Tomán Edina blogja

Néha váratlanul lehullik egy apró, zöld gyümölcs…

Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy ‘soha viszont nem látást’, egy hang és gyengédség, esetleg gyűlölet megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, belenyugodni a közösen elképzelt jövő szétfoszlásába, az örökös és végleges hiányba”. (Polcz Alaine)

Marci gyámoltalanul feküdt az ágyban. Az életvégi szoba közepén, az óriási ablakkal szemközt elhelyezett ágyban.

Életvégi szoba.

Benne egy tizenöt éves fiú.

 

Olyan gyorsan szűnik meg egy élet. Ahogyan a villám levegőt hasító fénye születik s meghal, ahogyan az enyhe szellő tovalibben arcunkon, a virágszirmok leszáradnak kelyhükről, és ahogyan a vakító hó mocskos sárrá folyósodik pillanatok alatt.

Ahogyan néha váratlanul lehullik egy apró, zöld gyümölcs a fáról…

***

Életem legjobb döntése volt, amikor öt évvel az első diplomám megszerzése után úgy döntöttem, újra tanulni akarok, méghozzá pszichológiát. Pontosan tudtam, hogy az egyetemi pszichológia szakra nehezebb bekerülni, mint az orvosira. De sikerült. Elsőre.

Számos dolog változott az életemben, amióta pszichológusnak tanulok. Életszemlélet, önismeret, végtelen mennyiségű új információ… A hospice ellátásról is az egyetemen hallottam az egyik előadáson. Rögtön felkeltette figyelmem, mert egy Magyarországon még borzasztó gyerekcipőben járó, úttörő szintű dologról van szó. Éppen ezért rengeteg tabu, fél-információ és téves sztereotípia hálózza be a hospice világát.

11188462_847480745306203_7808930488662779620_n

A halál állandóan visszatérő téma az írásaimban. Már a könyveimben is nyíltan és szégyenlősség nélkül, őszintén írtam az elmúlás érzéséről, a halállal kapcsolatos emlékekről, tapasztalásokról, a végzet és így a halál végtelen nagy hatalmáról. Gyermekem megszületése előtti elvesztése pedig a veszteség egy addig teljesen ismeretlen dimenzióját mutatta meg. Az én életemben nem tabu a halál. Ellentétben a társadalom döntő többségével. Többek között ezért történhetett meg, hogy a hospice-ra én nem félelemmel, meneküléssel, hárítással és tagadással reagálok, nem úgy tekintek rá, mint egy olyan dologra, amit soha nem akarok megismerni, sőt, messziről el akarom kerülni, mert ez maga a siralomház. Ellenkezőleg történt. Figyelmem, kíváncsiságom egyre erőteljesebben a hospice zártnak tűnő világa felé sodort. Míg egy szép napon ott álltam Törökbálinton, a két magyarországi gyermek hospice közül az egyik kapujában.

