Tomán Edina blogja

Ha azt kérdeznéd tőlem, mit jelentesz nekem...

Anyukám,

Akkor döbbentem rá először, hogy mit jelentesz, amikor bajba kerültél. Első diplomámért tanultam a főiskolán, forrón égető májusi vizsgaidőszak volt, s én a portól bűzlő bosnyák téri buszmegálló felé rohanva, aznap sokadszorra – nem pusztán a hőségtől – ragadósan leizzadva szorítottam a telefont bal fülemhez, s hallgattam a végtelenségbe vesző búgó kicsöngését elérhetetlenségednek. Torkomban a gombóc résnyi levegőt sem hagyott, fulladni készültem, a féltésed okozta levegőtlenségben elvérezni. Kórházban voltál, s nem tudtam, mi bajod, nem mondta senki, mert nem merte, s nem tudta mondani senki. Az elérhetetlenséged okozta kétségek bénító fuldoklássá változtak, s ezeken erőszakos módon felülkerekedve láttam meg a valóságot az idealizmus felett: egészen addig a pillanatig oly természetes volt lényed, létezésed, mint az ég tisztuló kékje zajos nyári zápor után. Keserves volt azzal szembesülnöm, hogy te is csak egy halandó, romlékony és gyenge test vagy. A te tested sem fog örökké élni, fiatalsága és ereje véges, szíved sem egy végtelenségig működő gép, hanem csupán egy húsdarab – pont úgy, mint az enyém. És ez a húsdarab dönti el, mikor lesz vége. Féltettelek.

Egészen addig a napig a te lényed volt a legtermészetesebb dolog az életben. Esszenciális voltál. Mint a levegő és a víz. De természetes is. Mint a levegő és a víz. Ma már ráncokat vélek felfedezni gyönyörű arcodon. De az én arcom gyűrődéseinek a te arcod gyűrődéseivel együtt kell világra jönniük! Hiszen gyermek voltál, amikor gyermekedet karodon tartottad. Együtt voltunk gyermekek, együtt kell elmúlnunk is. Tizenhat éves kislány voltál, amikor világotokba érkeztem. Megszülettem, gyanútlanul, mérhetetlen boldogságban és boldogságba, mert akkor nem sejthettem; a fiatalságodat veszem el. Üde, pajzán, napsugár színű, mézédes fiatalságodat adtad értem. És apuért. A ti, mai napig tartó szerelmetek olyan nekem, mint kút a sivatag mélyén. Megváltás. Vágyakozás. Csoda. És mégis valóság. Azt hiszem, ti tehettek róla, hogy mértéktelenül szeretem az epret. A málnát még inkább, de a görögdinnye maga a mennyország számomra. Az a gyanúm, vérvörös, apró magokban dúskáló, mézédes eperből, napsugár ízű málnából, és késői, már néhol kásás, ámde ízletes görögdinnyéből lettem. Október végi, életükért és ifjúkori erejükért küzdő napsugarak melegítették a szerelmeskedő gyümölcsöskert fonnyadó, mégis lankadatlanul buja lakóit, amikor megfogantam. Ez pedig mindent megmagyaráz. Szerelmes gyermekek teste által fogantam. Gyümölcse lettem egy fájdalmasan szép szerelemnek. Csoda hát, hogy vágyott sorsom örök gyermeknek lenni?

Ahogy teltek az évek, ahogy felnőttem és egyre inkább megismertem saját magamat, úgy fedeztem fel magamban a te személyiségednek különböző mintázatait. Az aputól örökölt kalandvágyat és lázadó természetemet te próbáltad csendesíteni, és te voltál mellettem, amikor bánatomban, szomorúságomban éjszakákat sírtam át. Te vagy az, akinek köszönhetően pontosan tudom, mi az, amit apu soha nem kaphatott meg az élettől, és te vagy az, amit én soha nem fogok tudni megadni soha meg nem születő gyermekemnek. Mert az anya pótolhatatlan. Te vagy az, aki az életemet adta, abban bízva, jobbá és tisztábbá tehetem ezt a mocskos világot. És te vagy az, aki a testvérem életét adta, gondoskodva arról, hogy soha ne legyek magányos.

