esett volna. Az ötödik kör végére teljesen elborított a kétségbeesés. A hőség ellenére vacogtam. Ömlött rólam az izzadság, mégis rázott a hideg és vacogtak a fogaim. Többször belegyalogoltam az emelkedőkbe. Mígnem Attila egyszer a szívem mélyére hatolt.

Azt mondtad, azt írtad a világnak, te azért futsz, mert szereted. Jobban, mint bármi mást a földön. Mert a futásba vagy szerelmes… Akkor csináld! Edina, csináld azt, amit a világon a legjobban szeretsz! Fuss!

Megint fejembe hajtottam a baseball sapkát. Megint folytak a könnyeim. Nem sírtam, csak gombóc szorongatta a torkomat. És egyszerűen bugyogtak azok a rohadt cseppek a szememből.

Ne sírj, kérlek. Csak fuss.

És futottunk tovább.

Az utolsó körre két óra tíz percünk maradt. Ez normális helyzetben rengeteg idő. De ott, akkor, abban az állapotban, akkora távon túl már egyre reménytelenebbnek tűnt. Kegyetlen volt nekivágni egy újabb körnek, egy végtelen hosszúnak ígérkező, iszonyatosan nehéz körnek. Nem bíztam benne, hogy képes leszek egyáltalán bevonszolni magam a célba. Gyuri ismét odajött hozzám, de ekkor már pontosan tudta, hogy nem vagyok jól. Szavak nélkül is. De persze megkérdezte, mire van szükségem. Én viszont már csak annyit mondtam neki:

Ebben az utolsó körben Lilienre fogok gondolni. A kör minden egyes méterén Lilienre fogok gondolni.

Lilien tíz hónapos keresztlányom. Néhányan tudják, de sokan persze nem tudhatják, mit jelent ő nekem. Talán sokat elmond kettőnk kapcsolatáról ez az egész. Abban az állapotban, amikor már reszkettem a fáradtságtól, ő adta az erőt. Arra, hogy befejezzem ezt a versenyt. Furcsa, de amikor éreztem, hogy mennyire leamortizáltam a szervezetem, erőt adott, amikor az ő pici lényére gondoltam. A kis szívére, ami most még egészen aprókat ver, de majd egyre nagyobbakat és erősebbeket fog. Az apró, rózsaszín kis tüdejére, ami még olyan tiszta, mégis erős, napról napra erősebb… A tekintetére, amikor néhány nappal ezelőtt először vette észre és tudatosította a mellkasomat átszelő heget. Abban a tekintetben annyi minden volt. Tudatosodás, érdeklődés, meglepettség. És szeretet. Lilienre gondoltam. Arra, hogy egyszer büszke lesz rám, ha sikeresen befejezem ezt a versenyt. Arra, hogy most, ezeket az utolsó kilométereket nem magamért futom, nem másokért, csakis őérte. És ezek a gondolatok valahogy helyre tettek fejben. Ismét képes voltam haladni, az utolsó körben az emelkedőket is újra megfutottuk. Lassan, mert folyamatosan ingadoztam és szédültem, sokszor koncentrálni kellett, hogy egyáltalán egyenesen tudjak haladni, be ne dőljek az árokba. Attilát még órákkal ezelőtt megkértem, hogy órájára nézve ne mondja meg a tempót, és azt se, hogy állunk az idővel. Nem bírtam volna elviselni a tíz harminc elveszítésének tudatát. Érzésem szerint kicsúsztunk a célidőből. Biztos voltam benne, hogy nem lesz meg a tíz harminc. De ekkor már képes voltam örülni a bajnoki dobogó második fokának. És megelégedni a teljesítés puszta tényével. Az utolsó kilométereken még tettem egy utolsó próbát annak reményében, hogy Attilát előre küldjem, de hajthatatlan volt. Elfáradtam. Kegyetlenül elfáradtam. A városban megtett utolsó másfél kilométer minden egyes méterét úgy tettem meg, hogy az egyenes haladásra és a talpon maradásra koncentráltam. Kegyetlenül szédültem, nem is láttam már tisztán, csak a szívem vitt előre. És Attila hangja. Arra kért, mosolyogjak. Legalább most, a legvégén, az utolsó ötszáz, kétszáz, száz méteren, az utolsó egyenesben, legalább a célkapuban mosolyogjak… De nem tudtam. Egyszerűen nem tudtam mosolyogni, nem tudtam megkönnyebbülni és nem tudtam örülni. Csak arra tudtam már gondolni, hogy le szeretnék feküdni, a fűbe, a puha fűbe, és magzati pózban, összegörnyedve szeretnék zokogni. Már csak erre tudtam gondolni. Attila folyton az arcomat nézte, és a mosolyomat könyörögte. Tíz méter, öt méter, kettő, egy, és beértünk. Azt éreztem, hogy teljesen lecsupaszodtam. Egyetlen métert sem lettem volna képes tovább menni. Egyfajta lebegés volt ez, hirtelen megszűntek a fájdalmak és a fáradság, pusztán azt éreztem, hogy lebegek. És akkor ránéztem az eredményjelző órára. 10:27. Tíz huszonhét. És akkor visszavonhatatlanul elnevettem magam. A sós könnyek már teljesen eláztatták a szemeimet az utolsó kilométeren. De ezt a nevetést semmi és senki nem vehette volna el tőlem. Attila nyakába borultam, úgy kellett az ölelése, mint egy korty víz. És az, hogy a vállán alaposan kibőghessem magam. Boldog voltam. Mert teljesült Attila álma. És boldog voltam. Mert teljesült az enyém is.

