Tomán Edina blogja

Nem vágyom én már a paradicsomba...

…..Tudod, hogy a Nap barátja voltam? Ő édesítette agyamat hajnali rétek szagával; aztán minden csigát s kavicsot külön megmutatva látni, szeretni és csodálkozni tanított… Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt, még szebben tündökölt a sokalakú élet… (Szabó Lőrinc)

Olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni. Ezt a helyet keresi mindenki. Én is.

***

Több ezer méter magasból megpillantani a kanadai föld első szigetkéit – nehezen megfogható pillanat volt ez. Tudjuk, valahol legbelül mindannyian tudjuk, van egy hely, ami vár ránk. Mint amikor azt szoktuk mondani, van valahol egy másik felünk. Az igazi. Akivel egymást keressük. Amikor pedig találkozunk, azonnal, megkérdőjelezhetetlenül tudjuk, hogy ő az. Ő az, akire vártunk. Ez az a hely, ami ránk vár. Mi pedig őrá. Ezt éreztem akkor, onnan fentről.

image (6)

13 órája úton voltunk. Ebből ugyan közel 5 óra a londoni Heathrow reptéren telt. 6 óra az Atlanti Óceán felett. Bő egy óra és leszállunk Bostonban. Sosem vonzott Amerika különösebben. Tulajdonképpen a bakancslistámon sem szerepelt. Annyi más hely, ország, kultúra van, amiket szívesebben megismertem volna. Peru, India, Tibet, a Közel-s a Távol-Kelet… Amerika nekem mindig amolyan csillogó, cukormázas üveggömbnek tűnt. Elérhetetlen, távoli, ha mégis sikerül a belsejébe jutni, összetörik, és semmi nem marad a csillogásából. Ha már az Amerikai kontinens, akkor sokkal jobban érdekelt Kanada. Hogy miért? Mert a Váratlan utazás minden egyes részét láttam anno, többször is. És elvarázsolt. A sorozat a Prince Edward szigeten játszódik – a repülőről figyeltem, mikor haladunk el felette – illetve Ontarioban, ami gyakorlatilag az úti célunkat, Rochestert Kanadával összekötő Ontario tó túlpartján van.

Bostonban őrületes rohanást kellett véghezvinnünk ahhoz, hogy ne késsük le a Rochesterbe induló gépet. A londoni 5 órás várakozással ellentétben Bostonban alig másfél óránk volt a vámra, a csomagfelvételre-leadásra, biztonsági kapura. Rohantunk hát veszettül. Annyira másképpen képzeltem pedig ezt a bostoni földre szállást. Az amerikai földre lépést. Talán túl akartam misztifikálni az egészet. Így viszont nem volt idő szentimentalizmusra, a repülőből leszállván földre borulásra, az amerikai levegő lassú, áhítatos letüdőzésére, nézelődésre, beszédbe elegyedésre, és úgy amúgy, amerikai földre lépésünk ünnepélyessé tételére. Ettől függetlenül megtörtént. Valóság és nem mese, sem illúzió az érzés, ami arcon csapja az embert, amikor Amerika földjére lép. Nem csípős arcon csapás ez, mint amikor januári hóviharban kivágjuk a bejárati ajtót és a dermesztő szél arcunkba vágja a jeges cseppeket. Nem. Dermesztőnek dermesztő, de pozitív értelemben. Dermesztő mélység. Dermesztő ölelés. Dermesztő szenvedély. Dermesztő szépség. Dermesztő szabadság. Ez az! Dermesztő szabadság!

Úton Bostonból Rochesterbe rettenetesen fáztam a repülőn. Ekkor még nem tudtam, hogy Amerikában mindig, mindenhol megy a klíma. A létező legerősebb fokozaton. Már éjszaka volt – otthon/itthon már 6 órája éjszaka volt, amit kezdem is érezni. Csodaszépek voltak a város fényei – amíg a szem ellát. A fáradtságtól már mindketten ingerültek és türelmetlenek voltunk. Hozzám ilyenkor már nem javasolt szólni, amúgy sem vagyok társaságkedvelő, de fáradtan kifejezetten ellenszenves tudok lenni. Szóval Zsolt vitt a hátán mindent, kis híján engem is. Villámgyors autókölcsönzés, aztán irány a hotel. Villámgyors? He? Na igen. Amerikában senki sem szívbajos. Senki nem siet sehova. Senki nem türelmetlen és senki nem ingerlékeny a fáradtságtól. Hmmm.

