Tomán Edina blogja

Harmadik fejezet

Az életben vannak pillanatok, amikor mindent megértünk. Megértjük, hogy azok a legegyszerűbb és leginkább értelemszerű dolgok, amelyeket a képtelen vagy a felfoghatatlan fogalmával ruháztunk fel. Tegnap még levegőt sem kaptál, és ha kaptál is, szúrta tüdődet, ahogyan beszívtad, mélyre, tested legmélyére. Aztán egy napon felébredsz, és tisztán áramlik a levegő tüdődbe. Amit tegnap még nem értettél, egyszerre a világ legegyszerűbb dolgává válik. Amit tegnap még elviselhetetlen fájdalomként érzékeltél, egy napon már nem keseríti életedet. És meglátjuk mindennek az egyszerűségét, értelemszerűségét, meglátjuk mindenben a békét. Meglátjuk a megoldást. És úgy érezzük, többé már semmi nem tud fájdalmat okozni. Eldöntöttem, hogy a futás hiánya nem fog többé fájdalmat okozni…

(Szívtangó)

Napok óta folyton belefogok ebbe a beszámolóba, aztán folyton kitörlöm a leírtakat. Napok óta folyton le akarom írni, aztán meg nem akarom leírni. Napok óta folyton úgy érzem, ezt le kell írnom, meg kell mutatnom, mert mindenki azt hiszi, hogy én most lelkileg össze vagyok törve. Aztán napok óta folyton úgy érzem, én ezt nem írhatom le, mert ehhez senkinek semmi köze. Most akkor mit tegyek?

Hát leírom. Mert nekem így lesz jó. Mert nekem írnom kell. És előre leszögezem, az összes rosszakarómnak, irigyemnek – mert bizony már ilyenek is léteznek!!! – Szilvi barátom szerint ez jelenti azt, hogy jó úton járok… 🙂 – szóval nekik üzenem, hogy boldog vagyok, sértetlen, testileg-lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott, de mindenekelőtt BOLDOG.

Mielőtt a lényegre, vagyis az Ultrabalatonra térnék, pár fontosabb dolgot leírnék, csak úgy, megemlítés szintjén.

Szóval az idei kisbéri 100 km OB után valahogy ott motoszkált bennem egy olyasfajta érzés, miszerint az idei évre az OB ezüsttel elégedettnek kellene lennem, és nem vágyni, ábrándozni további nagy menetekről. Kisbér után minden újabb teljesítmény valahogy habnak tűnt a tortán.

Az elmúlt év – de tulajdonképpen az elmúlt évek, nagyjából áprilisig bezárólag – életemnek azon része volt, amit legszívesebben kitörölnék. Persze, voltak szép periódusok, voltak élmények és sikerek, de összességében egy állóvíz volt az életem. Általában azt szoktam mondani, kellenek a rossz tapasztalások is, hiszen ezekből is építkezhetünk, ezek is legalább annyira előre visznek, mint a pozitív élmények. Vannak azonban olyan mélységben rossz periódusok, amiket egész egyszerűen egy del-t nyomva szeretnénk elfelejteni. Rengeteg emberben csalódtam, és még több embert töröltem ki az életemből. Tüskéket növesztettem, nem is kicsiket. Naiv világomból felébredve megtapasztaltam, hogy az emberek gonoszak, irigyek és rosszindulatuknál fogva bármire képesek. De tapasztalásaimnak, tüskéimnek, és az idő múlásának köszönhetően talpra álltam. Megerősödtem. Révbe értem. Hiszem, hogy a sors most tartott méltónak arra, hogy visszaadja mindazt, amit a sok fájdalommal, szenvedéssel és nélkülözéssel elvett.

Valamikor április végén jöttem rá, hogy az év versenyének tartott Ultrabalatonra még nincs biciklis kísérőm. Vagyis, tulajdonképpen ekkor kezdtem el a versennyel gondolati szinten foglalkozni – de legalább nem vittem túlzásba az aggódást és a készülődést. Egy dolog volt biztos: kísérő nélkül nem indulhatok el. Gondolkodtam, érdeklődtem, kérdezősködtem, de hiába. Aztán, valamikor május elején testvérem, Kori hívott telefonon, és teljesen spontán, mintha a világ legtermészetesebb kérdése volna, így szólt: – Te figyelj már Gizi, mi lenne, ha én kísérnélek az UB-n?

Ez volt az a kérdés, amire hetek óta, de tulajdonképpen egész életemben vártam. Csak azért nem én kezdeményeztem, mert nem akartam őt napokra elszakítani Lilientől és Katától. Így is sokat kell őt nélkülözniük… De ha már ő vetette fel, hát örülök, de nagyon! Kori crossfittel foglalkozik évek óta, remek versenyző, kiváló sportember, pontosan tudja, mit jelent küzdeni, mit jelent alázattal lenni valaki iránt, és pontosan tudja, hogyan kell két nagy pofonnal tovább lökdösni az embert, amikor mások már régen megsajnálnának. Továbbá Kori a testvérem, tehát ismer, talán mindenki másnál jobban.

