Tomán Edina blogja

"Az vagyok, kit kifújsz, minden lélegzeteddel..."

Azt mondják; a sors azért állít minket folyton próbatételek elé, hogy erősebbé váljunk. Vannak, akik sosem kényszerülnek igazán nehéz helyzetbe, míg másoknak annyi próbát kell kiállniuk, – melyek egyre keményebbek és kegyetlenebbek – hogy egy napon azt kiáltják a sorsnak: én már NEM akarok erősebb lenni! Én már nem bírok több próbatételt kiállni! Aztán mégis. Újra és újra. Mert ha a sors ezt szabta, akkor ezt nem lehet kikerülni. Újra és újra ki kell állni, újra és újra szenvedni kell, küzdeni kell, sírni kell, és fájni kell. És amikor átélt fájdalmaimat végső elkeseredettségemben a sors lába elé vetem, kétségbeesett ordításommal felteszem neki a kérdést: miért? Miért kell nekem ezt mind kiállnom?

A válasz egyszerű. Azért, hogy erősebbé váljak. Akkor is, ha nem akarok…

Az itt leírtakat eddig nem mondtam, nem mondhattam el senkinek. Most, az idő némi gyógyító múlásával, elmondom hát mindenkinek…

 

Valamikor július közepén, a Szent László Kórház hematológiai ambulanciáján…

Tíz és fél éve ez a hely a második otthonom. Azóta közel négyszáz alkalommal vették itt le a vérem. És megszámlálhatatlan milligram Marfarint szedtem be. Azért, hogy élhessek. Dr. D. J. pedig az egyetlen orvos ezen a világon, akiben vakon bízom. Kőkemény ember, aki rezzenéstelen arccal, érzelmesség nélkül közli az emberrel a legszárazabb tényeket. És pontosan tudom, hogy a trombofília kezelésében nincs az országban nála jobb szakember.

–          Félek.

–          Van is mitől. Nézze. Maga nem pusztán trombofíliás. Magának a trombofílián belül a létező összes örökletes betegsége megvan. Antithrombin hiány, Protein S és VIII. faktor aktivitás… És mindegyiknek a legsúlyosabb fajtája. Emellé jön a 2003-as történés. Nézze, maga akkor tulajdonképpen meghalt. Ezt nem lehet másként mondani, mert azt a túlélését orvosilag képtelenség megmagyarázni. Komikusan hangzik, de ha összeadnánk a maga rizikófaktorait, száz fölött lennénk… Hány százalékot is kapott 2003-ban a túlélésre?

–          Kettőt.

–          Akkor én most egyet adok magának. De csak azért, mert mindent én sem tudhatok. És éppen ez aggaszt a leginkább. Van magának a vérében valami. Valami, amit a vizsgálatok sem mutatnak ki. És őszintén megmondom, sötétben tapogatózni rosszabb bármilyen kegyetlen ténynél. Én félek magától. Mert a maga vére a Marfarin kontroll mellett is bombaként ketyeghet.

Állam behorpadt a torkomban növekvő gombóctól. Dr. D. egyértelmű szavait életlen tőrként éreztem a húsomba fúródni. Tudtam, persze, eddig is tudtam, hogy ez nem egyszerű. De hogy ennyire reménytelen legyen…

–          Akkor ezt most értsem úgy, hogy le akar beszélni?

–          Én orvos vagyok. Nincs jogom lebeszélni semmiről. Viszont tisztában kell lennie két dologgal. Jelenleg nincs az országban – de világviszonylatban sem tudnék fejből erre vonatkozó adatokat – olyan nő, akinek magasabb volna a kockázata, mint a magáé. Másrészt… A terhessége hónapjai során orvosként én magát fogom figyelni. A maga élete lesz az elsődleges. Amint probléma adódik, a terhességet meg kell szakítani. Ha már az elején, akkor az elején. Ha viszont a hetedik hónapban, akkor a hetedik hónapban. És magának erre lelkileg fel kell készülnie.

Szemöldökét magasra húzva pillantott rám, jelezvén, választ vár, egy apró reakciót, legalább egy bólintást, vagy egy fejrázást, bármit, amit megértésemként konstatálhatna. Én viszont már csak annyit tudtam kipréselni magamból:

–          Értem.

–          Még egy dolog. Én most elmegyek szabadságra. Szeptember nyolcadikáig nem leszek elérhető. Arra kérem, addig ne lépjenek a dologban. Pozitív terhességi teszt esetén azonnal, de legkésőbb a negyedik héten le kell állnia a Marfarinról. És nem tudjuk, hogy fog reagálni az injekcióra és az antithrombinra. Az antithrombin allergiát is kiválthat, ami fulladáshoz vezet. A Heparin kötőhelyes probléma miatt pedig az injekciónak is lehetnek előre nem látható következményei. Tehát arra kérem, várjunk.