Zsolt jóbarátom. A legjobb barátom. Rengeteg különleges élményt éltünk már meg együtt. Neki köszönhetem Amerikát. Is. A barátság szövetségét. Is. És a négylevelű lóherét is.

„Ha találsz két négylevelű lóherét, az egyiket nekem adod

Ha én négyet találok, akkor kettőt neked adok

Ha csak hármat találunk, akkor tovább keresünk…”

Azt hiszem, ezt jelenti az igaz Barátság.

Nem emlékszem már mindenre, váltották egymást a valóság-illúzió-álom fázisok. Mindenesetre Zsolt valahogyan elvitt, elcipelt, elhúzott-vontatott gurulósbőröndöstül a bérelt autóig, amiben aztán én voltam a gps felelős. Erre sem emlékszem már tisztán, percekre elbóbiskoltam, de azt tudom, hogy gyorsan és hatékonyan megtaláltuk a hotelt.

A mennyország kapuja. Rettenetesen pazar, és elegáns otthonossága teszi azzá. Éjjeli egy óra körül jártunk, otthon, azaz itthon plusz hat óra az eltolódás, vagyis reggel hét körül volt. Azonnal jelezni akartam a családnak a várva várt megérkezés okozta katarzist – amit persze kifejezni már nem volt erőm. Telefon. Wifi. Wifi? Nincs wifi. Nem találom. Szóval az a helyzet, hogy éjjel egykor bemutatkoztam a Hilton front office személyzetének, miután Bambis pizsamámban és szőrös papucsomban wifi kódért mosolyogtam sohailyenfáradtmégnemvoltam állapotban a végtelenül segítőkész kétméter-százkilós fekete bőrű úriemberre. De meglett a wifi kód 🙂

rochesterSky-night

GI_hotelexteriornight_2_698x390_FitToBoxSmallDimension_Center

“Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.

Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.” (23. Zsoltár)

Cappuccinómat kevergettem, s közben próbáltam úgy helyezkedni, hogy a nap a lehető legnagyobb felületen érjen. A kávézó terasza keleti fekvésű, véges volt már a napfény. De hiszen nincs kellemesebb a véges, utolsó sugaraival melegítő napnál. Mennyivel jólesőbb és megbecsültebb, mint a teliben égető déli sugarak. Persze, annak is megvan a maga helye. De a Village Bakery teraszának öntött vasból készült, rácsos asztalánál sziesztázva ez a végesség adta a pillanatok szépségét. Rácsos asztalunk telis tele volt pakolva mindenféle finomsággal. Amióta eszemet tudom, függök a pékségeket körüllengő illatfelhőtől. A friss mákos rétestől, a croissant-ból kicsorduló eperdzsemtől vagy a még gőzölgő leveles sajtos pogácsától. De a pékáru új értelmet nyert Pittsfordban. A pékáru is új értelmet nyert Pittsfordban. És tulajdonképpen az egész élet.

image (23)

Pittsford egy apró kisváros, Rochester külvárosi részében, New York állam északi részén, a Nagy Tavak közül az Egyesült Államokat Kanadától elválasztó Ontario tó partján. Rochestert az Egyesült Államok „legélhetőbb városává” is választották már – nem véletlen. Az ország egyik leggazdagabb régiója, Kanada közelségének egyértelmű érzete pedig igazán idillivé és különlegesen békéssé teszi. Pittsford szélén található a cég, ahol tulajdonképpen dolgozni – nekem fordítani – kellett (volna) ha nem az lett volna az első reakcióm, hogy: Uramisten, én tényleg ennyire nem tudok angolul?! Persze, a kezdeti kétségbeesés gyorsan elmúlt és közvetlenséggé konvertálódott, amit egyértelműen az amerikai embereknek köszönhettünk. Segítőkészek. Érdeklődőek. Szorgalmasak. Tehetségesek. Nyugodtak. Elégedettek. Boldogok. Nyitottak. És szabadok. A szó teljes értelmében szabadok.