Pár órával később jött a telefon, Marci is csatlakozik hozzá, kvázi úgy tűnik, két kísérőm is lesz. Két nem akármilyen kísérőm. Marcit nem olyan régen ismertem meg, Kori révén. Nagyon kevesekre mondom azt, hogy az életem több lett azáltal, hogy megismertem őket. Egy kéz sem kell hozzá, hogy ezeket az embereket meg tudjam számolni. Marci viszont ilyen volt az első pillanattól kezdve. Olyan tiszták a szemei, hogy a végtelenségig ellátni bennük. És ez mindent elárult róla, egyetlen pillanat alatt. Szóval örültem Marcinak 🙂 Nagy bringás, tudtam, nem lesz neki gond a távolság. Inkább az idő. Hiszen nagyjából 30 órát számoltam a teljesítésre.

Apropó teljesítés; tervek, felkészülés, álmok, célok, készülődés… Nagyjából az összes fogalom kimerült abban, hogy kiejtettem, leírtam őket, vagy esetleg gondoltam rájuk néhány percre. Amikor nagy ritkán eszembe jutott a verseny, előadtam két mondatban, hogy mennyire izgulok, mennyire közel van és amúgy pedig mennyire várom már. Szóval semmi különös, pláne ahhoz mérten, hogy évek óta erre a versenyre készülök. Sőt, igazából ez az egész csak ’műbalhé’ volt, mert az az igazság, hogy cseppet sem aggódtam a verseny miatt. Tulajdonképpen aggódásom tárgyát mindössze az képezte, hogy nem aggódom.

“Futok, mert szeretem. Jobban, mint bármi mást a földön. Mert én a futásba vagyok szerelmes…” Írtam ezt 2008 körül. És gondoltam is. És éreztem. Mert így is volt. Jöhetett bárki, ’szerethettem’ bárkit, a futás mindig mindegyiknél fontosabb volt. Ha fáj, ha nem, ha önzőség, ha nem, így volt. Akinek én kellettem, ezzel – és még sok más furcsasággal – együtt kellettem.

Eljött május 31. Korival és Marcival tulajdonképpen az Aligára való leutazás közben beszéltük át a frissítésem és az előttünk álló két nap sarkalatos pontjait. Kori lesz az autóban, Marci pedig mellettem bringán. Azt gondolom, kísérő nélkül nem szabad elindulni egy ilyen versenyen. Persze, mindenkinek magánügye és saját döntése, választása, szíve joga. De nekem az a véleményem, nem szükséges hősködni azzal, hogy egyedül, több kilós hátizsákkal és víztáskával a hátunkon vágunk neki egy ekkora távnak. Ez nem a Spartathlon – ahol 80 kilométerig nem találkozhat a futó a kísérőjével. Ez az Ultrabalaton, ahol a kísérő megengedett. Ezt pedig ki kell használni. Minden lehetőséget ki kell használni, ami javunkra válhat, és célba segíthet. Marcinak elmondtam frissítés szempontjából a legfontosabb dolgokat: óránként egy gél (High 5 banános és Sponser BCCA) már az első órától kezdődően, két óránként pedig egy magnézium ampulla. Külön felhívtam Marci figyelmét arra, hogy pár óra elteltével határozottan, és mindenféle gonosz és cseles ész-és esztelen érvet bevetve fogok ellenkezni a gélek ellen, de ő ezt semmi esetre sem hagyhatja, kvázi legrosszabb esetben nyomja le a torkomon a cuccot. Ezt a lelkére kötöttem. Szilárd ételt az első 12 órában nem szándékoztam enni, a gyomromat letesztelve a gél a biztos, ha szilárd is bekerül, az már gondot okozhat a gépezetben, vagyis félő, hogy beindul a szokásos gyomorfelfordulásos-hányásos katasztrófa. Több hosszú edzésen teszteltem a csak gél és magnézium kombinációt, és úgy tűnt, hatásos. Bár, edzésen a maximum 70 kilométer volt… Szóval az első 12 órára az óránkénti gél volt a terv, aztán pedig meglátjuk. Elvileg 30 géllel készültem 🙂 de a táv második felében jelentős mennyiségű gyaloglással kell számolni, amibe már a szilárd falatok lenyelése is beleférhet. De először is el kell jutnunk odáig…

Balatonvilágoson volt a szállásunk, nagyjából másfél kilométernyire a versenyközponttól. Közvetlen a parton, a viharos szélben a hullámok nyaldosták a stég felszínét. Ahogyan átnéztem a túlpartra, és láttam Balatonfüredet, ez egyfajta megnyugvást adott, és mély sóhajt, amivel a Balaton mindig vágyott és imádott, számomra varázslatos illatát szívtam tüdőmbe. Kifejezetten hideg volt, aminek örültem: ideális futóidő. Egy fiatal pár éppen belemerészkedett a vízbe, ami érzésem szerint iszonyatosan hideg lehetett, de még mindig kellemesebb, mint a levegő. Marci felvetette egy mártózás lehetőségét, Kori már-már elcsábult, én viszont jeleztem, menni kéne a tésztapartira 🙂

10351747_411470252326393_5214034360287411393_n

Nem vágytam a nyilvánosságra és a tömegre, de remek érzés volt két jó pasival megjelenni, akiket ráadásul senki nem ismer. 🙂 Azt hiszem, a srácok sokkal jobban élvezték a közeget, mint én – persze, az én effajta vágyaimat nem volt nehéz überelni.