 …

A következő sorokat augusztus elsején, pénteken írtam. Könnyektől áztatva-boldogan-bódultan, remegő kezemben szorongatva a két határozott csíkot tartalmazó terhességi tesztet. Mert hiába tudtam én, hogy az orvosom mit mondott, ekkor már tehetetlen voltam. A száraz tények, esélylatolgatások, félelmek mind jelentéktelen köddé váltak. Csak azt tudtam, hogy boldog vagyok. Ösztönösen boldog voltam. Nem tudom, mióta vártam erre, nem tudom, mióta vágytam rád, titkon, még magamnak sem megvallva, mennyire akartalak, mennyire vártalak és akartalak már szeretni…

Ez a nap pont olyan, mint az összes többi. Pontosan hat óra negyvenötkor csörög az ébresztő. Pont olyan vastagon szórom a fahéjat a tejeskávé habjára hat óra ötvenöt perckor, mint minden reggel. Pont olyan meleg, párás levegő áramlik be az ablakon, mint már napok óta.  A macska is pont úgy követeli reggeli étel- és szeretet penzumát a lábamhoz dörgölőzve, és a Capri szigetén játszódó sorozat is pontban hét órakor kezdődik – amit persze még soha nem láttam, inkább csak néztem, miközben kortyolom a barna cukorral megszórt fahéjas kávét, szigorúan üvegpohárból, hogy láthassam a rétegek és színek izgalmas és szenvedélyes keveredését. Pontosan olyan ez a nap, mint az összes többi. Mégis más. Teljesen más. Tökéletesen. Végérvényesen. Mert már nem én vagyok. Már mi vagyunk. Az én testem már nem csak az enyém. Az én vérem már másban is kering. Érzem. Tudom. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, érzem, hogy egy élet ébredt fel bennem. A te életed.

Ki vagy te? Aki árnya voltál életemnek. Akit folyton kerestem, és azt hittem, sosem fogsz létezni. Mert azt mondták; lehetetlen. Mert esélyt sem adtak neked. Mert féltek és féltettek. Én viszont „futok, mert azt mondják lehetetlen…” Most is futok, csak egy másfajta utat. Megfogantál. Létezel. Bennem vagy. És általam mindenhol. A nélkülözés fásultságában bennem fájdalmasan vastag és erős gyökeret verő hiányod lassan szertefoszlik. Mert már nem csak formállak téged képzeletemmel, de látni merlek. Megformállak téged úgy, ahogyan gondolataimban éltél. És megformálom a világot, amiről azt hittem, sohasem lesz az enyém. A világot, amit neked köszönhetően már nem csak elképzelhetek és elgondolhatok, titkon akarhatok, hanem meg is ismerhetek. Bőrömbe szúrom az injekció ampullájából lassan csordogáló, életemet jelentő jéghideg folyadékot, és érzem, ahogyan eggyé válik velünk. Érzem, ahogyan a vérembe jut és ezáltal a te véredbe. Heteken, hónapokon keresztül, napjában háromszor szúrom majd magunkba a jéghideg folyadékot, hiszen tudjuk; csak vele lehet esélyünk. Azt hittem, én nem tudok már félni. Azt gondoltam naivan, megerősödtem annyira, hogy a félelem érzése ne férkőzhessen már belém. De ezen a napon, ami úgy indult, mint az összes többi, ezen a napon már ez sem olyan, mint eddig. Milyen érzés azt hallani; újra meghalhatok? Azt hallani; a szívem alatt éledező kis lény bármikor meghalhat? Bármikor elvehetjük egymás életét? Fullasztó. De már nem idegen. Olyan, amikor a fájdalmas ordításnál elviselhetőbbek a néma könnycseppek. Mert előbbit már nem engedhetjük meg magunknak.

Az alázat könnycseppjei. Mert, azt hiszem, ez az alázat – úgy istenigazából.

 

Teltek a napok, és lassan, mint ahogyan a lián körbecikázza a fatörzset, belém költözött a félelem. Féltem, mert már nem csak tudtalak, de éreztelek is magamban. És ez annyira idegen volt még. Ismeretlen. És persze, hogy félünk az ismeretlentől. Féltem tőled. Féltem attól, hogy bajod esik. Minden mozdulatomat sokszor meggondoltam, nem ártok-e vele neked, nem okozok-e vele fájdalmat. Persze, tudtam, hogy nem érzed még a fájdalmat, négy hetes voltál akkor, és én pontosan tudtam, hogy az idegrendszered még éppen csak elkezdett kialakulni. Mindent pontosan tudtam rólad, mikor mi történik veled, mikor hány millimétert nősz, mikor leszel látható az ultrahangon. Egy csapásra érvényét veszítette minden, ami addig fontos volt. Tudtam, jó ideig futni sem fogok, hiszen vigyáznom kell rád. Az injekciók miatt sérülékenyek leszünk.