A nyugalom általi boldogság, és az amerikai hétköznapi élet megannyi szépsége és meglepetése magával hozott egyfajta békét. És a létezés nem vélt, hanem valóságos örömét és élvezetét. A döbbenetes az egészben, hogy világ életemben nehezen maradtam távol az otthonomtól. Nem csak Magyarországtól, hanem a szülőfalumtól, a családomtól. Akármilyen szép helyre is sodort az élet, néhány nap után előtört a hazatérés vágya. És véget ért a világ felfedezésének élvezése. Itt, Amerikában, New York állam északi részén, Monroe megyében, Rochester külvárosában, a mesébe illően idilli Pittsfordban viszont ennek az egésznek nyoma sem volt. Magamévá tudtam tenni a számunkra cseppet sem hétköznapi élet amerikai módon való hétköznapiságát. Úgy éltem itt, mint hal a kellemesen hűs, kristálytiszta vízben: mint ahogyan ideiglenes otthonunk, a Hilton Garden Inn feküdt Pittsford csatornájának lankás domboldalában. Boldogan és magától értetődően.

image (12)

image (47)

image (11)

Az volt, és most is az az érzésem: magasból, egy teljesen ismeretlen nézőpontból, egy más, úgymond letisztult dimenzióból kellene lenéznie annak, aki az igazi Amerikát szeretné meglátni. Aki hozzám hasonlóan meg akarná érteni, mi is az az amerikai álom. Létezik-e egyáltalán ez a kifejezés, amivel dobálózunk, amit közhelyesen és időnként gúnyolódva veszünk szánkra. Vagy éppen gondolatainkba. Én teljesen reálisan, elfogultság nélkül tudtam fölkapaszkodni erre a nézőpontra, és láttam, vagyis inkább megéltem, hogy Amerika valódi arcképének a felhőkarcolók és az országnyi metropoliszok nem esszenciális komponensei. Csak a felszín. A göröngyös, rücskös álarc. Számunkra elképzelhetetlenül széles terek, utak mentén, gondosan ápolt kertek és birtokok közepén az a sok-sok millió takaros kis ház, és a lehetőségek szabadsága: ez Amerika. Hogy mit is fed az a bizonyos, sokat emlegetett szabadság? A lehetőségek szabadsága? Képzeljük el, hogy belezuhanunk a végtelen óceánba. Vagy éppen a Balatonba. Mindkettő igen kellemetlen lehet, de azért látjuk, hogy utóbbi esetben nagyságrendekkel kisebb az esély a csúnya végkifejletre. Én úgy mondanám: elmerülni könnyebb, partra jutni nehezebb Amerikában, mint bárhol a világon. Az óceánba veszni könnyű. Onnan partra jutni borzasztó nagy feladat.  De a partra jutottat itt nem löki vissza senki. És azt hiszem, ez itt a lényeg. „A bukás nem foszt meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerítés, amely elválaszt, de nem örvény, amely elszakít.”

image (16)

image (2)

Mondhatnám, hogy teljesen természetes és magától értetődő volt, hogy Amerikában is futni fogok. De ennél sokkal többet jelentett ez – is. Ahogyan az elején írtam… nem csak a pékség nyert új értelmet.

A reggeli kávé, és hollétem valódiságának boldog nyugtázása után – amihez minden reggel idő kellett – felvettem a borzasztó párás időhöz passzoló könnyed futós ruhát, és elindultam. A szokásos napi 25-30 kilométeremre. Nem tudom, szerencse volt-e a választás, vagy a sors terelgetett minket a pittsfordi Hiltonba, mindenesetre nem csak az utazás fő céljaként megjelölt cég volt innen kőhajításnyi távolságra, hanem az Egyesült Államok egyik legismertebb és leghosszabb csatornája is, az Erie Canal. A csatorna mentén pedig a végtelen hosszan húzódó Erie Canal Trail Way, amit úgy is hívhatnék: az amerikai futóparadicsom. A csatorna teljes hossza eredetileg 584 kilométer volt, és az Atlanti Óceánt kötötte össze a Nagy Tavak vízrendszerével, egész pontosan az Erie tóval. Ma már csak a Hudson folyóig tart, de abszolút hajózható, sőt, komoly szerepe van a mai napig a vízi szállításban.