Chipet átvettük, karszalagos tésztát nem ettünk, jégkrémet viszont igen. Néhány futótárssal váltottunk pár mondatot, de aztán próbáltunk olyan csendesen elosonni, mint ahogyan érkeztünk. A panzióban borzasztó hideg volt, ráadásul elkezdett bennem tudatosulni, mi is vár rám másnap, hiányzott életem párja, szóval amolyan kétségbeesett önsajnálat kerített hatalmába. Szerencsére viszont a többiek emlékeztettek rá, hogy ez a futás nem a világ, hiszen a világ éppen most nyílt ki előttünk. Ezt teljes valójában tudatosítva tettem ígéretet nekik, miszerint kiszállok, amint sérülés gyanúja lép fel. Kori és Marci remek hangulatot teremtettek a jéghideg falak és lehangolt fejem közé/köré. Minden apró részletet átbeszéltünk, minden szükséges holmit bepakoltuk. Pontosan tudtam, maximális biztonságban érezhetem magam mellettük. 23 óra magasságában döntöttünk az alvás mellett, lévén reggel 6.20 körül ébresztő. Éjfél körül Marci horkolása ébresztett fel amúgy is még vékony lábacskákon álldogáló álmaimból. Marci pedig horkolt, horkolt, és továbbra is horkolt. És valahogy nem akarta abbahagyni. Én pedig aggódni kezdtem, mi lesz így az alvásommal. És aggódásom közepette észre sem vettem, hogy álomba aggódtam magam, 6.20-kor pedig a körülményekhez képest frissen pattantam ki a jól átmelegített ágyból a fagyosnak ható szobában. Ekkor viszont már pörögtek az események, rajt előtt már nincs sem idő, sem hely a műbalhénak, hisztinek vagy önsajnálatnak. Kori szavaival élve: ne hisztizz, baszd meg, te akartál ide jönni!

10352201_318443331641279_2203644194901599268_n

Szóval nem is hisztiztem, én akartam oda menni, és azt a rohadt 212 kilométert is én akarom lefutni. Reggelizünk, kávézunk, öltözünk, aztán itt sem vagyunk. 8 előtt pár perccel a rajtban voltam, sokadmagammal, világoskék lufival a kezemben, amiről már fogalmam sincs, hogy került oda, de ahogy körülnéztem, mindenkinél volt egy, csak más színű. Az enyém éppen passzolt az ultrabalatonos világoskék pólómhoz. Szóval mire 6.20 után magamhoz tértem, hirtelen már a szpíker ordította a mikrofonba, hogy akkor most indulás van, 8 óra, és mindenki engedje el a lufiját. A lufit elengedtem, jól is nézett ki a sok, színes lufi, ahogyan siettek az ég felé. Ők onnan fentről biztosan látni fogják, mi történik most itt lent, a föld ezen pontján. Körülöttem ismerős arcok, mindenki pontosan azért van itt, amiért én: hogy körbefussuk ezt a nagy tavat, a 212 kilométert. 32 óra alatt. Egy perccel sincs rá több időnk, mint 32 óra. És pontosan tudom, hogy a körülöttem lévők közül bizony nem fog mindenki visszaérni ide holnap délután 4 óráig. Talán én sem. Ezt csak a sors tudhatja. Még egyszer felnéztem hát az égre, a színes lufik már messze jártak a magasban, mi pedig elindultunk, és tudtuk, pontosan ugyanide kell visszafutnunk, 32 órán belül. Rajt.

10395859_318443588307920_3096689215359584169_n

Nem foglalkozom senkivel, nem futok együtt senkivel, nem alkalmazkodom, és nem igazodom senkihez, nem beszélgetek senkivel. Egyetlen dolog volt biztos: 6 perces kilométereknél nem kezdhetek gyorsabban. Ennél lassabban viszont nem esik jól a futás. Így aztán Marcira bíztam magam a 6 perces átlagok ügyében. Mivel én nem hordok órát, ő nézte a bringán a sebességem, és szólt, ha begyorsultam. De alapvetően az első percekben beálltam a 6 perces utazósebességre, amit aztán szépen sikerült is tartani.