Nem tudtam, mi vár rám odabent, nem tudtam, milyen érzés lesz belépni az ajtón, nem tudtam, mi fog történni, miért is vagyok egyáltalán itt… csak azt tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egy gyönyörű családi házba léptem be, ahol egy meleg, barátságos és tágas nappali fogadott. A nappali közepén egy járókában egy tíz év körüli kislány játszott. Azonnal látszott, hogy súlyos beteg. Az óriási ablakon át éppen a kislányra sütött a november ellenére erősnek ható délelőtti nap. Hunyorogva nézett rám, a rácsba kapaszkodva felegyenesedett a járókában, és érdeklődően figyelt. Amikor mellé álltam, s leguggoltam a járóka mellé, elengedte a rácsokat és lerogyott. Boldogan mosolygott rám a járókában fekve, miközben egy egyszerű kis hajgumi lekötötte minden figyelmét. Beszélni nem tudott. Járni sem. Mégis, annyira boldoggá tette őt az ablakon át rá sütő nap, és a mesefigurás hajgumi, hogy ritkán lát az ember az életben ekkora pillanatnyi boldogságot. A Ház pszichológus, gyásztanácsadójával beszélgettem hosszasan. Végtelenül kedves és segítőkész volt. Mesélt a hospice lényegéről, a szokásokról, a gyászról, a tapasztalatairól. A pszichológus tevékenység és a hospice találkozási pontjairól. Megtisztelve éreztem magam, amiért már pszichológus hallgatóként ennyire bizalmába és a Ház bensőséges dolgainak mélyébe engedett. Hosszasan beszélgettünk gyerekekről, életről, halálról. Félelmekről, a tabuk ledöntésének esszenciális szükségességéről. Én elmondtam neki, hogy ezen a területen szeretnék tevékenykedni, segíteni, közreműködni, tanulmányaimat hasznosítani. Mert akkor már tudtam, teljes bizonyossággal tudtam, hogy kincsre leltem. Hogy megtaláltam. Megelőlegezett bizalmának hála, néhány nappal később már újra ott álltam a Ház nappalijának napfényes közepén.

Mellettem Gyuszi, a 20 éves gyógyíthatatlan fogyatékossággal született fiú ült a tolószékében. Gyuszival angolul beszélgettünk. A székben ülve vékonyka combjain feküdt mobiltelefonja, éppen anyukája hívta. Segíteni akartam neki, de mereven tartott ujjával ügyes, rutinos mozdulattal simította meg a hívásfogadás opciót. Édesanyja pedig megszólalt kihangosítva, így Gyuszinak tökéletesen és rutinosan megy a telefonálás, anélkül, hogy a kezét használnia kellene. Felsőfokú spanyol nyelvvizsgája van. És most készül angol középfokra. Döbbenet és csodálat ült ki ezek hallatán az arcomra. Angol tanár vagyok, nagyjából egy órán át beszélgettem vele angolul. Családról, karácsonyról, hospice Házról, ahol nagyon szeret lenni… Gyuszi egyetlen hibát sem vétett angolul. Súlyosan és gyógyíthatatlanul beteg. És döbbenetesen okos. Rutinos mozdulatokkal megkeresett a facebook-on. És amikor ott meglátta, hogy írok, bátortalanul és halkan a fülembe súgta, hogy senki meg ne hallja: ő is ír egy könyvet. Csak még nem fejezte be… Néhány perccel később azt is a fülembe súgta, hogy szívesen megtanít engem spanyolul.

Gyuszi úgynevezett mentesítő kezelésen van a hospice házban.

image (10)

***

A halált manapság nem tudjuk természetesen kezelni. Döbbenetesen nagy tabu övezi a halál, a gyász, az elmúlás fogalmát. Egész egyszerűen nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla. Minden idegszálunkkal hárítjuk, minden sejtünkkel tiltakozunk ellene. Pedig ez a hárítás a természetellenes. Nem a halál.

Tanulmányaim, illetve a hospice házba való kerülésem párhuzamosan magával hozta, hogy megismertem Polcz Alaine csodálatos és emberfeletti munkásságát. Polcz Alaine pszichológusként évtizedeken át haldokló gyermekek mellett dolgozott, pontosan megismerve azokat a reakciókat, amelyek a halált soha el nem fogadható tényként vagy éppen az élet természetes lezárásaként kezelik. Több hiánypótló könyvet írt a gyermek és a halál kapcsolatáról. Meghalok én is? című könyvét remegő kézzel vettem le a könyvespolcról, és félelemmel nyitottam ki. Hiába vagyok végtelenül nyitott a világ dolgaira, hiába nincsenek számomra tabuk… a gyermek és a halál kapcsolata egy számomra is borzasztó nehezen befogadható és fájdalmas világot rejtett. De kinyitottam. Beleolvastam. Viszont gyakran félre kellett tennem, mert képtelen voltam befogadni Polcz Alaine végtelenül fájdalmas, mégis gyönyörű, értelemszerű, mégis tagadni vágyott szavait.

polzalaine.hu_n

„Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, ál-optimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá.” (Polcz Alaine: Meghalok én is?)