Amerika ezen vidékén az augusztus a legmelegebb hónap. Én a hőmérsékleten felül mégis inkább a páratartalmat emelném ki. Rettenetesen magas! A viszonylag langyos hőmérsékletnek köszönhető az, hogy elviselhető a párás meleg kombinációja. Lesétálok a hotelt körülvevő parkon át a csatorna partjára. Mesés. Ez a szó jár a fejemben. Mesés. Mintha Prince Edward szigetén sétálnék, a  csak a képzeletünkben létező Avonlea városka idilli lankáin és domboldalain, az Ezüsthomok Szálló és a Zöld Orom virágzó és napsütötte verandái tövében.

image (7)

A szél szárnyára vesz és repít. Egy új világba repít. Gondos birtokok, mesebeli és pazar házak és a vakítóan csillámló víztükör mentén. Azt hiszem, én futásaim alkalmával fedeztem fel az amerikai vidéket úgy istenigazából. Az egyik percben forrón égetett a pittsfordi nap, a másik percben rézsútos eső mosta le a fülledtségben rám tapadt sófoltokat. Volt, hogy az augusztusi nyár rekkenő hőséggel verte ki fejemből Kanada közelségét, és volt, hogy a lenge sortot hosszú nadrág váltotta fel. Az eső vad rohamai között viszont jobban izzadtam, mint az itthoni száraz 40 fokban. A galagonyafák sárgáspirosra színeződtek, a törpefűzfák nyári szépségük után bronzbarnán fénylettek. Dús, hosszú fűszálak susogtak talpam alatt, ha letértem a csatorna melletti útról. A városon őz csapat szaladt át, teljes nyugalommal. Itt senki nem bántja őket. Így ők sem félnek. Volt, hogy azt éreztem, képtelen vagyok több élményt befogadni, egész egyszerűen fel kell dolgoznom a megannyi történést. Ilyenkor megálltam, és csak vigyorogtam magamban. Gyorsan megtanultam: Amerikában senki nem foglalkozik velem, mégis mindenki velem foglalkozik. Semmiért nem kell feszengeni, sem elbújni, hiszen itt tényleg mindenki azt és úgy csinál, amit és ahogyan kedve tartja. Ami nálunk extremitás volna, és az emberek megbámulnák vagy összesúgnának miatta, az Amerikában teljesen természetes. Figyelmességben és odafigyelésben mégis jóval előrébb járnak mint azt eddig bárhol tapasztaltam volna. Mindenki köszön mindenkinek. Mindenki mosolyog. Nem, nem azért, mert az illető jó csaj! Hanem azért, mert örül, hogy lát, örül, hogy együtt sportolunk, és örül, hogy nem csak ő élvezi az életet, hanem én is. Tulajdonképpen ehhez hozzá kellett szokni. A mosolyokhoz, az állandó jókedvhez és a találkozások önzetlen és őszinte örömének kifejezéséhez.

image (42)

image (13)

image (26)

image (27)

A reggeli futás után, ha nem kellett bemenni a céghez, akkor a hotel napfényes teraszán lógattam csoki barnára sült lábam, már-már lelkiismeret furdalást okozó élvezettel és hedonizmussal. A teraszon beszélgettem a hotel néhány társaság(omat) kedvelő vendégével. Meglepetésemre, mindannyian pontosan tudták, hol van Magyarország, ismerték Budapestet, sőt, magyar embert megszégyenítő kulináris és földrajzi tudásról adtak számot. Olvastam, eszegettem kedvenc pékségünk fenséges Palmers-ét, úszkáltam a medencében, vagy éppen bámultam a szomszéd birtokon szorgalmasan füvet nyíró férfit. És azon gondolkodtam, Istenem, mennyire szeretnék én itt ezeken a pazar birtokokon kertész lenni, füvet vágni, s galagonyát nevelni. Amerikában megtanultam sehova nem sietni. Időt hagyni a dolgokra. Sodródni. Élvezni a szélcsöndet. És türelemmel várni, hogy a szélcsönd végén felkapjon a szél. És repítsen. Idő. Idő kell az igazán isteni bográcsgulyás elkészítéséhez. Addig kavargatja az ember az évek során feketévé kopott fakanállal, amíg a hús zamata a nyári nap esszenciájával sűrű szósszá nem sűrűsödik. Idő kell, hogy megérjen a veranda napsütötte sarkán a cserépbe elültetett szamóca vérvörös gyümölcse. És idő kell a megismeréshez. A világ megismeréséhez.