Nagyjából 40 perc elteltével jeleztem Marcinak, hogy az első gélt hagyjuk ki. Mivel bőven bereggeliztem, az energia kitart a második óráig. Gondoltam. De, hogy spórolni miért akartam a gélen, azt már nem tudom. Marci mindenesetre 8:57-kor nyújtotta felém az első High5 banános ízű förmedvényt. Egy összenézős mosollyal jeleztük egymásnak a jelezni valót; én nyugtáztam Marci igazát, illetve jeleztem hálámat, amiért komolyan vette minden szavam: a rajt pillanatától semmilyen előre meghozott döntést nem bírálhatok felül. Gyorsan teltek a percek, az órák, észrevétlenül megtettük az első nagy kanyart: a Balaton déli oldaláról rákanyarodtunk az északira. Úgy érzem, mentálisan jót tett a rajt-cél Tihanyból Aligára való áthelyezése. Korábban – nekem legalábbis – nagy falat volt a végére maradt 50 kilométernyi kanyar az északi partra. Most ezen a szakaszon gyorsan túl voltunk. Könnyedén futottam, a verseny minden percét, minden méterét élveztem. Ez egyrészt az edzettségi állapot okán volt: tudtam, pontosan tudtam, hogy jó állapotban vagyok. Egyetlen dologtól féltem; a 100 km OB óta előfordult több hosszú edzésen, hogy erősen megfájdult a jobb oldalon a csípőm. Egész pontosan a forgómnál. Sajnos az a fajta fájdalom volt, ami rövid időn belül annyira erőssé vált, hogy tulajdonképpen menni sem tudtam vele. Az elmúlt hetek lényegében arról szóltak, hogy ezt a sérülést teljes mértékben kipihenjem. Persze, orvoshoz is elmentem, mert úgy éreztem, nem árt, ha kizárnak egy esetleges csípőízületi problémát – ami adott esetben a lehető legrosszabb ok lett volna. A vizsgálatok eredménye szerint a csípőmnek semmi baja, viszont a 4-5 csigolyám közti porckorong kitüremkedett, olyan mértékben, hogy bármit okozhat, bárhova kisugározhat  – 15 éves korom óta jelentkezik időnként ez a probléma, hol évekre eltűnik, hol komolyabb gondokat okoz – mint például most. Nem szeretek gyógyszereket szedni, éppen eléggé mérgezem magam tíz éve a Marfarinnal – és fogom is életem végéig – de most én kértem valamit, ami erős, hatásos és napokon belül helyrehozza a sérvet. Kaptam is: izomlazítót és gyulladáscsökkentőt. Egy hét teljes pihenőt tartottam, gyógyfürdőbe jártam, masszőrnél voltam – ezúton is köszönöm a sok-sok segítséget a legjobb masszőrnek, akit valaha ismertem, Ákosnak – kvázi mindent megtettem, hogy az Ultrabalatonra tökéletes állapotba kerüljek – fizikálisan is. Szóval nem tagadom, verseny közben többször eszembe jutott ez a fájdalom, nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Sokan azt mondják, ezt nem szabad, mert bevonzom a bajt.( Ez ellen szól a Kisbér előtti éjszakám, amikor egyfolytában az ínhüvely gyulladásra gondoltam, aminek aktuális kiújulásától tartottam. A másnapi versenyen pedig már nyoma sem volt. Ennyit a vonzás törvényéről.)

Egyszerűen imádom az öcsémet! Akik olvasták a könyveimet, pontosan tudják, miről beszélek. Nehéz szavakkal kifejezni, mit jelentett az, hogy ő ott volt, és nem csak, hogy ott volt, de engem segített, minden lépésemet figyelte, és támogatta. Féltem őt. Mindentől és mindenkitől. Sokkal jobban, mint saját magamat. Ha neki fájdalmai vannak, az nekem is fáj. Aki őt bántja, az engem is bánt. Mintha egy test lennénk és egy lélek. Feltétel nélkül bármit megtennék érte, és tudom, ez fordítva is igaz.

Az első 115 kilométeren nem kísérhetett minket autó. Persze Marci folyamatos telefonos kapcsolatban volt Korival. Először akkor hatódtam meg a verseny során, amikor Kori azt mondta a telefonban, hogy folyamatosan csipog mindkét telefonom, rengeteg ismerős, barát üzeni, hogy velem vannak, drukkolnak, és igenis képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Döbbenetesen nagy erőt adnak az emberek, az olvasóim, a számomra fontos emberek, akik őszintén végigkísérnek ezeken az utakon, ezeken a versenyeken – lélekben mindenképpen. „Mindenkiért futsz, nem csak magadért…..futsz minden emberért, különösen a betegekért.” Ez csupán egy, a számtalan kedves és őszinte levél közül, amiket a verseny előtt, alatt – és után is kaptam, és kapok azóta is.

Második meghatódásom akkor ért, amikor Marci jelezte, hogy Kori legközelebb Balatonfüreden vár minket. Hülye kérdésemre, hogy miért éppen ott, jött a magától értetődő válasz: Kori látni akar Füreden. A Szívkórháznál… mert ez fontos hely számunkra. Két csepp könny legördült az arcomon, de akkor és ott erről kizárólag Kori tehetett. 🙂 Balatonalmádi, Csopak, Alsóörs… furcsa volt, hogy 2012-vel összehasonlítva mennyire gyorsan végigszáguldottam ezeken a településeken, és máris Füredre értünk. Persze, akkor még ez volt a verseny utolsó szakasza…

A füredi frissítőállomáson ért véget az első maratoni táv. Kori ott várt, a Tagore sétánynál. Elfutottunk a Szívkórház alatt, de ez az érzés már másodlagos volt. 🙂 „Balatonfüred: Nem is olyan régen egy szívműtét utáni rehabilitáció helyszíne, most pedig egy 212 km-es távból pont egy maratonnyi táv végének helyszíne! Még 5x ennyi!” – írta Kori facebook tudósításában a Tagore-n készített fotó alá.