Nem is fogjuk fel, mekkora a felelősség rajtunk, felnőtteken. A gyermek, természeténél fogva kérdez, kutat, tudni akar mindent. Nekünk pedig válaszolnunk kellene. A helyzet nehézségét talán az okozza, hogy mi, a mai kor felnőttei sem tudunk mit kezdeni a halállal. Hiszen nem veszünk róla tudomást. Úgy teszünk, mintha nem volna. Úgy teszünk, mintha volna időnk…

Amíg nem lesz részese, az ember el sem tudná képzelni, mekkora bölcsességgel állnak az életük végén lévő gyermekek ehhez a kérdéshez. Persze, ha hagyjuk nekik, hogy bölcsek lehessenek.

„A kislány egyre rosszabb állapotban volt már, csak éppen nem halt meg. Egyik látogatásom alkalmával az anya beleegyezésével és jelenlétében megkérdeztem: „Van valami mondanivalód, ami fontos neked, és amiért nem tudsz meghalni?” Nagy megkönnyebbüléssel felelt Lo: „Nem tudok meghalni, mert nem mehetek a mennyországba. A lelkész, amikor meglátogatott, mindig azt mondta, hogy senki sem mehet a mennyországba, ha nem szereti az Istent mindenkinél jobban.” Az első reakcióm a düh volt. Hogy lehet az, hogy Isten nevében szóló emberek félelmet és bűntudatot hirdetnek ahelyett, hogy a kegyelmes megbocsátásról beszélnének. Itt a szimbolikus beszéd segít. Így válaszoltam: „Lo, én nem akarok vitatkozni, hogy ki tudja az igazságot Istenről. Vegyük az iskoládat példának, és te válaszolj egy kérdésemre. Néha a tanárod nagyon nehéz kérdést tesz fel némely diáknak az osztályban. Ilyen kérdést a legrosszabb diákoknak tesz fel, vagy a legjobbaknak?” Lo arca felderült, és azt felelte, hogy csak nagyon kevesüknek tesz fel nehéz kérdéseket. Így válaszoltam neki: „Mivel Isten egy tanító, azt gondolhatod, hogy ő neked könnyű feladatot adott, amelyet minden gyereknek feladhat, vagy egy különösképpen nehezet adott neked?” Egy percre felemelkedett, és kemény pillantást vetett a felfúvódott testére, vékony végtagjaira, utána boldog arccal nézett reám, és így szólt: „Azt gondolom, hogy egy gyereknek sem adhatott nehezebb feladatot.” Pár nap múlva kedvenc lemezét hallgatva, boldog mosollyal halt meg.” (Polcz Alaine: Meghalok én is?)

Az egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb feladat a világon, haldokló gyermekeket végigkísérni útjukon. Kétségtelen, hogy nincs nehezebben elviselhető és fájdalmasabb érzés egy gyermek elvesztésénél. A hospice nem csak az élete végén lévő gyermekkel foglalkozik, hanem családjával: szüleivel, testvéreivel. Hiszen a gyászmunka esszenciális része a hospice-nak. A hospice egy életszemlélet. Nem fájdalom, nem a halál szomorú és fájdalmas kivárása. Fontos megemlíteni, hogy a hospice nem pusztán életvégi ellátással foglalkozik, hiszen például Gyuszi is mentesítő ellátásban részesül. Ez azt jelenti, hogy a betegségével járó, sok esetben nehéz periódusok során veszi le ez az ellátás a szülők válláról egy picit a terhet. Persze, az életvégi ellátás a legnehezebb. Itt a hospice dolgozóinak célja a nehéz időszak fájdalommentes, és a lehetőségekhez mérten gondtalan együtt töltésének biztosítása. A legnehezebb feladat. De amennyire nehéz, annyira szép is. Mert olykor egy haldokló gyermek nekünk ajándékozott mosolya többet ér bármi másnál.