Méhemben való születésedet csodaként éltem meg. Egyszerre célja lettél egy boldog, ám lődörgő világnak. Az első éjszakák, amikor már veled feküdtem az ágyban, szorosan összesimulva, egy testet alkotva… az ablakon beszűrődő fények, a zajok, az illatok – minden ugyanaz volt, és mégis tökéletesen más. Torokszorítóan békés. Mégis fájdalmasan törékeny.

Nehéz volna megmondani, mikor jött el az a pillanat, amikor felfogtam, hogy elveszítelek. De talán inkább az a kérdés, mikor mertem bevallani magamnak azt, amit már tudtam. Több, addig szokványos dolog megváltozott. Elmaradtak a reggeli orrvérzések. Elmaradtak az ínyvérzések, a véres vizelet, amik életem mindennapos részei voltak a gyógyszerem miatt. Teltek a napok a Marfarin nélkül, és éreztem, hogy baj van. Bennem volt már a bölcs belátás, mélyen megbújva, maga elé engedve makacsságot és bátorságot, rejtőzködött a beismerés, csöndesen meghúzódva, s várva az előbb-utóbb szinte biztosan megérkező bajt.

Én viszont ekkor már csak téged láttalak. Csak te számítottál. Tudtam, hogy kislány leszel; barna és göndör lesz a hajad. A szemed biztosan zöld lesz – legalábbis születésedkor. A nevedet is tudtam már, mint ahogyan azt is, hogy milyen lesz a mosolyod. Hallottam kacajod, és láttam magam előtt a pici gödröket az arcodon, miközben rám nevetsz, szaladsz felém, hogy átölelj, és elmondd nekem, mitől vagy olyan boldog. Láttalak, hallottalak, éreztelek. Napról napra növekedtél bennem, s általad testem elkezdett átalakulni. Új dolgokat érzékeltem, furcsa helyeken fájt, de ezek a fájdalmak maguk voltak a csodák. Mert te általad éreztem mindet. Testem már téged szolgált, érted történt minden, ami bennem zajlott. És én mindent megtettem volna érted.

Így pedig nem könnyű felismerni a halál hírnökeit.

Baj van. De miféle baj? Félelmetes az a nyugalom és gyanútlanság, amivel az emberek a halálba menetelnek, lassan, hangos kacajokkal és a boldogság utolsó, talán éppen ezért felhőtlen pillanataival. Egyértelmű volt, elejétől fogva, sőt, már jóval korábban egyértelmű volt, hogy nincs remény. De mi a vesztünkbe rohanunk. Ösztönösen. Ahelyett, hogy békésen és félelmek nélkül, a sors kísértését mellőzve élnénk nyugodalmas életünket, a halálba menetelünk.

Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Ha ez így van, a reménynél keményebb és szívósabb dolog nem létezik. Én viszont azt mondom, az ösztön még a reménynél is erősebb. Mindig jelen van. A halál pillanatában is. Ösztönösen küzdünk az életért. Akkor is, ha nem akarunk. Ösztönösen anyák akarunk lenni. Akkor is, ha nem lehet. Ösztönösen elhisszük, hogy bátorságunk elismerésre méltó dolog. Ösztönösen hiszünk halhatatlanságunkban. És ösztöneink által kell, hogy a vereséget méltóságteljesen viseljük.

Nyilvánvalóvá vált; vérem nem tolerálja a Heparint. Azonnal vissza kell állni a Marfarinra. Az orvosom szabadságon. Én pedig bajba kerültem. Nagy bajba. Idegen orvosok vizsgálgatnak, idegen emberek akarnak dönteni életről – és halálról. A te halálodról. És az én életemről. Mert ha beveszem a Marfarint, az a te halálodat jelenti. Ha viszont nem veszem be, az én életem kerül veszélybe. És ezáltal a tiéd is.