10334478_318503244968621_7160997817115297624_n

Egy maratonon túl voltunk, de mindenki pontosan tudta; most jön a lényeg. Távolságban is. És nehézségben is. Füredről kifutva elindultunk Aszófő, illetve az emelkedők irányába. Az első, ötven kilométernél lévő szintidő ellenőrző ponthoz kereken öt óra alatt értünk. Terv szerint haladtam. És nem érdekeltek az esetleges, jóindulatúnak álcázott, de hozzám nem akként érő tanácsok, utasítások, figyelmeztetések a tempómra, frissítésemre vonatkozóan. Iszonyatosan dühös tudok lenni, ha bárki bele akar szólni a futásomba – pláne, ha nem is kérdeztem. Sokszor mondom; nem érdekel senki véleménye – ez alól kizárólag Steve kivétel. Pontosan fel tudom mérni, mik a határaim, mi az, ami már sok, és mi az, ami nekem optimális. Mindenki a saját szervezetét ismeri a legjobban, mindenki saját maga tudja, mi a jó neki. Miért van az, hogy én soha nem adok tanácsokat, soha nem utasítok senkit semmire? Mégis milyen jogon tenném? Ki vagyok én ahhoz, hogy egy futótársnak meg akarjam mondani, mit és hogyan kellene tennie? Ki vagyok én ahhoz, hogy azt mondjam bárkinek: fussál már lassabban, és egyél többet, igyál kevesebbet, stb? Eszembe nem jutna! Az Ultrabalatonon sajnos előfordult, elég gyakran. Láttam Marcin, már őt is zavarták egyes futók a folytonos okoskodásukkal, tanácsaikkal. Sőt, ez Marcinak volt talán a leginkább kellemetlen, mondjuk úgy, méltatlan, hiszen ő felelt a frissítésemért, ő felelt tulajdonképpen értem. Éppen ezért most duplán idegesítettek ezek az okoskodások. Mindenesetre a felvidék dombjain végre egyre inkább szétszakadozott a mezőny, egyre nagyobb távolságok alakultak ki a futók között. Mi pedig végre ketten maradtunk Marcival. Jöttek a végeláthatatlan emelkedők, hosszú egyenesek, a csendes órák, kilométerek. Lecsendesedett a verseny. Rendeződtek a tempók; sokakat most kezdtünk leelőzni, akik a verseny elejét erősen elfutották. Sokan már gyalogoltak, és viszonzó hajrájukból egyértelműen érezhető volt: gondjuk van. Beértek minket az első váltók, de most valahogy ők sem foglalkoztattak. Csak arra tudtam gondolni, hogy Keszthelyre, a 115-ös kilométerhez este 11 óráig oda kell érnem. De persze hamarabb fogok 🙂 Mert jól haladunk.

10361240_472163546251005_669761499_n

Aszófő, Vászoly, Pécsely, Dörgicse… remekül haladtunk a felvidéki szakaszon. Dombra fel, dombról le… A Piros 85 óta mondom, nem gond az emelkedő, hiszen onnan úgyis le is kell futni. Olyannyira nem okoztak problémát az emelkedők, hogy továbbra is tartottam a 6 perces átlagtempót. Ezen amúgy meglepődtem. Mert tudtam én, hogy jó a forma, és azt is, hogy a boldogság a legnagyobb dopping, na de hogy ennyire?!  70-80 kilométernél fülig érő vigyorral, szélesre tárt karokkal és a fülemben dübörgő zenét ordítva ‘száguldoztam’ lefelé a lejtőkön. Persze, tudtam én, hogy el fog jönni a baj, mert ekkora távot nem lehet és ugye nem is szokás bajok nélkül végigcsinálni. Alapvetően két dologtól tartottam. Az egyik a csípőfájás volt, a másik pedig a gyomrom. Utóbbival sajnos gyakran van gond 60-70 kilométer környékére. Sokat kísérletezgettem, mi a legideálisabb a gyomromnak: ha szilárdat eszem, ha keverem a gélt a szilárddal, vagy ha csak gélt eszem. Próbálgattam mindent, de végül úgy döntöttem, a versenyen a csak gél verziót fogom végigvinni. A gél percek alatt felszívódik a gyomorból, így elvileg nagy bajt nem tud csinálni. Ha szilárdat is eszem, az már megáll a gyomorban – ami 6-8 óra futás után ugye nem nagyon akar már funkciójának megfelelően működni. Az óránként egy gél dologgal nem is volt gond, egészen 90 kilométerig, vagyis a kilencedik gélig. Nem ért váratlanul, hogy ekkor már nagyon nem fogom kívánni – hiszen alapvetően eddig is kényszerből ettem. De ezt a kilencedik darabot próbáltam elhalasztani, kértem, könyörögtem Marcinak, de szigorának köszönhetően csak tíz percet kaptam rá, hogy felkészítsem gyomromat a gél érkezésére. Legszívesebben azonnal kihánytam volna, de Marci kérésére ezzel próbáltam 5 percet várni – addigra szépen felszívódott.