Egészen felejthetetlen élmény egy folyó, vagy vízpart menti étteremben, kávézóban múlatni az időt. Rochester belvárosában volt szerencsénk ehhez a nem mindennapi élményhez, a Genesee folyó partján. Az áramló víztükrön fények játszanak, a hajók a hullámok tükrében hol óriásokká válnak, hol összemennek apró pici ponttá. Rochester downtown-jában voltunk, ahol valóban elfogott az amerikai nagyváros színpadias légköre, felhőkarcolókkal és végtelen szélességű és végtelenbe vesző utakkal, tágas terekkel. Nagylátószögből is megpillanthattam az amerikai álomképet. Azonban én ekkor már tudtam: ez csak a felszín. A méltóságteljesen magasodó, és impozánsan terebélyes metropolisz Amerika álarca. És talán nem is baj, hogy sokan nem látnak az álarc mögé. Rochesterben teljesen elvarázsoltak a belvárosi falfestmények. Életnagyságú képek ezek, amelyek művészien ábrázolják a város hangulatát az 1800-as évek első feléből, a város alapítása után időkből.

Rochester_picture

image (3)

image (38)

image (48)

image (25)

A csodás Márai Sándor azt mondta: Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben.

Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor bőrömön érezhettem a Niagara vizének jéghideg cseppjeit. Kilométerekről látszódott az a párafelhő, amit a vízesés tekintélyes vízmennyisége küld a levegőbe. A hangja pedig… hátborzongató és mégis káprázatos. Ahogyan az ember felfogja, a korlát mellett állva a végtelen mélységbe és a félelmetes vízzuhatagba tekintve megérti: apró, pici, jelentéktelen pontocskák vagyunk a Földön. Amikor az ember legszívesebben térdre rogyna. Ott és akkor azt éreztem, meg kellene állni egy percre, ott kinn, a szabad ég alatt, a Niagara végtelen víztömege előtt, ott, ahol nem mi vagyunk a minden, hanem mi csak felesleges és zavaró tényezők vagyunk. És leguggolva, fejet hajtva a természet ereje előtt, el kellene sírnunk bocsánatkérésünket.

“Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.”(Wass Albert)

image (54)

image (24)

image (19)

A fotókról, amiket a Niagaráról látunk, általában nem érződik, hogy a felfoghatatlan mennyiségű víz és pára okán igen hideg van, és gyakorlatilag folyton esik az eső. Minket is elkapott egy jókora felhőszakadás, és mondanom sem kell, jelentősen alul öltöztem. A Niagara a megye egyik, ha nem a legnagyobb látványossága. Sőt, ez egész Észak-Amerikára nézve elmondható. Felfoghatatlan turizmus épül rá, óriási idegenforgalmi látványosság ez, hatalmas komplexumokkal, mind az amerikai mind a kanadai oldalon. A vízesés közvetlen környezete mégis méltóságteljesen őrzi érintetlen szépségét, és hatalmasságát. Itt a Niagaránál kóstoltuk meg először az amerikai hot-dogot. A szkeptikusoknak el kell, hogy mondjam, fenséges! Amerikában ugyanis grillen sütik a virslit. Ettől pedig ínycsiklandóan ropogós lesz. Ha már étel, akkor alapvetően azt kell mondjam, ebben is pozitívan csalódtam. Az amerikai éttermek átalakultak, és alkalmazkodtak a termelői piacok újjáéledéséhez. Amerikában a kulináris forradalom pozitív hatását élvezhettük – volna. Ha figyelmet, időt és energiát fordítottunk volna rá. Mi azonban nem hazudtoltuk meg önmagunkat, Amerikában is azt és akkor ettünk, amit és amikor éppen megkívántunk. Én, édes szájú lévén, a fenséges amerikai pékáruban leltem megelégedésem. Zsolt pedig a híresen ízletes és nagyvonalú húsos ételekben. Számtalan steak, hús és hal variáció (Zsolt örömére), különleges pékáru-sajttorta és fánk specialitások (az én örömömre), és a minden sarkon feltűnően és visszautasíthatatlanul hívogató éttermek és cukrászdák tömkelege. Ez az új amerikai kulináris kultúra.

image (57)

image (29)

image (35)

image (44)

image (45)

 

„Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.” (Zsoltárok 18:20)