10339711_670166726370940_8267700665193976681_n

 

A hospice-ban való tevékenykedésem során Marci volt az első gyermek, aki ténylegesen életvégi ellátásra érkezett a Házba. Három sikertelen kemoterápia után, öt nappal azelőtt közölte vele korábbi kezelőorvosa, hogy nem tudják meggyógyítani. Napokat adtak neki. Így került a törökbálinti hospice házba…

Érkezése után pár nappal megengedték, hogy bemenjek hozzá. Rettenetes félelem volt bennem. Az ismeretlentől való félelem. Hiába fogadja el az ember ezeket a dolgokat, hiába természetes ebben a Házban a halál, a saját reakciók sokszor ismeretlenek és kiszámíthatatlanok lehetnek. És itt annyira nagy jelentősége van minden egyes szónak. Minden apró pillantásnak.

Marci gyámoltalanul feküdt az ágyban. Az életvégi szoba közepén, az óriási ablakkal szemközt elhelyezett ágyban.

Életvégi szoba.

Benne egy tizenöt éves fiú.

Egy serpenyőt tartottam a kezemben, sült krumplival és virslivel. Még sistergett az olaj a serpenyő alján. A sült virsli illatára Marci kinyitotta szemét, s lassan végigmért. Most látott engem először. Irénke, a főnővér elmondta, nem tudja, hogy fog rám reagálni, mert nem szívesen enged senkit közel magához.

Pár másodperce álltam szobája ajtajában, kezemben a sistergő serpenyővel, amikor Marci lassan elmosolyodott. Édesanyja köszönettel elvette tőlem a serpenyőt, hogy tálba szedje az adagokat (a beteg gyermek családja is beköltözhet a hospice házba)

Mosolyát ajándékként éltem meg, az élet csodálatos ajándékaként. És ekkor minden félelmem semmissé vált. Egyetlen pillanat alatt képes voltam érzelmileg teljesen megnyílni Marci előtt. Ő pedig ezt megérezte. Egész közel mentem hozzá. És beszédbe elegyedtünk. Lassan beszélt, nehezen vette már a levegőt. Borzasztóan izzadt, pedig hideg volt a szobában, ki volt tárva az ablak. Pulzusa nyugalmi állapotban 150 körül volt. Előző nap még 130. Három nappal ezelőtt 120. Most, ebben a percben 150. Azt mondta, tegyem a kezem a mellkasára, hogy érezhessem, mennyire erősen ver a szíve. Megfogta kezem, és odatette a mellkasára. Olyan érzés volt, mintha szíve ki akarna szakadni apró testéből. Mosolyogtam rá, és arra kértem, nyugtassa meg picit azt a szívecskét, mert nagyon fáradt lehet már. Azt mondta, megpróbálja. És mosolygott. Hosszasan beszélgettünk. Mesélt nekem. Pici gyermekkoráról. Testvéreiről. Arról, mennyire szeret focizni, és mennyire rossz volt, amikor rendszeressé váltak a csontjain előjövő fájdalmas daganatok. És én is meséltem neki. A betegségemről. A halál közelségének megtapasztalásáról. Megkérdeztem, mi bántja őt most a leginkább. Azt mondta, az, hogy a testvéreinek fájdalmat okoz. Zavartan törölgette takarójába vékonyka kezében szorosan tartott mobiltelefonját. Furcsa emlékek törtek rám. Pontosan tudom, mit tud jelenteni ehhez hasonló helyzetben a külvilággal való kapcsolat.

Apró könnycsepp gördül le sápadt, hófehér arcán. De mosolyogva néz rám. Tudni akarja, láttam-e a könnycseppet. Láttam. Ő pedig tudja.