10364301_472174802916546_1709452064_n

Gondosan próbáltam ügyelni arra, hogy ne igyak túl sokat. Sajnos, volt már, hogy ez okozta a problémát, és a gyomorműködés teljes felborulását. Egészen idáig csak a frissítőkről ittam, 1-1 pohár izót. Eddig elegendő is volt. Itt a Káli medencében viszont, valahogy megállt a levegő. Nem volt meleg, sőt, ritka szerencsés időben volt részünk, de délután 3-4 óra magasságában mégis olyan érzésem lett, mintha egy katlanban futnánk. És elkezdtem kérni a vizet Marcitól. Eleinte csak kortyolgattam, de egyre szomjasabb lettem. Ennek következtében egyre mohóbb. És sajnos, ez lassan de biztosan beindította azt a folyamatot, amit nagyon nehéz visszafordítani. Friss vizünk már nem is volt, megittam vagy magamra locsoltam mindet, és Kori a 100. kilométernél várt minket. Addig ki kellett húzni a frissítőpontokon lévő folyadékkal. 90-95 kilométer körül jelentkezett az első holtpontom. Leállt a gyomorműködésem. Ilyenkor apró ponttá zsugorodik és szűköl össze, és semmit, de semmit nem tudok lepréselni rajta. Még a folyadékot sem. Ha lepréselem, perceken belül ki is hányom. 8-10 kilométer volt ez a holtpont, de végeláthatatlannak tűnt. Ezalatt háromszor hánytam. Hogy mit? Vizet. Marci mindig utasított, hogy a gél lenyelése után pár métert sétáljak, mert fel kell szívódnia, ha már leküzdöttem a torkomon. És igaza volt. Pár perccel a gél lenyelése után már csak folyadékot hánytam. Azt viszont sajnos elég gyakran. Érdekes volt: ivás után öt perc kínlódás, majd egy gyors hányás, és utána vígan futottam tovább. Így haladtunk, immáron lassabban, közeledve a 100. kilométerhez, ahol Kori már várt minket.

–       Elég szarul nézel ki, Gizi!

Erre a megállapítására legszívesebben nyakon öntöttem volna az éppen mindkét kezemet lefoglaló vizes palackkal, de okosabbnak láttam, ha inkább a saját nyakamba öntöm. 3 percen keresztül csak locsoltam magam a hideg vízzel. Nem csoda, hogy szarul néztem ki, szarul is éreztem magam. A sorozatos hányás és folyamatos hányinger kezdte éreztetni hatását. Hat kilométernyire voltunk a táv felétől. Indultunk tovább. Még mindig nem sokkal csúsztunk ki a 6 perces átlagtempóból… Jött az első hasmenés, valahol 105 környékén. Szerencsére bokor volt bőven ezen a tájékon. Próbáltam egyáltalán nem inni, legalábbis 100 és 106 között. Ez a taktika be is vált, végigfutottam 6 kilométert hányás nélkül!

ub

Ennek örömére a felező 106-os frissítőnél alaposan oltottam szomjamat, aminek következtében éppen, hogy sikerült lefutnom a bokros parti szakaszra a forgalmas frissítőtől kb 100 méterre, amikor ismét hányás következett. Volt, akivel sokadszorra előzgettük egymást: amikor éppen futottam, lehagytam, aztán ő visszaelőzött, mialatt az árok szélén hajoltam. Kezdtem belátni, hogy baj van. Egyre többet kellett gyalogolnom, holott izomzatilag továbbra is tökéletes állapotban voltam, egyáltalán nem éreztem a mögöttem lévő lassan 110 kilométert. 110. Ez volt az a pont, amikor azt kellett mondanom: most képtelen vagyok futni. Annyira szétment a gyomrom, hogy alkalmatlan voltam a futásra, de mivel egyetlen pillanatra sem állhatunk meg, tempós gyaloglás következett. Marcival tanakodtunk, mi segíthetne, mit kellene tenni. Mivel folyton hányingerem volt, hányni viszont csak vizet tudtam – hiszen szilárdat nem ettem, sőt, két órája már gélt sem – úgy döntöttünk, meg kellene próbálni rendes ételt enni. Tudtam, Keszthelyen, a nagy 115-ös frissítőnél lesz leves és tészta. Ott megállunk, időnk bőven van, leülünk, és enni fogunk. Aztán ennek két következménye lehet: vagy helyrejövök, és működik a gyomor – erre kevés esélyt láttam – vagy lesz végre mit kihányni, és egy kiadós rókázás után megnyugszik a gyomrom. Egy dolog volt biztos: Keszthelyig már nem tudok futni, így aztán tempós gyaloglásban tettünk meg közel öt kilométert. Ezzel együtt értünk este 8 után valamivel a 115. kilométerhez. Akárhogy is nézzük, ez remek 12 órás részidő – a körülményekhez képest pláne. Úgy, hogy az utolsó négy kilométert gyalogoltam. (Ja, és a kisbéri 100 kilométeres eredményem három perccel megjavítottam 🙂 )