A homok fenséges puhasága, a hullámokon kéjesen és huncutul táncoló lemenő napfény, az egymással hempergő galambok… ha megfesteném a lelkemet, pontosan ilyen volna. Ilyen színű, ilyen illatú és ilyen tapintású. Mint a percek, az Ontario partján. Száz méterre lehettünk a tó messziről is különösnek tetsző vizétől, a Nap éppen lemenőben volt, amikor megpillantottam. Azt a szépséget, amihez foghatót még soha életemben nem láttam. Eldobtam papucsom, ledobtam mindent, ami a kezemben volt, és mint egy kisgyerek, futásnak eredtem a lábam alatt puhán morzsolódó homokban. A víz felé. A Nap felé. Kanada felé. A végtelen felé. A látványban tükröződő lelkem felé. Rohantam, és közben sikítottam, mint egy felhőtlenül boldog kislány. Ugráltam, fel-alá rohangáltam a hullámokban, és abban a színben, amihez hasonlót még nem láttam. Nem zöld, mint a Balaton, nem áttetsző, mint egy lagúna, nem azúrkék mint az óceán és nem is türkizkék mint az Adria. Ez a kék valami megfoghatatlan keveréke a természetnek, valami hihetetlen mélysége a színeknek és játéka a fényeknek. Olyan, amit érezni akar az ember, hallani és ízlelni egyszerre. Amerikai utunk megkoronázása volt ez az élmény. A tudat pedig, hogy a különleges szín túlpartján már Kanada fekszik, világítótornyaival, végtelen sziklás partjaival, a föld legnagyobb érintetlen, vadregényes erdeivel…leírhatatlan.

charlotte_beach

image (50)

image (22)

image (56)

Ott és akkor éreztem magaménak Henry Miller sokszor olvasott szavait: Az ember végső célja sosem egy hely, hanem, hogy másként tudja látni a dolgokat.

Az Ontario tó partján, a Charlotte Beach nevű partszakaszon készített képeket nézve, most is érzem a lábujjaim közé simuló kristályos homok puhaságát. Sokáig azt gondoltam, nem létezik a világnak olyan helye, ahonnan nem akarok visszatérni. Ezt a helyet keresi mindenki. Én is. És azt hiszem, én megtaláltam. Ez a hely nem csak szépségeket mutatott, hanem megismertetett valamivel. Azzal a bizonyos ’hogyan is lehetne élni’ nevű amerikai álom-szerű elgondolással.

image (40)

Hiányzik. Pedig nekem sosem hiányzott még hely. Hiányoznak a színei: a fakó kék falfesték a fából készült családi házakon. Az amerikai zászlók minden egyes épületen méltóságteljesen magasodó színei, az izzó sárga városjelző táblák, a lemenő észak-amerikai Nap mély vérnarancs színe, a köd kontrasztos szürkesége. Hiányoznak az emberek a csatorna menti futóútról, a hotel bolondos recepciósai, a kisbolt csillagszemű eladófiúja – aki mindig utánunk rohant, akárhányszor borravalót hagytunk neki. Hiányzik a Village Bakery napsütötte terasza az öntött vas asztalokkal együtt, hiányzik a hotel medencéje, ahol minden este egy órát úsztam, miközben az üveg plafonon át a csillagokat bámultam – már hátúszás esetén. Hiányzik Rochester belvárosa, az égbe magasodó felhőkarcolók, s a végtelen amerikai utak. Hiányoznak a kocsikázások, az óriási amerikai táblák, amelyek mindig megerősítettek abban, hogy a világ másik felén járok, és előttünk a végtelen. Hiányzik a folyó, a fahéjas palmers és a galagonyafa illata. Ahogyan összetalálkoznak és keverednek. Hiányzik a kanadai táj, a fenyőerdők, a minden zöldnek otthont adó völgyek. Hiányzik a késő nyári pára és az amerikai napfény égető forrósága.

Nem vágyom én már a paradicsomra.

 

A fényt, a világot csak azok a népek ismerik igazán, melyeknek tengert adott sorsuk. A tenger a másik haza, a végtelen. (Márai)

image (51)

 

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Virág Éva Szkotina says:

    szervusz Edina! Merre jársz mostanában, hogy nem írsz? Olvasnálak, hogy erőt adj!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!