Tomán Edina blogja

Elültetett történetek

Azt mondtam a férjemnek, az esküvői képeink soktizedik nézegetése során: Harmincöthöz képest gyorsan gyűltek történeteim. Tekintélyes ráncaim vannak.

Nekem húszéves koromban is voltak ráncok a szemeim körül. Nevetőráncok. Mindenki így hívta őket. Ilyen az, amikor az ember elneveti a fájdalmakat. Nevetőráncok vésődnek szemei köré. És minél több a fájdalom, annál több a nevetés.

Ezek a ráncok viszont mások. Testesebbek. Mélyebbek. Terheltek. Mégis súlytalanok. Minden egyes mélyedésbe belefűztem valamit, az elmúlt harmincöt év tizenháromezer napján. Minden ránc mesél, minden ránc titkokat rejt. Mindegyikbe beleültettem történeteket. Reményt, könnyeket, küzdelmet. Lelkiismeret súlyát, és a vezeklését. Nézz az arcomra; nekem majdnem minden ráncom futóránc. Több tízezer kilométernyi futás kínlódása, fájdalma, akarása száradt bele arcomba. A többi a betegségek mélyedése. Küzdelmek bőrbe vésődése. A halállal való kézfogásé. A levegőtlenségben való fuldoklásé. Mint ahogyan hegek vésődnek agyam csökevényes amygdalájába minden egyes fájdalmas ordításnál. A szomorúság, a csodaszép szomorúság. Nézegetem, simogatom, hiszen az enyém. Mind az enyém, én szültem őket, én teremtettem, én adtam életüket, ha már gyermeknek nem adhatok, megszülöm saját életteli ráncaimat. Ők pedig szelíden visszanéznek rám, mesélni kezdenek, akarom, hogy meséljenek, hogy helyettem, szavak nélkül rajzolják meg mélységeim és magasságaim végtelenségét. Mert visszaadnak mindent, amit az élet elvett tőlem. A halálom megérkezett korán. Akkor, húszévesen mindent megtanultam. Tűrni. Fájni. Elviselni. Tovább menni. Mosolyogni. Nevetni. Akkor is, ha fáj. Sőt, akkor igazán. Megtanultam elveszíteni. Meg sem született gyermeket. Testvért. Reményt. Egyetlen dolog volt csak az enyém: szabadságom. Soha nem adtam, senkinek, semmiért. Így éltünk mi, egy fél életen át: a szabadságom, a fájdalmaim és én. Életközösségünk boldog boldogtalanságában. És akkor reménytelenségem megszülte szabadságom ajándékát: őt. Jött az értelem az ő alakjában. A felkiáltás: hát mégis? Mert ahogyan én lélegzem, úgy lélegzik ő. Számtalanszor meghaltam már önmagamban önmagamnak. De mégis születhettem újra. Világot adhattam saját magunknak.

Fotó: Petrilla Szabolcs

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!