Vártam nagyon a keszthelyi pontot. Tudtam, fontos lesz az idő szempontjából is, ez a második szintidős ellenőrzőpont. Este 11-ig tart a szintidő, mi három órával beljebb vagyunk. Ez megnyugtató. És a következő szakaszok már sokkal lazábbak lesznek szintidő szempontjából. Másrészt vártam a meleg ételt. Meglepődtem nagyon, de kifejezetten kívántam az ételt. Megettem egy pohárnyi levest, majd egy egész tál tésztát is kértem. Jól esett. 10 percet időzhettünk a frissítőnél, de egyrészt megettek a szúnyogok, másrészt nem akartam ücsörögni, amikor még 97 kilométer állt előttünk. És az éjszaka. Sötétedett, és Korinál voltak az éjszakai váltás ruhák és a lámpák is. Így aztán menet közben eszegettem a tésztát, amitől aztán borzasztó nagyra puffadt a hasam, de legalább jól esett. Kori két kilométerre volt- egyet mondott, de mi már rutinosan szoroztunk -, azt még tempós gyaloglással tettük meg, hátha lenyugszik a gyomrom. Az autónál átöltöztünk – hosszú nadrág, vékony hosszú felső – felvettük a fejlámpát, próbáltam hányni egy nagyot, de nem sikerült, szóval elkértem a zenémet, és tovább indultunk, immáron korom sötétben. A hasam puffadt volt, de futottam. Hallgattam a zenét, figyeltem az utat, és nem gondoltam már semmi másra, csak arra, hogy minden szar körülménytől függetlenül elmondhatatlanul boldog vagyok. Nem érdekelt a fáradtság, a sötét, a gyomorfájás, nem érdekelt, hogy hátra van még 95 kilométer. Az sem érdekelt, hogy a gyaloglástól elkezdtem érezni a jobb csípőmet… Egy elég hosszú szakaszon kerülgettük egymást Lubics Szilviékkel, aki ugyan váltót futott, de egy elég hosszú szakaszon kísérte egy ismerősét, aki egyéniben futott. 130 kilométerig újra viszonylag jól haladtunk, igaz, lassabban, mint eddig, de haladtunk. Aztán a 130-as frissítőnél csúnyán megszédültem. Leültem, vagyis inkább leestem a fűbe, és elkezdtem sírni. Azt hiszem, a hányingert sirattam. És a kétségbeesést. Iszonyatos hányingerem volt folyamatosan. Ledugtam az ujjamat, mert magától nem jött semmi, de itt már ettől sem lett jobb. Borzasztóan nézhettem ki, mert Kori beültetett a kocsiba. Azt mondta, aludjak fél órát. Ha ő ezt mondja, akkor tényleg menni kell. Az autóig is alig bírtam elmenni, annyira émelyegtem. A csípőm is egyre erősebben fájt. Lefeküdtem az első ülésre, és el nem aludtam ugyan, de jó érzés volt, hogy végre nem rázkódik a gyomrom. Fél óra pihenő után mentünk is tovább, vagyis mentünk volna… gyomromnak kifejezetten és érezhetően jót tett az a fél óra, amit nyugalmi állapotban töltött. Futni akartam, mert éreztem, ismét menni fog… de ekkor, az első futólépéseknél egyértelművé vált: erős fájdalom nyilallt a csípőmbe. Az a bizonyos fájdalom. Ami már nem enged futni. Tudom. Ismerem a testem. Ismerem a jelzéseit. Ismerem a fájdalmakat, talán jobban, mint sokan mások. És ismerem a sérüléseimet. Ez a fájdalom ebben a pillanatban egyértelművé tette, hogy én ezen a versenyen futni már nem fogok. Jött hát a matekozás. Marci számolt. Én nem tudok, másrészt fejben már fáradt voltam. Marci azt mondta, ha tartjuk az aktuális gyalogló sebességet, délelőtt 10-re beérünk. 12 óra múlva. Remek. Akkor menjünk. Gyalogolni fogunk.

A 135-ös frissítőnél jeleztem, szeretnék enni egy levest. Jól esett. Marci ivott egy kávét. Leültünk egy asztalhoz, mint aki ráér, és nincs jobb dolga este 11-kor, mint hogy valahol, valakikkel, 135 kilométer futás után egy sátorban zöldséglevest kortyolgasson műanyag pohárból – amiben amúgy a tésztán kívül a borsó volt a legfinomabb. Ahogy körülnéztem, a ’dilemma’ nevet adtam a frissítőpontnak. Körülöttünk többen is ücsörögtek, arcukat hosszú percek óta tenyerükbe temetve. Mozdulatlanul. Szótlanul. Nehéz percek ezek. Kegyetlenül nehéz percek. Tovább menjek, vagy ne? Van értelme vagy nincs? Azt hiszem, ezek a kérdések dübörögtek az itt, velünk együtt ücsörgő futók fejéből. Ekkor még nem vallottam be magamnak sem, de bizony az enyémből is. A fájdalom a jobb forgómból egyre lejjebb haladt, gyorsan, túlságosan gyorsan. Ahogy tovább indultunk a frissítőtől, azt mondtam Marcinak, már a combcsontomnál jár. És halad lefelé, eszeveszett gyorsasággal. Csúnyán bicegtem. És éreztem, ezt a bicegést a bal oldalam is meg fogja sínyleni. Marci nézte az órát, számolgatott. Lassultunk. Már nem megy a tempós gyaloglás. Már csak gyalogolunk. Mint amikor sétáltatjuk a kutyát. Vagy amikor ráérősen nézelődünk a városban. Lassan. Marci számol. Ha ezt a tempót tartjuk, 11-re fogunk beérni. Az még 12 óra. Sebaj. Menjünk. Marci biztat, nagyon lelkes. Végiggyalogoljuk az éjszakát. Ez egy ilyen gyalogolós éjszaka lesz. Nevettünk.