Ez volna hát az élet? Ez volna Isten? A legkegyetlenebb, ami embert érhet. És most megtörténik velem. Dehogy van Isten! Nincsen! Itt vagy bennem, itt növekszel, lüktetsz, fejlődsz. És a halálba tartasz. Hogy lehet ezt józan ésszel felfogni? Sehogyan. Csak tudni lehet. Felfogni nem. És érezni sem. Kővé válni szerettem volna. És meghasadni. Vergődöm a tehetetlenségben, mint csapdába esett vadállat. Szeretnélek megmenteni, de nem tudlak. Szeretnék meghalni. De nem tudok. Nem merek. Nem akarhatok. Az orvosok kimondták a felfoghatatlant. A terhességet meg kell szakítani. De hogyan búcsúzhatnék el tőled, amikor még nem is láttalak? Nem szagoltalak, nem érintettelek és nem szeretgettelek?

Azt mondták az orvosok: „a Marfarin hatására a méh tartalma talán egy erős vérzés formájában távozni fog.” Édes istenem, így beszéltek rólad. Egy erős vérzés formájában távozni fogsz. De te nem akartál. Annyira kötődtél hozzám, és annyira akartad az életed… Tudtam, hogy mérgezlek már a gyógyszerrel, tudtam, hogy napok kérdése és fájdalmaid lesznek, tudtam, hogy hamarosan kialakul a szíved, aztán elkezd dobogni. És tudtam, hogy ha akkor veszítelek el, abba belepusztulok. Orvost kellett keresnünk, azonnal, aki segít, aki békében és a lehető leghamarabb megelőzi szenvedéseidet. De akárki látta meg a kórelőzményemet, egyértelműen közölte: nem vállalja a felelősséget. A szülészek azt mondták, a Marfarin miatt ott fogok elvérezni a műtőasztalon. A hematológusok azt mondták, embóliát kapok a műtét után, ha leviszik a véralvadási INR szintem. Én pedig tehetetlenül vergődtem, és azt éreztem, óráról órára, napról napra fulladok bele ebbe az elviselhetetlen fájdalomba. Te pedig ott voltál velem, napról napra növekedtél, a mérgek ellenére is, amiket kötelező orvosi utasításként kellett adagolnom. Napról napra erősebben voltál bennem, napról napra jobban szerettelek. Napról napra jobban fájt a létezés.

Végül, hosszas kétségbeesett kutatás után a sors elvezetett egy csodálatos emberhez, Dr. Gy. I.-hez. Elvállalta a műtétet. Persze, amennyiben beállítják a hematológián a véralvadásom, műtétre alkalmas szintre. További keresgélés után találtam egy hematológust, aki elvállalta a véralvadásom beállítását. Komoly kockázatokkal, de végül kitűzték a műtét időpontját. A műtét előtti napon pedig megláttalak téged. Először. És utoljára. Dr. Gy. ultrahang vizsgálatot végzett, és megkért, vessek egy pillantást a monitorra. Nem akartam, minden lélekjelenlétemmel azon voltam, csak ne lássalak, csak ne ismerjelek. Könnyebb lesz a búcsú, ha nem foglak örökké magam előtt látni. De rád néztem. Apró szikhólyag voltál, 8, 4 mm. Mélyen beágyazódva a közel két centiméteresre duzzadt méhnyálkahártyában. Babszemként feküdtél a méhemben, szíved négy ürege már benned volt. Napok kérdése lett volna, hogy megdobbanjon. Gyorsan elkaptam rólad tekintetem, mert a tűzforró cseppek már folydogáltak szemeimből. Nem akartam többé rád gondolni, feledni akartalak, illúzióként értelmezni téged. Akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, mert ennyire közel soha nem volt még az összeomlás. Napok teltek el úgy, hogy semmi nem történt, csak sírtam. Órákon át, fájdalmasan, kétségbeesetten, fuldokolva, őrjöngve és a halált vágyva. A meghasadást várva, a végelgyengülést, hogy végre véget érjen a felfoghatatlan. Nem gondolhattam rá, hogy itt élsz bennem a halálodra várva. Mert vannak gondolatok, amiktől az ember kővé dermed. Féltem a műtéttől, nem tudtam róla semmit, mert nem akartam tudni. Történjen, aminek történnie kell, csinálják velem azt, amit csinálniuk kell. Csak érjen véget. És legyél békességben.

A műtét előkészülete rettenetes fájdalommal járt. Hosszú órákon át. Az a fajta fájdalom, ami belülről szét akar feszíteni, és átjárja minden sejtünket. A fájdalom, aminek hatására józanságunkat és lélekjelenlétünket is elveszítjük. De ez akkor nem is volt baj. Egyfajta illúziónak tűnt az egész világ, lüktettem, lebegtem a fájdalom sötét, nyirkos párájában. És közben próbáltam nem gondolni rád. Arra, hogy te már biztosan érzed, hogy vége. És arra, hogy már csak néhány órát, már csak néhány percet tölthetünk együtt. Nem gondoltam rád. Mégis folyton rád gondoltam. De sírni már nem volt erőm. Csak fájni. Hogy a lelkem vagy a testem fájt-e erősebben? Mindegy. Hiszen mindkettő érted fájt.