_DSC8032

 

10173716_653444404690921_1601948801_n

Végre teljesíthettem vágyamat, és leheveredhettem a fűbe, ahol magzati testhelyzetben zokoghattam. Hogy mit sírtam ki ekkor? A megkönnyebbülést. Elsősorban a megkönnyebbülést. A boldog elégedettséget. És azt az önzetlen együttműködést, amihez hasonlót még nem tapasztaltam. Amikor mindent, de mindent alárendelünk a másik segítéséért. Ezek pedig fájdalmasan szép dolgok.

Felhívtam anyut, még frissiben, a zokogásomtól biztosan nem sokat értett a szavaimból, de nem is kellett. Szavak nélkül is értett ő mindent. Aztán lassan összeszedtem magam és elmentem zuhanyozni. Annyira elkezdtem fázni, hogy éreztem, rajtam csak egy tűzforró, hosszú ideig tartó zuhany segíthet. Isteni érzés volt. Remegtek a lábaim, de a csempének dőlve élveztem a tűzforró víz áramlását. Éreztem, ahogyan lassan visszatér az élet teljesen leamortizált testembe. A víz csobogása az oka talán, de néhány perc után úgy éreztem, hogy több mint tizenegy óra eltelte után végre vizelési ingerem van. Isten bocsássa meg nekem, de eszem ágában nem volt a forró vízből kimenni a mosdóba, így a zuhanyzóban könnyítettem magamon. És döbbenettel, lélegzet visszafojtva realizáltam, hogy combomat, majd a hófehér zuhanytálat pillanatok alatt vörösre festette a vér, amit nagy nehezen sikerült kipréselnem magamból. Azt hiszem, egyértelművé vált az egész napos hasfájás oka. Meg a puffadásé. De mégis mi lehet ez? Tíz éve véralvadásgátlót szedek, azt gyanítottam, ez lehet a probléma okozója. Mindenesetre nem vagyok egy szívbajos ember, de arra felhívták a figyelmem, hogy ha vér folyik belőlem, az jót biztosan nem jelent. Gyuri persze azonnal autóba rakott, és mire magamhoz tértem már a kisbéri orvosnál voltunk, aki nagy szerencsémre kardiológus szakorvos. A mellkasi heget ennél fogva azonnal kiszúrta. Remek, most aztán nem fogok innen szabadulni – gondoltam, azt hiszem jogosan. A dolog érdekes oldala viszont az volt, hogy ekkora menet után még sosem kötöttek EKG-ra. Most végre ez is megtörténhetett – már csak a kíváncsiság kedvéért is. Érdekes volt. A szokatlanul alacsony vérnyomás egyértelmű kiszáradást jelzett, rá is kötöttek az infúzióra. A húgyhólyag vérzésre pedig a legvalószínűbb magyarázat az volt, hogy a véralvadásgátlótól sajnos egész egyszerűen bevérzett a hólyagom. Emiatt nem tudtam a verseny során pisilni, és emiatt volt puffadt és fájdalmas a hasam. Remek. Már csak ez hiányzott. Mindenesetre egy órán belül úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, a vér kiürült a hólyagból, szépen halványodott a vizeletem. Az orvos elengedett, éppen időben, mert életem nagy pillanataként felállhattam a bajnoki dobogó második fokára. Sajnos Gyebnár Évi nem várta meg az eredményhirdetést, amit meg is értek, mert este 9-kor került rá sor. De nagyon sajnáltam, mert roppant büszkén álltam volna mellette, és gratuláltam volna neki még egyszer. Mindenesetre büszke voltam, és boldog. És fáradt, végtelenül és elmondhatatlanul fáradt. A dobogón is figyelnem kellett, le ne boruljak, mert már csak a szentlélek tartott függőleges helyzetben. Hazafelé az autóban többször hánytam. Persze, általában éppen sikerült lehúzni az ablakot. Csak azt sajnáltam, hogy ez sem a verseny alatt jött ki, mert bizony könnyebb lett volna lapos hassal legyűrni az emelkedőket. De hát ez nem kívánságműsor. Hazafelé úton Gyurinak azt mondtam, nem futok több ultrát. Sőt, én most hónapokig egyetlen futólépést sem akarok megtenni. Ő csak mosolygott. Nem is értem, miért… A hányások szépen helyre tettek, sokkal jobban éreztem magam utánuk, bár, hazaéréskor benne volt a pakliban, hogy nem fogok a saját lábamon felmenni a lakásba. Aztán mégis. Képszakadás. Másnap reggelig teljes képszakadás. A vasárnapot vízszintes helyzetben töltöttem, képtelen voltam nemcsak felállni, de felülni is, annyira szédültem. Hétfőn még tartott ez a gyengeség, de már talpon voltam. Két és fél kilót fogytam.

Szerdán reggel futócipőt húztam, és kimentem az erdőbe kocogni. Három nap. Ennyit bírtam futás nélkül. Négy nappal később pedig véglegesítettem nevezésem Sárvárra, a 12 órásra. Ennyit bírtam ultrák nélkül.

_DSC8054

 

Ez a dal pedig itt a kedvenc futós-zeném. Ha meghallgatjátok, érteni fogjátok, miért.

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Beáta Boros Kissné says:

    Edina!Egyszerûen elképesztô!Nem bìrtam ki könnyek nélkül.Gyengélkedem kicsit,tegnap elôtt lázas voltam…De most megyek,és húzom a cipôt!Minden jót,és gratulálok!!!!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!