–       Marci, ez a fájdalom már a térdhajlatomnál jár. Fél órája még a combcsontnál nyilallt. Gyorsan jön lefelé.

–       Nem baj, megyünk tovább. Picit tovább lassultunk. De bőven belefér.

Marci számol. Ha tartjuk ezt a mostani tempót, délután 1-re beérünk. Az még 13 óra… És még így is lesz 3 óránk a szintidőből.

Éjfél van. 13 órát kell még gyalogolnunk – ha nem lassulunk. Simán beérünk. Simán meglesz. Mert kell nekem az a rohadt szalag. Amire felírták a nevemet. Kell az a rohadt szalag. Már csak 13 órát kell gyalogolni érte…

–       Marci, ez nem megy. A fájdalom elérte a lábszáram. És a bal csípőm is beállt a bicegéstől.

–       Nem baj, megyünk tovább.

Marci számol. Tartjuk a tempót. Egyre Aligán leszünk. Tovább gyalogolunk.

–       Marci, nem megy. Ezzel a csípővel nem tudok még 13 órát legyalogolni. Kegyetlenül fáj. Képtelen vagyok már ráállni a jobb lábamra. Kiszállok.

Marci hallgat. És számol. Nem néz rám, csak az utat figyeli. És a bringát tolja.

–       Most van az a pont, amikor neked kell döntened. Ez itt már a te döntésed. Kizárólag a tiéd.

Haladunk tovább. Próbálom tartani a tempót, de egyre nehezebb, a jobb lábam már attól is óvom, hogy érintkeznie kelljen a földdel. Nem egyszerű egy lábbal haladni.

–       Elmegyünk a 141-es frissítőig és kiszállok.

Marci csak bámul maga elé. És tolja az eredetileg más célokra szánt biciklit…

–       Szerettem volna látni a győzelmed.

A győzelmem. Azt a győzelmet, amire hosszú évek óta készülök. A győzelmet, amit annyira akartam. A győzelmet, amit nem csak magamért akartam, hanem sok más emberért… Sírni csak a győztesnek szabad. Én nem vagyok győztes. Veszítettem. A 212 kilométert nem tudtam legyőzni. Mégis sírok. Mert úgy érzem, csalódást okoztam Marcinak. Mert nem láthat győzni. Nem azért jött ide, hogy 140 kilométernél kiszálljunk. Nem azért jött ide, hogy feladjuk ezt a harcot. Hanem azért, hogy győzni lásson. És én veszítettem. Sírok. Csendesen, halkan, nyugodtan. Megtisztító sírás ez. Marci nem szól, csak tolja a biciklit. Néz maga elé. Nem néz rám, csak hallgatja, ahogy sírok. Hallgatja, ahogy folynak a könnyek az arcomon. Mert jól hallhatóak. Mégis csendesek. Csak Marci hallja őket. Mert ő ismeri mindet. Gyengék a fények a végtelen hosszú déli utcákon. De már mi sem világítunk. Én bicegek. Ő tolja a biciklit. Én könnyezek. Ő is könnyezik. De rajta nem látszik. Csak én hallom. Kori tőlünk pár méterre áll, az autónak támaszkodva. Látom rajta, hogy vége. Nem én mondtam ki, de ők sem, mégis tudjuk, mind a négyen: vége.

És miután mind a hárman kimondtuk a kimondhatatlan szót, valahogy lenyugszom. Leveszem a rajtszámom, leveszem a cipőm – két óriási vérhólyag, két köröm mínusz – mégsem vált be a Brooks…

Átöltözöm. Egymásra nézünk. Nevetgélünk. Sírok. Belátjuk. Meglátjuk. Átöleljük. Elbúcsúzunk. Szomorkodunk? Vidámkodunk. Büszkék vagyunk. Hálásak. Fáradtak. Fáradtan boldogok. Fájósak. Vágyakozóak. Végtelenül boldogok.

Nem sikerült lefutnom az Ultrabalaton 212 kilométerét. Fájt, hogy nem sikerült. De ez a kudarc most nem okozott komoly fájdalmat, nem terített a földre, mint a vadász a tarkón lőtt vadat. Nem omlott össze bennem semmiféle világ, és nem érzem azt, hogy kevés volnék ehhez a versenyhez. Sőt. Újra oda fogok állni. És végig fogom csinálni. Mert képes vagyok rá. A 140 kilométer után nem volt izomlázam. Nem éreztem magam fáradtnak. Nem sokat számít már, de a mezőny elejéről álltam ki. Nem futottam ki magam. És nem veszítettem el semmit. A Balaton megvár, ott lesz jövőre is. És ha nekem jövőre fontosabb dolgom volna, ott lesz évek múlva is. Mert nem ez a legfontosabb. Hanem a harmadik fejezet.

Mit mondhatnék ezek után? Amikor szívemben a feladás fájdalmas érzései nem hagytak semmiféle heget? Amikor az egész versenyre, a megtett 140 kilométer minden egyes lépésére büszkén és állhatatosan gondolok? Mit mondhatnék én ezek után?

 

 

Köszönöm Marcinak és Korinak a megköszönhetetlent.

Köszönöm Zsolt a rengeteg segítséget, támogatást és a barátságod.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!