Az altatásból hirtelen és gyorsan ébredtem. Ürességet éreztem. Üres megkönnyebbülést. Fájdalomnélküliséget, ami pillanatnyi boldogságot adott. Éreztem; egyedül maradtam. Már nem voltál velem. Tested nem éreztem, de a lelked hiányzott. Hiányod rajtam kívül senki nem érezte. A világ semmit nem veszített haláloddal, nem hagytál űrt a társadalomban, nem siratott téged senki. Csak engem sebeztél meg. De elviselhetetlenül.

Még mindig pontosan tudtam, milyen érzés vagy, pontosan tudtam, hol és hogyan érezlek. De amikor hasamat feszítettem, már nem volt ugyanaz. Nem éreztelek. Minden pillanatban készen kell állnom halálod elfogadására – mondta az orvosom. Akkor azt hittem, megértettem és felfogtam. De már tudom, ezt nem lehet megérteni, sem felfogni. Csak átélni lehet. A teljes összeomlás árán. Annyi minden maradt meg nem történt. Tényleg kislány lettél volna? Milyen lett volna a hangod? És az illatod? Ugye mindenkinél jobban szerettél volna? Minden összetört. Apró, pici szilánkokra. És a szilánkokat porrá akarom zúzni. És szétszórni a szélben.

A műtét után négy órával elájultam a kórházi folyosón. Szétzúztam az arcom, kitörtek a fogaim, megrepedt a bordám. És apró szilánkokra tört a lelkem. Minden, ami korábban volt, meghalt létezni. Mindent, aki voltam, szétfeszített a fájdalom. Órákat töltöttem a sürgősségin, majd a kardiológián, ahol trombózist és embóliát kerestek bennem. Mert vajon miért is ájultam el? Pontosan úgy, mint 2003 december huszonkettedikén. Újra belém költözött a félelem. Rettegni kezdtem az addig vágyott haláltól, attól, hogy abban a levegőtlenségben fogok elpusztulni, mint tíz évvel ezelőtt. Előtörtek az emlékek, a fájdalmak, a fuldoklás órái, és kétségbeesésem elborított mindent. Minden még létező józanságom és tartásom elveszett, úgy éreztem, megállíthatatlanul haladok a halál felé. Pánikbeteg lettem, napjaim minden percében jelen volt a rettegés. „A frissen mosott ágynemű illata, a háló ablaka kitárva. Egy új nap. A napfény, mely betoppan a szobába, s már sehol sem találja” Sehol. Mert veled együtt én is meghaltam.

Hosszú volt az út, ami visszavezetett az életbe. A megnyugvásba. Annak megértésébe, hogy nem adódott szövődmény, a műtét sikerült. És annak megértésébe, hogy te mindig velem leszel. Nem is érinthettelek, nem fogtam testedet, ami még pici volt, alig látható… nem is ismert senki, csak én. Meghalni is csak bennem haltál meg. „Ahol soha sem volt, ott marad már örökké.”

Lily-Of-The-Valley-White-Flowers-Desktop-

 

Idézetek: Paul Valéry, P.F. Thomése

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Simon Zoltán says:

    Drága Edina. Hajnal van, nem tudtam aludni, as barangolás közben megláttam a bejegyzésdet.
    Megkönnyeztem a leirtakat, most még inkább átérzem, min mentél keresztül, mit kellett átélned, miről kellett lemondadod, lemondanotok!
    A szavam itt elakad, a többit úgy is tudod! Erőt, kitartást, sok-sok szeretetet kívánok Nektek! Baráti öleléssel és üdvözlettel, Zoli.

  2. Mária Méhes says:

    Elképesztően erős vagy.Csodálva,könnyezve olvastam blogod.további sok erőt Nektek!

  3. Emőke Cserge says:

    Drága Edina!
    Nagyon megkönnyeztem amiket írtál! Nincsenek szavak arra amin keresztül mentél, mész…. ezt egy másik ember fel sem foghatja. Nagyon erős nő vagy! Minden tiszteletem aTiéd!
    Emőke

  4. Szilvia Mórocz says:

    Kedves Edina! Nem talalok szavakat, egyszeruen csak olvaslak es olvaslak, ujra es ujra! Valoban egy csoda vagy!!! Koszonom, hogy olvasod lehetek!
    Szilvi

  5. thedina says:

    Köszönöm szépen a kedves szavakat! És köszönöm, hogy olvastatok/olvastok…


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!