Emlékszel a fehér, kézzel horgolt, ujjatlan, mélyen kivágott pólódra, amit tizenéves korodban előszeretettel viseltél? Bronz barna bőröd, izmos vállaid szépsége csábítóan villant ki a hófehér pántok alól. Ezt a pólót ma én hordom. A büszkeség, amivel magamra öltöm, s belebújtatom tőled örökölt bronz barna, izmos vállam, és a tudat: nincs a világon senki, aki ehhez hasonló pólót viselhetne – fájdalmasan szép. Hófehér színe már fakó szürkébe hajlik, a kézzel hímzett csipke néhol szakadni készül. Mégis fájdalmasan szép.

Néha, ahogyan a földön ülök a rothadó fatörzsnek dőlve, és hangyák mászkálnak a lábamon, arról ábrándozom, mi lenne, ha újra az lehetnék, aki régen voltam. Elképzelem, hogy újra azokat a dolgokat csinálom, amiket régen. Újra hercegnő kastélyokat rajzolok, sötétkék mókusos vászoncipőben orgonafára mászok, és hazafelé futva a réten, hatalmas pitypang csokrot cipelek a kezemben, amiből a hófehér, ragacsos kutyatej bőséggel folydogál barna bőrömön. Elképzelem, hogy újra gyerek vagyok. De ez csupán illúzió. Fájdalmas, görcsösen akart illúzió. A gyermeki lélek romlatlanságát kifestő, gyöngyház színű, az érett sárgabarack zamatos színéhez hasonlatos önfeledt kacajok kora. Ami persze elmúlik. Akkor is, ha kétségbeesetten ordítva küzdünk érte – az idő halhatatlanságáért. A te örök fiatalságodért. Az én örök gyermeklétemért. Sírnom kell. Mert látom ráncaidat. És mert látom ráncaidat, valami csendes szomorúság mászik belém, és veszi birtokba a felnőttkor kapuján akaratom ellenére áterőszakolt testemet, miközben fásultan fürkészem az emlékezés felhőtlen egét, mintegy reményt keresve az idő visszafordítására. A te testedbe vágyom vissza, a te tiszta, meleg, biztonságot adó méhedbe akarok visszabújni. Mindig, minden nap, amikor nehéz, amikor fáj élni. De a remény szertefoszlik, mint a tó víztükrén megállíthatatlanul szerteszaladó hullámgyűrűk. És ebben a pillanatban megértem. Hogy bizonyos dolgok örökre elvesznek. És soha többé nem jönnek vissza. Állok, valahol, a világ közepén, és sírok. Sírok, mert érzem: valami megváltozott. De ez az élet, és ez így helyes. Még akkor is, ha tudom, pontosan tudom, nem volna szabad így lennie sosem.

Fotó: Te és én. 1983 nyarán.

931445_586490778035951_513655323_n

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Simon Zoltán says:

    Csodálatosan őszinte, megható gyermeki vallomás Édesanyádhoz. Amikor Ő is olvassa, meg kell, hogy érintse ez a szívből jövő szeretet, amely időnként segélykiáltás: ” miért nem lehet minden úgy, mint régen volt?” Szerencsés ember vagy Edina, hogy Te még tudod kihez intézni a soraidat. Sokan ezt már nem tehetjük meg, ezért Nekünk ezek fájdalmasan szép, emlékező sorok. Köszönöm, hogy megírtad és mi is újra átélhetjük a saját gyerekkorunk boldogitó emlékeit az édesanyánkról. Köszönöm!

  2. Simon Zoltán says:

    Csodálatosan őszinte, megható gyermeki vallomás Édesanyádhoz. Amikor Ő is olvassa, meg kell, hogy érintse ez a szívből jövő szeretet, amely időnként segélykiáltás: ” miért nem lehet minden úgy, mint régen volt?” Szerencsés ember vagy Edina, hogy Te még tudod kihez intézni a soraidat. Sokan ezt már nem tehetjük meg, ezért Nekünk ezek fájdalmasan szép, emlékező sorok. Köszönöm, hogy megírtad és mi is újra átélhetjük a saját gyerekkorunk boldogitó emlékeit az édesanyánkról. Köszönöm!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!