 

Azt a napot reggeltől estig a Házban töltöttem. Órákkal a Marcival való beszélgetésem után, miközben a nappaliban beszélgettem a tolószékben ülő, végtelenül érdeklődő és beszédes Gyuszival,  Irénke jött oda hozzám. Azt mondta, Marci szeretné, ha lemennék hozzá. Felpattantam, mintha villám csapott volna belém.

Minden lélekjelenlétem összeszedve indultam el lefelé a lépcsőn, az életvégi szobába. Torkomat gombóc szorongatta, amit borzasztó határozottan és nagy erővel le kellett nyelnem, mielőtt belépek az ajtón. Marci széles mosollyal fogadott. Kérte, üljek mellé az ágy szélére. Leültem. És hallgattam. Néztük egymást, hosszú percekig. Fájdalmasan hosszú percekig. Nem tudom, kellett-e valaha ennyire erősnek lennem, mint ott és akkor, Marci ágyán ülve, miközben bevérzett, szempilla nélkül is gyönyörű és csillogó szemeivel figyelt engem. Kopasz kis fejére ráhúztam superman sapkáját. Hideg volt ott nagyon. Ő mégis verejtékezett. Megfogtam jéghideg, csontos kezét. Ő pedig a mellkasára húzta. Izzadt tenyerével szorította kezem. Azt mondta, szeretné, ha visszajönnék még hozzá. – Természetesen vissza fogok jönni. Mondtam neki.

Azt hiszem, fogalma sem lehetett, mit jelentett nekem az, hogy akkor magához engedett. És szeretné, ha újra elmennék hozzá.

 

Amikor jeleztem a Házban, hogy szeretném Marcit gyakran meglátogatni, azt javasolták, most pár napig ne jöjjek. Nem szabad. Mert fájni fog. Nem szabad ennek a kötődésnek túlzottan erősnek lenni, mert fájni fog. Megértettem. Tiszteletben tartottam. És vártam, türelmetlenül vártam, hogy leteljen a kijelölt pár nap, és bemehessek Marcihoz.

 

Már hét közepén elterveztem, hogy pénteken bemegyek hozzá.

Csütörtök este telefonomra a következő üzenetet kaptam: Marci elaludt örökre.

 

Amikor egyszer csak elcsendesedik minden. Visszafojtjuk lélegzetünket, és a világ sem lélegzik tovább. Mozdulatlanná válik a levegő, a fák lombja sem rezdül, s a levelek sem susognak a szélben. Mert a szél is megáll és a folyók is. Aztán egyszer csak a szél gyengéden feléled, s apró fodrokat küld a vizeken át a távolba. Az apró fodrokból hamarosan száguldó hullámok válnak, és a fa tetején ülő levelek is társalogni kezdenek. A susogó társalgásból lassan borzongó sikoltozás lesz, majd amikor az ég kékje is átadja helyét a dühös szürkeségnek, egyszer csak megérint a halál hidege. És nem csak megérint, de birtokba veszi testedet. Majd megered a zápor, csattognak a súlyos cseppek a fák, bokrok húsába vágva. S folynak a cseppek arcunkon, mint a viharvert liliom fonnyadt, szomorú szirmán.

***

Marci halála megviselt. Talán, mert nekem Ő volt az első. Talán mert nem láthattam újra, pedig megígértem neki. Mert azt hittem, van még időnk…

Kell ide az erő. Kell az elhivatottság. Kell az alázat. És már tudom, kell a hit is. Kellenek ezek az emberek, akik képesek ezt a munkát végezni. Mert ezeknek a gyerekeknek rettenetesen nagy szükségük van a mosolyukra. És arra, hogy legyen kit megajándékozniuk az ő mosolyukkal.

 

Egyszer, egy beteg, pici kislány a halála előtti napon azt mondta: néha váratlanul lehullik egy zöld gyümölcs. (Polcz Alaine)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!