Tomán Edina blogja

Az elengedés anatómiája

Nem fogom vissza magam. Bármikor meghalhatunk. Ez a mondat hozta el a megnyugvásomat: addig adok, amíg be nem bizonyosodik, hogy méltatlanul. Akkor abbahagyom, és eljövök. Nincs bűntudatom, mert akkor, addig hittem benne. (Tisza K.)

Nem voltál te más, mint egy álom. A téged álmodó hamis érzéseket cipelem magamon. Három évtizede. De ma letettem. Fájt a súlya. Elviselhetetlen sebeket mart belém. Gennytől fénylő sebeket. Hegesedésük lesz a reményem. Számos sebet adott már az élet. De a hegek nem bánthatnak. A te létezésed hamis illúziója által vágott seb a legnagyobb kín. Volt. Múlt idő vagy. Emléked cipelem tovább, tompán lüktető ínyemben. De lényed meghalt. Arcod, ami előttem van, már csupán egy arc. Elhagyták az érzések. Kiköltözött tekintetedből a gyermekkor. Hangodból a nevem. Szemedben nem látom magam. Igazából sosem láttam. Azt hittem, összevarrható, mi elszakadt. Azt hittem, ragasztható a törött. Kétszer. Háromszor. Bármennyiszer. Hogy neked bármit lehet. Azt hittem, az álmom valóság. De az álom elszakadt. Az emlékek darabokra törtek. A fogam hasogat. Te pedig soha nem volt valóság vagy. A szél fújta apró szilánkja, darabokra törött emlékeimnek. A benned élő gyűlölet elviselésére csak elképzelt halálod adhat menedéket. Elképzelt haláloddal világom átrendeződik. Új formát ölt, helyedet más dolgoknak kell betölteni. Különben űr marad helyetted. Az űr viszont vágy lehet. Vagy reménynek helye. Kényszerből átrendezett világomban megtanulok másként érzékelni. Kitölteni, berendezni, életet belelehelni penészes falaiba. Kényszer. Kény-szer. Azt álmodtam, testvéredként szeretsz. Nem. Téged álmodtalak. Képzeletemmel világot teremtettem magamnak, s benne megteremtettelek téged. Álmomban érzéseket adtam neked. Arcot kaptál tőlem, hangot, szépséget. Életet. Közös gyermekkort. Szerettelek. De nem számoltam olyan tényezőkkel, mint a külvilág. Énednek nem adtam használati utasítást a világhoz. Az emberekhez. A társadalom által szennyezett élettérhez. A hazugság hatalmához. A hazugság ott fekszik a családok nappalijának padlóján. Melegítik, tisztítják, ápolják. Nélkülözhetetlenné teszik. Ha pedig már ott van, erőszakkal alásöprik a gyengécske lelkiismeretet. Undorral belekenik az önzetlenséget. Majd lesikálják róla a tiszteletet. A sok törődéstől végül gyengeséget szül, ami a tisztelet hiányával együtt gyávasággá szövi a nappali padlóján békésen pöffeszkedő hazugságot.

Fájdalmat okoztál. Sokféle fájdalom van, én pedig sokféle fájdalmat ismerek. Van, amelyiktől félek, van, amelyiket tisztelem, s olyan is van, amelyiket vágyom. Van, amelyiket súlyánál fogva egyben elcipelni nem lehet. Csak darabokban, minden darabját egyenként megélve, kiordítva, elsírva. Különös módon értettél hozzá, hogyan tiporj a porba, nyakamat szorítva, hogy minél tovább tartson. Talán azért értettél ennyire hozzá, mert mindennél jobban szerettelek. Így lett a te általad okozott seb a legmélyebb. De nem haragudtam. Akkor sem, amikor először tetted. Akkor sem, amikor sokadszor. Amikor haragudtam, akkor pedig már nem fájt. Akkor már tudtam, hogy te nem létezel. Metszéspont volt ez, ahol a kétségbeesett tehetetlenség elfogadásba csap át. Elengedésbe. Éppen a fogorvos székében ért utol az elfogadás. Ott, ahol összeért fájdalom és elengedés. A jobb alsó hetesemből művészi gyönyörrel kitépkedett idegszálak értek össze elengedéseddel. Vérben úszó, hullámzó fájdalmat okozó idegszálaimmal együtt távoztál testemből. És távozol lényemből, mert újjáépítem nélküled továbbélő identitásom. Újjáépítem. Azt, ami eddig is romokban hevert. Ez a bűnöm. Darabokban heverő énem. És lenyúzott bőrrel való létezésem. Te ezt sosem értetted. Pedig pont olyan voltál, mint én. Talán saját gyengeségeidet láttad bennem. Titkaidból formáltam szavakat. Beléd láttam, és kínzott az igazság. Azért gyűlölsz, mert szeretlek. Feléd táplált szeretetem végtelen vértócsa formájában ömlött szét a világos csempe rideg, szemet bántó tisztaságán. És ekkor felébredek. Álom voltál. Csupán álom voltál. Nem fáj már a fogam. Csekély, tompa fájdalom jelzi még a gyógyulást. De ez a fájdalom már kifelé megy. Más irányú a lüktetése.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!